A Monarchia fennállása alatt Wekerle Sándor háromszor (1892–1895, 1906–1910, 1917–1918) volt miniszterelnök – a történelemkönyvekben legalábbis így szerepel. Valójában utolsó kormányzása idején többször is át kellett alakítania a kormányát. 1918 januárja után április 17-én is lemondott, és csak bonyolult tárgyalások után vállalta el ismét a kormányfőséget. Közben a király egy adott pillanatban Szterényi József kereskedelmi minisztert is felkérte a kormányalakításra. Végül is Wekerle maradt miniszterelnök, de addig számos fordulat következett be.
Népszava 1918. április 18-án, így írt a bukás okairól: „a kormány ez idő szerint nem rendelkezik az eszközöknek azzal a mértékével, amelyet szükségesnek tart ahhoz, hogy a választójogi reformot tető alá juttassa”. A kisebbségben lévő Wekerle-kormány ugyanis 1918 tavaszán folytatta a korábban megkezdett egyezkedéseket a parlamenti többséggel, azaz a Tisza István-féle Munkapárttal a választójogról. (A kormányt alapvetően Tisza politikai ellenfelei formálták, miután a király nyomására Tisza 1917-ben lemondott, de ez nem változtatott azon, hogy a képviselők többsége munkapárti volt.) Galántai József történész szerint „Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse.”
Ezt a mérsékelt tervezetet Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter terjesztette elő, ám Tiszáék még ezt is elutasították, félve a munkásoktól és a nemzetiségektől, akiknek az esetleges szavazójogát korlátozni próbálták. Tisza abban bízott, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. Közben a „kormány – nem vállalva a képviselőház feloszlatását – április 17-én lemondott” – írja Galántai.
A Népszava ezt írta minderről április 18-án: „a király nem hajlandó a választásokat elrendelni”, de azt kívánja, hogy a kormány „Vázsonyival együtt, helyén maradjon és igyekezzék az elvi szempontok föláldozása nélkül egyezséget kötni a többséggel”. Ám a Munkapárt a kormány engedményeivel nem érte be, „nem volt semmi kilátás a megegyezésre s épp ezért Vázsonyi, mint a helyzetből való kibontakozás egyetlen módját, az egész kormány lemondását ajánlotta”.
A Pesti Napló április 20-án viszont beszámolt arról, hogy Vázsonyi számára, aki 1917 nyarán az általános választójog programjával került be a Tisza ellenzékéből alakított kormányokba, a Tiszának tett további engedmények már elfogadhatatlanok voltak. Így a lap egyik alcíme április 20-án ez volt: „Vázsonyi végleg lemondott”. Apponyi Albert is elutasította a Tisza számára tett újabb választójogi engedményeket, így hamarosan ő is távozott a kormányból. A Pesti Napló idézte őt: „Nekünk nem kell keresni a kompromisszumot a parlament egyéb elemeivel. Nem kell keresni a kompromisszumot felfelé sem, mert őfelsége előtt a választójog kiterjesztése tekintetében soha, sem előbb, sem most, sem utólag semmi legkisebb nehézséggel sem találkoztunk.” Wekerle viszont ekkor már letett az általános választójogról: „Mi nemcsak a választójogot akarjuk megvalósítani, ez a mi programunknak csak egy kiindulási pontja és láncszeme. Hiszen, hogy mást ne említsek, ott van az önálló magyar hadsereg: ez nemzeti szempontból fontosabb, mint maga a választójog” – idézte őt a Pesti Napló.
Galántai szerint így végül az 1917 óta immár harmadszor átalakított Wekerle-kormányból „kimaradt Vázsonyi és Apponyi, akik a választójog terén nem voltak hajlandók további visszavonulásra”. Helyükre a Tisza-féle Munkapárthoz közel álló politikusok kerültek, az átalakított Wekerle-kormány pedig elfogadta Tiszáék követeléseit. Az így megszövegezett választójogi törvényt – amely az általános választójogtól már elég távol állt – a képviselőház július 19-én szavazta meg.

Felhasznált irodalom:
A kormányválság = Népszava, 1918. április 18.
A kormányválság és a kormánypárt = Pesti Napló, 1918. április 20.
Szterényi – dezignált miniszterelnök = Pesti Napló, 1918. április 23.
Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Népszava, 1918. április 18.
A kormányválság

A kormány tagjai aláírták lemondásukat. – Az utolsó minisztertanács. – A 48-as alkotmánypárt ellenzékbe megy

A Wekerle-kormány, amely a keddi esti miniszteri értekezleten elhatározta visszalépését, szerdán délelőtt formálisan is elintézte a lemondást. A kormány lemondásáról a következő félhivatalos jelentést adták ki:
Ma délelőtt ½11 órakor a miniszterelnöki palotában Wekerle Sándor miniszterelnök elnöklésével minisztertanács volt, amelyen a távollevő Szterényi József kereskedelemügyi és gróf Zichy Aladár őfelsége személye körüli miniszterek kivételével részt vett a kabinet valamennyi tagja. A jegyzőkönyvet Joanovich Pál miniszteri tanácsos vezette. A rövid ideig tartott minisztertanácson a kormány elhatározta lemondását és a kormány jelenlevő tagjai aláírták a lemondó okiratot.
A jelentés nem említi a lemondás okát, amelyről már legutóbbi számunkban pontosan beszámoltunk. A kormány elhatározásának indokolása egyébként kifejezetten benne volt a keddi esti miniszteri értekezletről kiadott félhivatalos jelentésben, amely hírül adta, hogy „a miniszteri értekezleten arra való tekintettel, hogy a kormány ez idő szerint nem rendelkezik az eszközöknek azzal a mértékével, amelyet szükségesnek tart ahhoz, hogy a választójogi reformot tető alá juttassa, abban állapodtak meg, hogy csütörtökön ebben az ügyben minisztertanácsot tartanak. Ezen a csütörtöki tanácskozáson a kormány előreláthatólag elhatározza, hogy benyújtja lemondását.”
A lemondás okára azért kell ismételten rámutatnunk, mert olyan hírek kerültek forgalomba, hogy a kormány lemondása egyedül Burián kinevezésére vezethető vissza. Ez a beállítás arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a választójogról és megkönnyítse a lemondott kormány ama tagjainak helyzetét, akikről fölteszik, hogy hajlandók a választójog ügyének cserbenhagyására és a Munkapárttal való koncentrációra. A tények összezavarásának és meghamisításának ellensúlyozásául újból megállapítjuk, hogy a kormány lemondásának tulajdonképpeni oka valóban az, amit a kedd esti félhivatalos jelentés hangsúlyozott. Burián kinevezése csak siettette kormány elhatározását. „Burián kinevezése nem ok, hanem tünet”, ezt állapítja meg a 48-as alkotmánypárt elnökének lapja is, mondván, hogy „a Burián-eset tünete egy állapotnak, amelynek oka az, hogy a kormánynak csaj felelősség volt a vállán, de hatalom nem volt a kezében”. A kedd délelőtti miniszteri értekezleten, amikor pedig még senki sem sejtette Burián leendő kinevezését, a kormány már foglalkozott a lemondás gondolatával. A helyzet már ekkor is egész tisztán állt a kormány tagjai előtt, akik kétségtelenül meggyőződtek arról, hogy a király nem hajlandó a választásokat elrendelni, viszont azonban azt kívánja, hogy a kormány a maga egészében, Vázsonyival együtt, helyén maradjon és igyekezzék az elvi szempontok föláldozása nélkül egyezséget kötni a többséggel. Minthogy azonban a Munkapárt a kormány részéről fölajánlott választójogi, engedményekkel nem érte be, nem volt semmi kilátás a megegyezésre s épp ezért Vázsonyi, mint a helyzetből való kibontakozás egyetlen módját, az egész kormány lemondását ajánlotta. A kormány előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a király nem járul hozzá a házföloszlatáshoz, enélkül pedig a kormány nem képviselhette tovább választójogi javaslatát. Olyan fegyverrel – mondta Vázsonyi igazságügy-miniszter – amelyről az ellenség tudja, hogy tulajdonképpen nem is fegyver, nem lehet harcolni és ha a kormány más fegyvert nem kap a kezébe, nem tehet mást, minthogy hű marad elveihez és elhagyja a helyét. Ez az oka a kormány lemondásának és minthogy a kabinet minden tagja erre az okra való hivatkozással mondott le, erkölcsi lehetetlenség, hogy a Wekerle-kormány bármelyik minisztere szerepet vállaljon olyan alakulásban, amelynek programja hajszálnyira is eltér a Vázsonyi-féle javaslat alapelveitől és a javaslatban tervezett jogkiterjesztés mértékétől. A leghitványabb politikai becstelenség, a leggaládabb árulás volna, ha a lemondott kormány tagjai, akik becsületüket kötötték az Esterházy-kormány és utóbb a Wekerle-kormány választójogi programjához, most cserbenhagynák annyiszor hangoztatott álláspontjukat és kezet fognának a munkapárti reakcióval.
A lemondott kormány egyik tagjáról sem tesszük föl szívesen, hogy kapható volna ilyen gyalázatos árulásra, de föl kell jegyeznünk, hogy politikai körökben máris komolyan beszélnek arról, hogy Wekerle és Serényi nem idegenkednek a Munkapárttal való koncentrációtól. A koncentráció gondolatát a munkapártiak vetik föl, akik a hírek szerint most nem akarnák átvenni a kormányzást, nyilvánvalóan azért, mert félnek attól a felelősségtől, amelyet vállalniok kellene a jogait követelő néppel szemben. A Munkapárt számára kényelmesebb és kevésbé kockázatos, ha nem a maga nevében, hanem egy átmeneti Wekerle- vagy Serényi-kormánnyal végezteti el a választójogi csalás munkáját és a Tisza-féle reakciós rezsim nyílt visszatérésének előkészítését. Más hír szerint a Munkapárt vezetői máris elhatározták, hogy a király fölszólalására hajlandónak nyilatkoznak a kormány átvételére. Jellemző, hogy maguk a munkapártiak is oly nagyfokú becstelenségnek tartják azt a lépést, amelyre Wekerlét csábítják, hogy maguk is számolnak azzal, hogy Wekerle számára erkölcsi lehetetlenséggé vált az új kormányalakítás és Wekerle neve mellett új neveket is emlegetnek arra az esetre, ha Wekerle mégsem vállalná az esetleges megbízást. Meg kell jegyezni, hogy e pillanatban még nincs komoly alapja semmiféle kombinációnak. A király még nem vette tudomásul a kormány elmondását, amelynek okmányát szerdán délben postán továbbították Bécsbe és Wekerlének mint a távozó kormány elnökének kihallgatására eddig nem történt rendelkezés. Wekerle a szerdai nap folyamán nem is utazott Bécsbe és úgy lehet, csak pénteken jelenik meg kihallgatáson a királynál.
Péntekig nem is igen várató újabb lényeges esemény, a pénteki nap azonban döntőnek ígérkezik. Lehet, hogy pénteken megtörténik az új kormányelnök kijelölése, bár arról is beszélnek, hogy a király a lemondott kormányt föl fogja szólítani az ügyek ideiglenes továbbvitelére és ez esetben egy hétig is elhúzódhatik a válság. Másfelől jelentős eseménye lesz a pénteki napnak a 48-as alkotmánypárt értekezlete, amely határozni fog a párt további magatartásáról. A 48-as alkotmánypárt zöme hír szerint minden körülmények között kitart a választójog ügye mellett és szilárdan el van határozva, hogy kemény ellenzéke lesz minden olyan kormánynak, amely nem hozza a választójognak azt a minimumát, amelynek megvalósításáért ez a párt alakult. A párt tagjainak többsége teljes lehetetlenségnek tart minden kompromisszumos vagy koncentrációs politikát és semmilyen formában nem hajlandó a Munkapárttal való kooperációra. A 48-as alkotmánypárt többsége zárt sorokban tömörül a lemondott kormány választójogos tagja köré és bízik benne, hogy lehetetlenné tud tenni minden koncentrációs kísérletet. Vannak azonban a pártnak olyan tagjai is – állítólag Wekerle, Serényi és Zichy János körül kell keresni őket – akik a hatalom kedvéért készek az árulásra. A pénteki értekezleten ki fog derülni, kikre számíthat a párt vezetősége, amely a választójogos miniszterek álláspontján állva, mereven elutasítja az egyezkedés politikáját.