Az első világháború kitörésekor a magyarországi temetkezési kultúra kizárólag a holttest eltemetésre korlátozódott. Míg Ausztriában komoly hamvasztásos temetkezési kultúra alakult ki, addig Magyarországon – részben a katolikus egyház ellenállása miatt – nem engedélyezték halotthamvasztók építését. Annak ellenére sem, hogy – kiváltképp Budapesten – a köztemetők területének kijelölése és használatba vétele nem tudott lépést tartani a népesség – és ebből következően a temetkezési igények – növekedésével.
Volt helyette valódi társadalmi mozgalom, sor került tervpályázatok kiírására, sőt eredményhirdetésére is. A budapesti krematórium tervpályázatát Pogány Móric nyerte, de a terv megvalósítására annak ellenére sem került sor, hogy a várost vezető Bárczy István 1910-ben kísérletet tett rá. Polónyi Géza volt igazságügy-miniszter megfellebbezte ezt a döntést. Így aztán maradt a nyilvános vita és a hamvasztás eszméjének propagálása, nem utolsósorban a Hamvasztás című folyóirat hasábjain.
A háború azonban fordulatot hozott, bár csak amolyan „magyarosat”. Budapesten ugyan ismét tervbe vették a hamvasztó felépítését, de megint nem jutottak vele sehová. A kolera azonban a fertőzésveszélytől való félelmet is magával hozta, különösen a fronton megbetegedett katonák esetében, akiket karantén alá is helyeztek. Zsolnán a holttesteket egyszerűen el akarták égetni. Mint a Pesti Napló tudósítása írta az esetről: ezek „… lángjaiban fogják átadni az enyészetnek ama hős katonáink holttestét, akik az ellenség ellen harcolva, nem golyótól találva, hanem az alattomos ázsiai kórban haltak meg a haza védelmében. A krematórium emésztő forróságában porrá fog válni az Írás szerint porrá lett testük és meg fognak semmisülni a bacilusok, amelyek őket megölték”. Megtisztult hamvaik legalább nem jeltelen tömegsírba kerülnek, hanem az élők zarándokhelyévé lesznek – jósolta a lap.
Készítette: Egry Gábor
Az első magyar halotthamvasztó = Pesti Napló, 1914. november 5.