A nemzetiségek lakta országrészek birtokforgalma a századfordulótól kezdve állandó elemzés tárgya volt. Attól tartottak ugyanis, hogy az eladások révén a „magyar” föld „idegen” kézbe jut, ugyanis a magyar birtokosok könnyedén eladták a földjüket a jó árat ígérő vevőknek, tekintet nélkül azok nemzetiségére. A háború előtt a kormányok inkább államilag ösztönzött (és titkos alapokból támogatott) telepítésekkel és a középbirtokosok megsegítésével próbáltak fordulatot elérni. Erdély visszafoglalása után és Tisza bukását követően viszont új eszközök használata is felmerült, mindenek előtt a birtokeladások állami felügyelet alá vonása. Egy tranzakció csak akkor vált volna érvényessé, ha arra az állam is rábólint.
Az erre vonatkozó rendelkezéseket 1917 októberében bocsátotta ki a kormány. A nemzetiségek térnyerését egyébként visszafogott aggodalommal kísérő Pesti Napló azonban inkább a kételyeit hangoztatta ezzel kapcsolatban. A rendelet úgy korlátozta a magántulajdont, ahogy azt csak törvénnyel lehetne, hangzott az első kifogás. Az amúgy is a sógorságról, korrupcióról ismert Magyarországon persze lesznek olyanok, akik könnyen kijátsszák azt, vagy könnyen megszerzik az engedélyt az eladáshoz, szólt a következő. (Ebben a lap nem is tévedett.) A legfontosabb ellenvetés pedig az volt, hogy az egyelőre csak nemzetiségek lakta vármegyékre vonatkozó rendelkezések egyetlen tollvonással kiterjeszthetők az ország egészére. És mivel a közigazgatás a pártok befolyása alatt áll, ez oda vezet majd, hogy a kormányzat immár nem csak a pénzintézeteket és az apparátust használhatja fel kortescélokra, hanem az egész vidéki életet uralma alá hajtva a földbirtokosokat is nyomás alá helyezheti.

Felhasznált irodalom:
A birtokforgalom korlátozása = Pesti Napló, 1917. október 28.

Készítette: Egry Gábor