Cikkem első részében röviden bemutattam a Szocializmus folyóirat 1915. májusi, háborús számának írásainak első csoportját. E második részben részletesebben ismertetem a legátfogóbb és legfontosabb tanulmányt, Kunfi Zsigmondnak A háború problémái című összegzését.
Kunfi „a szociáldemokraták szenvedélyes” érdeklődését izgató két kérdést tett föl: hogy valóban kikerülhetetlen volt-e a világháború, és ha már kitört „van-e valami célja”? Az első kérdést rövidre zárja Kunfi: „a háború a világ mai és majdnem minden eddigi rendjének eleme volt”, úgy tartozik hozzá történelmünkhöz, mint az „elnyomatás” és a „mások számára végzett ingyenmunka”, vagy ahogy „a rossz táplálkozás, túlmunka és bűzös odúkban való lakásnak elkerülhetetlen velejárója a tuberkulózis”. Csak akkor tudunk megszabadulni a háborúktól, ha magát azt a társadalmi-politikai-gazdasági rendet változtatjuk meg, amelynek a háború szükségszerű folytatása. Ezt világosan látnia kell a „háború miatt panaszkodó és káromkodó embereknek”, akik „még ma is csak a háborút nem akarják, ellenben nincsen szavuk a bérmunka, magántulajdon, osztályuralom, sovinizmus, papi birtok, államegyház, polgári törvénykönyv, nagytőkés sajtó, védővám, analfabetizmus, fegyverkezés, alkoholizmus, gyermekmunka, főrendiház ellen, amelyek poligám nászának gyümölcse a háború”. A háború kirobbanása tehát a jelen világrendjében szükségszerű volt: a kérdés, hogy ez a nagy konfliktus közelebb visz-e az új világrend, a szocializmus megvalósításához, amelyben nincsenek többé háborúk? Mert ha lehet „értelmes” célja a nagy háborúnak, akkor csakis ez – vélte a Szocializmus szerkesztője, aki írása további részében az eme cél elérését elősegítő (haladó) és gátló (reakciós) tényezőket vette sorra a háború okozta társadalmi-politikai-gazdasági változásokra kitekintve.
A „fejlődés tényei és hajtóerői között” hét tényezőt sorolt fel. Felhívja a figyelmet rá, hogy meglepő módon, de olcsóbbá vált a hadviselés: a tengeralattjárók bizonyítják fölényüket a horribilis költségekbe kerülő, mégis könnyen elsüllyeszthető csatahajók ellen, továbbá a stratégák felismerték az erődök építésének hiábavalóságát, ellenben a lövészárkok ásásának hatékonyságát: „A szárazföldi háború (…) azzal a tanulsággal kínál, hogy a nagy és költséges várak semmilyen védelmet nem adnak; a lövészárkok ellenben leküzdhetetlen akadályai az előnyomulásnak.” A belga erődrendszer „összeomlott a német támadás előtt, amely azonban több hónap óta mozdulatlanul áll a lövészárkok és a sövénykerítések előtt”. Az új, olcsóbb hadászati technikák fölfedezése – vélte Kunfi – „csökkenti a nagytőke érdekeltségét” a hadviselésben, és ezzel gyengíti a militarizmust is.
A háború nemcsak új hadsereget, de „új gazdaságot” is teremt: „A háborúban a hadviselő államok, főképp Németország, az államszocialista rendelkezéseknek egész tömegét volt kénytelen életbe léptetni. A szervezetlen fogyasztást meg kellett próbálni szervezni”, az egyént a közösségnek rendelték alá: Kunfi szerint ebben a fejleményben nem lehet nem meglátni a „szocializálás erőit”.
Utólagos tudásunk birtokában megállapíthatjuk, Kunfi helyes következtetésre jutott, amikor a világháború szükségszerű következményeként jelölte meg a politikai jogok háború utáni kiterjesztését: „A népet, amelynek fiai milliószámra véreznek el a csatatéren (…) nehezebb lesz távoltartani a szavazás és tanácskozás színhelyeitől.” Ráadásul ez a katonaviselt nép – hangsúlyozta negyedik tényezőként – már a küzdelemben edzett lesz, így az elnyomó hatalom nem tudja majd olyan könnyen szétverni a tüntetéseket, ahogy azt még megtehette a háború előtt: „Azok a munkások, akik 150 lépésről rohamot intéznek tüzet és halált okádó fegyverek ellen, hazajövet is aligha lesznek ugyanazok a békés emberek, akik azelőtt voltak. Nem valószínű, hogy azok, akik rátámadtak életük kockáztatásával oly emberekre, akik nem nekik, hanem legföljebb uraiknak és államuknak az ellenségei, elszaladnak majd akkor, ha (…) szembetalálják magukat tíz vagy tizenöt lovasrendőrrel.”
Ráadásul az új férfiak mellé majd „új nő” is társul, aki szintén a világháború teremtménye. A munkába álló nők, a „férjüket elveszített özvegyek”, a „férfihiány miatt pártában maradt hajadonok”, a „gyermekeiket sirató anyák” eztán majd csak nem maradnak otthon, apolitikusan, hanem „családjuk, férjeik és fiaik védelmére részt fognak kérni a politikából”.
A fejlődés két utolsó „hajtóerejeként” Kunfi azt nevezte meg – Jászi Oszkárral egyetértve e tekintetben –, hogy a nagy szövetségi tömbök kialakulásával „a háború jelentős lépés lesz az Európai Egyesült Államok eszménye felé”, és hogy – talán legerősebbként – „az egész társadalmi rend, amely szükségképpen a háború katasztrófájába torkollott bele, töméntelen ellenségre tett szert”.
Most akkor lássuk, elemzésében Kunfi milyen, a háború által megerősített „reakciós erőket” sorakoztatott fel az előbbiekkel szemben? Első helyen említi a Bebel beszédében és a Buchinger tanulmányában is említett „drágaságot”. „A háborús drágaság rossz táplálkozás révén csökkenti a teljesítőképességet, aláássa az erőt és kezdeményező szellemet (…) elsősorban a városi fogyasztókat (…) a politikai és társadalmi haladás iránt legfogékonyabb rétegeket támadja meg”. Második tényezőként jegyzi meg, hogy az élelmiszerek árának növekedése viszont éppen a földbirtokosok gazdagságát és ezzel együtt politikai hatalmát növeli meg.
Kunfi a reakciót erősítő tényezőként mutat rá – a vallást kábítószerként értelmezve –, hogy a megelőző, a szekularizáció irányába mutató periódus után a háborús gyötrelmek elől tömegek menekülnek vissza a hithez: „A gyötrelmeiben szinte tehetetlenül vergődő emberiség egy része minden vigaszt, minden kábító szert megragad. (…) A templomok megtelnek, az alkoholfogyasztás emelkedni fog: a véres vetésből dús aratása lesz a klerikalizmusnak.”
Végül Kunfi írásunk kiindulópontjához fordul: a haladást akadályozó tényezőként mutat rá, hogy széles közben omlott össze a nemzetközi munkásmozgalom erejébe – és különösen legerősebb képviselőjébe, a német szociáldemokráciába – vetett hit, és hogy emiatt megerősödhetnek a szociáldemokráciával szemben a munkásmozgalom szélsőséges irányzatai, amelyek között ő az anarchizmust és a szindikalizmust nevezte meg.
Összességében Kunfi – megvonva a „háború mérlegét” –, az „osztályellentéteknek eddig nem képzelt kiélesedését”, az „osztályharcok terjedelmének megnövekedését” jósolta a világháború következtében, ebben találva meg a minden addiginál nagyobb konfliktus célját és értelmét: hogy az közelebb hoz a megvalósítandó szocializmushoz.
Miként értékelhetjük a Szocializmus szociáldemokrata szerzőinek 1914–1915-ös útkeresését? Írásaikat olvasva azt mondhatjuk, hogy Garamitól Kunfiig, Buchingertől Weltnerig helyes megállapítások sorát tették, az első világháborúnak számos társadalmi, politikai és gazdasági következményét látták előre. Csak azt nem, hogy ezekből nem a szociáldemokrácia fog hasznot húzni, hanem egy olyan – az írások közzétételekor még nem is ismert – szélsőséges munkásmozgalmi irányzat, amely csak az 1915. szeptemberi zimmerwaldi konferencián bontott zászlót: a Lenin vezette bolsevikok.
Felhasznált irodalom:
Bokányi Dezső: Bebel és a világháború = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 462–464.
Buchinger Manó: Háború és drágaság = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 514–516.
Garami Ernő: Az Internacionále és a háború = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 436–453.
Kunfi Zsigmond: A háború problémája = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 516–526.
Malasits Géza: Kötelességek – jogok nélkül = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 486–493.
Rónai Zoltán: Világháború és demokrácia = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 454–462.
Szabó Ervin: Marx és Engels s a háború = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 502–511.
Varga Jenő: A magyar állam pénzügyi politikája a háború után = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 465–472.
Weltner Jakab: A háború és a szociálpolitika = Szocializmus, 1913–1915 (VIII. évf.), 477–486.
Szocializmus 1906–1938. Válogatás a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elméleti folyóiratából. Budapest, 1984.
Készítette: Csunderlik Péter
