Az Est

Örmény népirtás – örmény árulásként

Sajátos szemszögből számolt be Az Est az I. világháború alatti legnagyobb népirtásról, amely a történészi becslések szerint 800 ezer és 1,5 millió körüli örmény áldozatot követelt a Török Birodalomban. A cikk ugyanis a szövetségesi hűség jegyében a hivatalos török álláspontot vette át, így a magyar bulvárlap olvasói csak arról szerezhettek tudomást, hogy – a népirtás valódi kezdete után két hónappal – az örmények „hátba döfték” a hadban álló török államot és „borzalmas vérfürdőt” rendeztek Van városának vidékén. „A szicíliai vecsernye és a párizsi Szent Bertalan éj gyermeki enyelgés ama borzalmakhoz képest, melyek Vanban lejátszódtak.” Az 1282-es szicíliai és az 1572-es párizsi példa kissé sántít – hiszen előbbi során a mintegy 2000 fős francia megszálló kolóniával végeztek a helyiek, míg utóbbi alkalommal a francia katolikus párt mészárolt le 10000 hugenottát. Az első eset interpretálható az elnyomottak lázadásaként, bár a magyar újságíró nyilvánvalóan nem ügyelt efféle áthallásokra. A kelet-törökországi Van-tó környéke ugyanis azon helyek közé tartozott, ahol az 1915. áprilisban kezdődő örményellenes intézkedésekkel szemben a lakosság ellenállást tanúsított.
Törökország területén mintegy kétmillió örmény élt, és az örménységnek jelentős diaszpórái voltak Európa-szerte. Egy jó kapcsolati hálóval rendelkező, mozgékony rétegük meghatározó szerepet játszott a pénzügyi és kereskedelmi életben, egy másik, népesebb tömeg pedig földműveléssel foglalkozott. A hanyatló Török Birodalomban tehát mind a nemzeti törekvések megjelenése, mind a gazdasági okok – ráadásul az eltérő vallás is – szembeállították a jelentős örmény kisebbséget a török többséggel, amit az I. világháború – illetve egy jelentős vereség – által gerjesztett tömegpszichózis tovább erősített.
Az örmények körében is voltak, akik a világháborúban a függetlenedés esélyét látták (és már vagy két évtizede működött a terrorakciókat is végrehajtó fegyveres örmény ellenállás is), így nemcsak a török seregbe álltak be ezrek, de sokan a kaukázusi front túloldalát választották átszökve az orosz félhez. Az 1914-1915 fordulóján megvívott sarıkamışi csatában az Enver pasa által vezetett török sereg csúfos vereséget szenvedett az oroszoktól, sokan a hegyekben fagytak halálra a csata után. A súlyos kudarcért tálcán kínálkoztak bűnbaknak az örmények, akik közt valóban voltak olyanok, akik megtámadták a menekülő, legyengült török katonákat. „Részben a mohamedán kurdok elleni gyűlöletből, részben az orosz ügynökök bujtogatására, kik több millió rubelt osztogattak szét a pénzsóvár örmények között, nemcsak kémszolgálatot végeztek, hanem több kerületben az oroszokhoz csatlakoztak.” – írta meg Az Est a történtek konstantinápolyi verzióját.
1915 nyarán – a cikk megszületésének időpontjában – Jugyenics tábornok csapatai már a Van-tó térségében harcoltak. Vanban 1500 örmény fegyveresen kitartott az orosz csapatok megérkezéséig és augusztusban az oroszokkal együtt keletre menekültek. Ekkor már három-négy hónapja folyt az örmény lakosság összegyűjtése, táborokba terelése és kíméletlen legyilkolása, javaik szervezett és spontán elrablása.

Felhasznált irodalom:
(b. a.): Örménylázadás Kisázsiában = Az Est, 1915. július 4.
Örmények. Népirtás – 1915. Török jogfosztottságban.

Készítette: Takács Róbert

Örménylázadás Kisázsiában. Az Est, 1915. július 4.
Örménylázadás Kisázsiában.
Az Est, 1915. július 4.