Az év vége és az újév eleje gyakran a számvetéseké, összegzéseké: mi történt az előző években, mi várható a következőkben. 1916 végén született egy dán – azaz semleges – statisztika a Nagy Háború addigi emberveszteségeiről, amely – a Népszava korabeli jelzőivel – „rettentő és megdöbbentő” nagyságú lett: az addigi halottak, sebesültek és nyomorékok száma nagyjából megegyezett az akkori Magyar Királyság teljes népességével.
4,6 millió halott, 11,2 millió sebesült és 3,4 millió rokkant – azaz 19 millió áldozatot hozott a háború addigi két és fél éve. Utólag persze tudjuk, hogy ez még közel sem volt a végleges veszteség, a halottak száma 1918-ra majdnem elérte 10 milliót. Ráadásul ez csak a közvetlen harctéri statisztika, amelyhez hozzájön a hátország szintén jelentős vesztesége és mindennek szomorú következményei a háborút követő időben.
Érthető tehát, hogy a Népszava erősen békepárti – ugyanakkor nem cenzúrázott – cikke így összegzett: „Soha még gonoszabb és veszedelmesebb ellensége nem kerekedett az emberiségnek, mint a nemzeteket gyilkoló világháború. Megdöbben az emberi szív és elképed az elme, hogy az emberiségnek ezzel a tömeggyilkosával szemben még érvekre, még meggyőzésre, még agitációra van szükség, hogy az emberiség végre ráeszméljen a maga lassú öngyilkosságára.” A helyzetet pedig azért ítélte a baloldali lap tragikusnak, mert „senki se tudja, hány nap, hány hét, hány hónap, hány év következhetik még”, és a háborús felek vezetői nem rémülnek meg a 19 milliós számtól, hanem diplomáciai harcot vívnak a béke kérdéséről, „még tanácskoznak azon, vajon összeüljenek-e egyáltalán tanácskozni, még jegyzékeken és ellen jegyzékeken törik a fejüket”.
Természetesen a háborús vezetők is tisztában voltak a pusztítás mértékével, de egyre csak azt várták, hogy ez majd az ellenfelet fogja térdre kényszeríteni. 1917. január elején Tisza István magyar miniszterelnök is úgy fogalmazott, hogy „a harcnak minden további napja újabb meg újabb bizonyítékát fogja szolgáltatni annak, hogy ez a háború istentelen, szükségtelen, hiábavaló pusztítása az emberi életnek, az emberi jólétnek, az emberiség legdrágább szellemi és erkölcsi javainak”. Mindebből azonban nyilvánosan azt a következtetést vonta le, hogy a „háborút folytatni fogjuk mindaddig, amíg az egymást követő sikerek vagy érvényre emelik az ellenséges kormányok lelkében is a józan belátást, vagy fölébresztik ellenük a szükségtelenül mészárszékre vitt népek millióinak önfenntartási ösztönét”.
A kérdés tehát az volt, melyik fél államai és társadalmai bírják jobban a háború rettentő súlyát. 1917-ben pedig elindul a „dominó” az Orosz Birodalommal…

Felhasznált irodalom:
Az antant jegyzékének visszhangja = Népszava, 1917. január 2.
19,000.000 = Népszava, 1917. január 4.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. január 4.
19,000.000

Egy tudományos bizottság, amely Dániában alakult a háború társadalmi következményeinek a tanulmányozására, statisztikát állított össze a hadviselő felek eddig volt veszteségeiről. A hadviselő államok hivatalos adatai alapján készült statisztika elmondja, hogy a világháborúban eddig 4,600.000 volt a halottak száma, 11,200.000 a sebesülteké és 3,400.000 a megrokkantaké. Összesen tehát 19 millió 200 ezer a háború halottainak, sebesültjeinek és nyomorékjainak a száma.
Hogy milyen rettentő és megdöbbentő ennek a számnak a nagysága, azt talán érzékibben, szemléletesebben látjuk, ha elgondoljuk, hogy körülbelül ennyi egész Magyarország lakossága. A háborús veszteségek száma tehát annyit jelent, mintha egész Magyarország népessége halt volna ki két es fél esztendő alatt. Körülbelül ennyi millió a lengyel nemzet száma is Orosz-Lengyelországban, Galíciában és Porosz-Lengyelországban. A háborús veszteségek száma tehát már eddig is elérte annak a lengyel nemzet népességének a számát, amelynek a fölszabadításáról annyit beszélnek a hadviselő felek. Bárhogyan is forgassuk bármelyik hadviselő állam háborús céljait, egyikük sem képzeli még álmai ábrándozásában sem, hogy akkora területet foglalhasson el, amelynek a lakossága kitenné ezt a 19 milliót.
19 millió! Ez a szám mutatja, hogy mit jelent Európa számára a világháború. Sohasem volt Európában olyan hadjárat, amely ilyen roppant tömegek részvételével ilyen hosszú ideig tartott volna. A XIX. század Európában huszonhat háborút látott. Franciaország tizennégy háborúban vett részt, Anglia négyben, Oroszország nyolcban, Itália ötben, Szerbia kettőben, Ausztria kilencben, Németország hatban, Törökország négyben, Bulgária, Dánia és Portugália egyben, Belgium egyben sem. A leghosszabb háború Franciaország és Anglia hadakozása volt a XVIII. század végén és a XIX. század elején, ez a háború 52 napi megszakítással 1793. február 1-től 1814. május 30-ig, tehát összesen húsz évig, három hónapig és tíz napig tartott. De a francia forradalom és Napóleon háborúi óta nem volt Európában egyetlen háború sem, amelynek a hossza elérte volna a két esztendőt és az 1854–56-os krími háború óta egyetlen olyan háború sem, amely hosszabb lett volna az egy esztendőnél. Az 1866-os porosz-osztrák háború mindössze 1 hónapig és 6 napig, a nagy német-francia 1870/71-es hadjárat pedig 6 hónapig és 9 napig tartott.
A mai világháború nemcsak tartamában múlja fölül a napóleoni hadjáratok után következő háborúkat, hanem áldozatainak irtózatos számával is. A nagy német-francia háborúban a győztes Németország egész vesztesége 43.638 ember volt, a legyőzött Franciaországé pedig 140.871. A búr háborúban az angolok 21.916 embert veszítettek, ebből is kétszer annyit járványok által, mint az ellenség fegyverétől. Az orosz-japán háborúban Oroszország 43.300 halottat veszített hivatalos statisztikája szerint, itt viszont a győztes japánok vesztesége nagyobb, 86.100 embert tett ki. Ezek a tízezres számok egészen apróvá törpülnek a mai világháború tízmilliós számaival szemben. Ha a XIX. század valamennyi hadjáratának veszteségeit összeadjuk, ebben a huszonhat háborúban nem esett el, nem sebesült meg és nem vált nyomorékká annyi ember, mint most a világháború eddigi két és fél esztendeje alatt.
De nemcsak a harctéren hull az ember a háborúban, hanem a front mögött is. Minden háború idején megfigyelték, hogy a halálozások statisztikája igen erősen fölszökött a polgári népességnél is. Francia statisztikusok azt állítják, hogy a német-francia háború ideje Franciaország polgári lakosságának másfél millió emberébe került. Az 1866-os háború idején Ausztriában 3.01 százalékról 4.08 százalékra nőtt a halálozások száma. Ugyanebben az időben Magyarországon a háború következtében 385.610-ről 504.043-ra emelkedett a halálesetek száma a polgári lakosság körében. Franciaország városi lakosságának halálozási aránya 1869-ben csak 2.78 százalék, a háborús 1871-es évben pedig 4.06 százalék.
Az orvostudomány legkomolyabb művelői emelték föl intő szavukat és mutatták ki most is a világháborúban, hogy milyen irtózatos mértékben terjednek a nemi betegségek, milyen hallatlan és hihetetlen fokban harapódzik el a tüdővész. A népesedés tudósai pedig épp oly megdöbbenéssel mutatták ki, hogy a háború következtében hogyan csökkent a házasságkötések és ezzel arányban a születések száma. A fronton 19 millió ember pusztult el Európában vagy vált nyomorékká, a front mögött pedig számlálatlan milliók szervezetét rontotta meg a nemi nyavalya es a tüdővész, számlálatlan milliók megszületését akadályozta meg a férfiak távolléte és a fokozódó nyomorúság.
Statisztikába foglalva, íme, ilyen a világháború képe. Soha még gonoszabb és veszedelmesebb ellensége nem kerekedett az emberiségnek, mint a nemzeteket gyilkoló világháború. Megdöbben az emberi szív és elképed az elme, hogy az emberiségnek ezzel a tömeggyilkosával szemben még érvekre, még meggyőzésre, még agitációra van szükség, hogy az emberiség végre ráeszméljen a maga lassú öngyilkosságára.
Mintha valami gonosz őrület szállta volna meg, úgy követ el Európa emberisége mindent, hogy minden életrevaló férfiját kiirtsa vagy nyomorékká legye, hogy minden viruló asszonyát meddőségre kényszerítse, hogy minél több tagját fertőzze meg a szifilisz és a tuberkulózis ragályával. Talán az a legirtózatosabb a háború minden borzalmai között, hogy ez a 19 millió halott, nyomorék és sebesült nem a halálra amúgy is megérett öregek közül kerül ki, hanem Európa legerőteljesebb, legtöbbet érő férfinemzedékeiből. A húszévesek, a harmincévesek, a negyvenévesek nemzedéke hal ki ma Európában. Az őrjöngő emberiség fordított kiválasztással irtja önmagát. Nem a testileg leggyöngébbek, nem az életre legalkalmatlanabbak pusztulnak most, hanem a testileg legalkalmasabbak, az életre, a termelésre legkiválóbbak. Egész Európában két és fél esztendő óta sorozó bizottságok működnek, amelyeknek az a bevallott céljuk, hogy kiválasszák, megszámozzák, sorokba állítsák Európa valamennyi ép és egészséges férfiját, és roppant tömegekben halni küldjék.
Először kiválasztják az épeket és az egészségeseket, hogy otthon csak a satnyák es nyomorékok maradjanak meg, azután künn a fronton megtörténik a második kiválasztás: éppen az ügyesebbek, az energikusabbak, a bátrabbak, a társaikkal való szolidaritást mélyebben átérzők esnek el mindig az első sorokban.
19 millió embert irtott ki, kaszabolt össze és tett nyomorékká csak eddig, átkos életének első két és fél esztendejében a világháború. És senki se tudja, hány nap, hány hét, hány hónap, hány év következhetik még. Meddig élhet még a szörnyeteg! Előttük van a rettentő szám, előttük is ott áll ez a 19 millió és még tanácskoznak azon, vajon összeüljenek-e egyáltalán tanácskozni, még jegyzékeken és ellenjegyzékeken törik a fejüket! Mit akarnak? Tudnak-e ennél a 19 milliónál rettentőbb, kényszerítőbb, álmot rablóbb békeérvet?