1918 áprilisában Magyarországon a végletekig kiéleződött az elitek harca. A hatalmi posztokat elfoglaló elitcsoporton kívül maradó szociáldemokratáknak nem volt valódi esélyük a hatalomra kerülésre a Tisza István Munkapártja által dominált politikai térben. Az 1918-as nagy januári sztrájk után a hagyományos hazai uralmi elit igyekezett zárni sorait (Tisza és korábbi parlamenti ellenzéke közeledett egymáshoz), és gyakorlatilag lemondott arról, hogy kiterjessze a munkásokra és a nemzetiségekre is az általános választójogot. Ezzel szemben a munkásvezetők – akik januárban még igyekeztek lecsillapítani a dolgozók spontán szervezkedéseit, amelyek körülbelül 100-150 ezer ember sztrájkjához vezettek Budapesten, sőt, márciusban is kompromisszumról győzték meg a 8 órás munkanapért fellépő vasmunkásokat – áprilisban eljutottak odáig, hogy megkérdőjelezték a parlamentáris, de nem demokratikus rendszer legitimitását egy nagygyűlésen. A munkásvezetők április 14-én még a mérsékelt állásponthoz tartották magukat és nagyon visszafogott hangnemet ütöttek meg a választójog érdekében egy relatíve kis létszámú demonstráción, amint erről a Pesti Hírlap április 16-án beszámolt. Ám kiderült, hogy a kormányzat és a parlament politikai elitje nem enged igazán a korlátozott választójogból, ami radikalizálta a munkásokat és a munkásvezetőket is. Bokányi Dezső az április 22-én tartott második munkásgyűlésen már a parlament legitimitását kérdőjelezte meg. E második tüntetést elvileg az Iparcsarnokban tartották, de oda csak tízezer ember fért be, így az előre kijelölt hivatalos szónokokon túl a kívül rekedt nyolcvanezres tömeghez is szólnia kellett valakinek. Valószínűleg a felfokozott hangulat ragadta magával Bokányit is: „ennek a parlamentnek nincsen joga ítélkezni a választójog fölött, mert nem bírja az ország többségének a bizalmát”. Április 22-én félnapos sztrájk is kísérte a politikai demonstrációt.
Közben a munkások egy félórás tüntetést is rendeztek április 19-én, amiről a Népszava ezzel a címmel számolt be: „A munkásság hadüzenete a választójogért”. A lap április 20-i száma így írt a sztrájkról: „Egy félórára az összes üzemekben megállott a munka, egy negyedórára megállt azt utca is, állt minden villamos, és ez alatt az ünnepélyes félóra alatt a munkásság bizalmiférfiai átnyújtották a memorandumukat intő figyelmeztetésüket az üzemek vezetőségeinek vagy az üzemek élén álló katonai parancsnokságoknak. A memorandumban nagy és szent fogadalmat tesz a munkásság, hogy nem engedi kisemmizni magát és nem tűr itt más politikát, csak a tiszta, a megígért választójog politikáját.”
Mindez nem hatotta meg a politikai elitet: a hónap második felében a kormányból annak átalakulása után éppen azok léptek ki (Vázsonyi Vilmos és Apponyi Albert gróf), akik az általános választójog felé mozdultak volna el. A lemondása után új kormányt alakító Wekerle Sándor miniszterelnök pedig még közelebb került a Tisza István-féle konzervatív, kompromisszumra képtelen munkapárti irányvonalhoz. Ekkor a parlament látszatintézkedést hozott a szavazati jogról, ami csak tovább élezte a társadalmi feszültségeket, és a politikai rendszer stabilizálása helyett az agyaglábakon álló szisztéma összeomlásához vezető úton csak egy újabb szimbolikus lépést jelentett. Galántai József elemzéséből is kitűnik, hogy ekkor egy új korszak kezdete sejlett fel a hazai munkásmozgalomban: „A szociáldemokrata párt vezetősége a második Wekerle-kormány válsága idején tüntetéseket szervezett a választójogi követelések mellett. A munkásmozgalom azonban már szétfeszítette a választójogi harci program polgári partnerekhez idomított keretét.”

Felhasznált irodalom:
A munkásság hadüzenete a választójogért = Népszava, 1918. április 20.
A munkásság gyűlése a választójog mellett = Pesti Hírlap, 1918. április 16.
A budapesti munkásság tüntetése az általános választójogért = Pesti Napló, 1918. április 23.
Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Pesti Hírlap, 1918. április 16.
A munkásság gyűlése a választójog mellett

A szociáldemokrata párt választójogi bizottsága vasárnap délelőtt népgyűlést tartott a választójog ügyében. A gyűlést eredetileg a Központi városháza udvarán akarták megtartani, a rendőrség kívánságára azonban utóbb úgy határoztak, hogy a gyűlést a városligeti Iparcsarnokban rendezik. A népgyűlésen a munkásszakmák küldöttségei jelentek meg. Buchinger Manó megnyitó-beszédében hangoztatta, hogy veszedelem fenyegeti a választójogot, a munkásságnak résen kell lennie, hogy érdekeit megvédelmezze. Garbai Sándor volt a népgyűlés szónoka, aki beszédében rámutatott arra, hogy a választójog kérdését a szociáldemokrata párt vetette fel és tartotta napirenden. Határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben a gyűlés követeli a kormánytól, hogy szó szerint és haladéktalanul váltsa be a januári tömegsztrájk idején a munkásságnak tett ünnepélyes ígéretét, amely szerint: „A kormány változatlanul vallja, hogy az általános választójogról szóló törvényjavaslatot minden más kérdést megelőzően letárgyalni és törvénybe iktatni fogja”, továbbá hogy „a javaslat alapvető elvi intézkedéseihez úgy az anyagi választójog terjedelme, mint a választási eljárás tisztasága tekintetében változatlanul ragaszkodunk és ha ehhez a képviselőházban többséget el nem nyerhetnénk, kénytelenek volnánk a választók döntéséhez fordulni.” Ennek megfelelően követelik a képviselőház előtt fekvő választójogi tervezetnek a legrövidebb idő alatt való törvénybe iktatását, tiltakoznak minden változtatás ellen, amely akár a választójog terjedelmét, akár a választások tisztaságát biztosító intézkedéseket érintené. Követelik végül, hogy ha ily módon a törvényjavaslat megvalósítható nem volna, haladéktalanul oszlassák fel a képviselőházat és választásokkal gondoskodjanak arról, hogy a királyi szózat és a kormány ünnepélyes ígéretei teljesüljenek. A határozati javaslatot egyhangúan elfogadták. A gyűlés ezután véget ért, a résztvevő munkások rendben szétoszlottak. Megállapítható, hogy ezen a vasárnapi népgyűlésen a munkásság aránytalanul kisebb számban jelent meg, mint az agitatív gyűlések hasonló összejövetelein.