Az első világháború előtti években a demokratikus választójog bevezetése az egyik legfőbb politikai kérdéssé lett. A mind gyakoribbá váló választójogi rendezvények, nagygyűlések és tüntetések egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg. A megmozdulások hátterében főként a parlamenten kívüli szociáldemokraták álltak, de egyre több polgári, parlamenti ellenzéki szervezet is követelte az általános választójog bevezetését. A kormánypárti reform (1913. évi XIV. tc.) ennél jóval korlátozottabb volt, de elvileg az ipari munkásság jelentős része választópolgár lett. A parlamenti választásokra 1915-ben került volna sor, de a küzdelem már 1914 nyarán elkezdődött a választók összeírásával, amely komoly buktatókat rejtett az újdonsült választópolgárok számára.

A Népszava, a szociáldemokraták lapja alapvető kérdésnek tekintette a választási küzdelemben való részvételt, olvasói figyelmét többször felhívta a névjegyzékbe való regisztrálás fontosságára. A munkástömegek és az általános választójogért küzdő polgári erők híveinek összefogásától remélte a Tisza István miniszterelnök vezette kormány(párt) bukását és a demokratikus reformok megvalósítását.

Népszava, 1914. július 10.

A választók összeírása megkezdődött!
Az összeírás csak két hétig tart – aki nem jelentkezik, elveszti szavazati jogát!
Mindenki jelentkezzék – mindenki agitáljon a jelentkezés mellett!
A szociáldemokrata párt.

Nemtörődöm-ember

egyetlen egy se legyen közöttünk mától fogva, mert mindenkinek két kézre kell fognia a munkát, máskülönben sem a nyomorúságtól, sem a szégyentől nem szabadul meg ennek az országnak a szerencsétlen népe.

A nyomorúságról nem kell sokat beszélnünk: minden munkás a saját keserves tapasztalásából ismeri. Széles e világon mindenütt nagy károkat tesz a gazdasági válság, de akkora munkásnyomor, mint Magyarországon, egyetlen kultúrállamban sincsen. Éhező, rongyos munkások tízezrei, lerongyolt és lefogyott proletárgyermekek százezrei lézengenek ebben az országban.

Barmok volnánk, ha ezt tétlenül tűrnők, ha nem tennénk valamit sorsunk javítására.

De nemcsak a nyomorúság súlya nehezedik reánk, hanem a világraszóló szégyen bélyege is itt ég a homlokunkon. Nincs Európának még egy országa, amelyben annyira jogfosztott volna a nép, mint minálunk. Itt fekszik előttem egy német nyelvű füzet: Magyarország szociáldemokrata pártjának jelentése az 1914. évi bécsi nemzetközi szocialista kongresszushoz. Ez a jelentés a világ munkásai előtt a magyar választójogot ismerteti, bemutatja a Rónai-féle „Hogyan szerezzük meg választójogunkat!” című füzetből az ismeretes ketreceket és kockákat, amelyek azt mutatják, hogy kit miféle címen zár ki Tisza István a választójogból; ismerteti a jelentés a választójogért való küzdelmet és a most megindult választási harcot is; aki ezt elolvassa, az tisztában van vele, hogy Magyarország egy darab ős-Ázsia és hogy Magyarország népe páriasorsban tengődik. Ez a választójog szégyene az országnak; nem kisebb szégyene, mint a sópanama, mint a pinkapanama vagy mint a fegyveres verőlegények csizmája talpa alá tiport képviselőház és a többi világraszóló gyalázat.

Ez a szégyen éget bennünket, mar bennünket. És pedig nem csupán érzelmi okokból, nem csupán azért, mert – noha nem mi vagyunk e gyalázatos állapot okozói – csak piruló arccal állhatunk a világ munkásainak gyülekezete elé mint magyarok. Hanem még sokkal inkább azért, mert Magyarország gyalázatának gazdasági következményei is vannak és azokért elsősorban nekünk, munkásoknak kell megszenvednünk. Hiszen kultúrállamok elfordulnak ettől az Ázsiától, nem bíznak fejlődésre való képességében, nem hisznek gazdasági megbízhatóságában, tehát nem akarnak vele gazdasági összeköttetésben lenni, nem akarnak neki pénzt kölcsönözni, mert attól kell tartaniok, hogy itt minden fölfordul és minden elvész. Ez az ország már csak uzsorakölcsönt kaphat, azt is nagy nehezen, ez az egyik oka, hogy nincs építkezés, nincs vállalkozás, hogy itt a gazdasági halál szele fúj és nagyrészt emiatt kell a munkásságnak nyomorognia. Lukács panamáz és pinkáz; Tisza lerombolja a parlamentet és a félig-meddig európai intézményeket; a mungók panamáznak és sápolnak… és mindezért a becsületes munkásembereknek kell szenvedniük, a mi feleségeinknek kell rongyoskodniok, a mi gyermekeinknek kell éhen lefeküdniök nyomorúságos vackukra.

Barmok volnánk, ha ezt tétlenül türnők, ha nem tennénk valamit sorsunk javítására.

És most itt az ideje, hogy tegyünk valamit. A mai napon kezdődik a fővárosban és az ország legtöbb kerületében a választók összeírása; ezen a napon tehát minden munkás és általában minden tisztességes ember, akinek erre Tisza korcs-törvénye módot ad, álljon készen kötelességének teljesítésére. Föl, az összeíró küldöttség elé! – ezzel a szóval köszöntsék egymást a munkások, ha a mai napon találkoznak. Annyi ez, mintha azt mondanák:
– Föl a harcra! Föl Tisza ellen, az erőszak ellen, a panamisták és tolvajok ellen, a munkásnyomorgatók ellen!
És holnap már ez legyen a köszöntés:
– Elvtárs, volt-e már az összeíró küldöttség előtt?

És most minden nap csak erről legyen szó. El kell menni, az összeíró küldöttség elé. El kell vinni másokat is, az ingadozókat, a habozókat, a proletárság Pató Páljait, akik mindig ráérnek még, akik szeretnek mindent holnapra halasztani. Mert ilyenek is vannak közöttünk, nem rossz szándékú, de gyönge akaratú, habozó természetű emberek. Ezekbe akaratot és határozottságot kell önteni. Meg kell velük értetni, hogy aki az összeíró küldöttség elé nem megy, az a szavazóurnához sem mehet. És aki lemond arról, hogy szavazati jogát megszerezze, az elárulja a munkástársait, a feleségét, a gyermekeit, mert az nem akar küzdeni a mostani gyalázat és nyomorúság megszüntetéséért, az a mostani állapot megmaradását támogatja.

Minden munkásnak meg kell értenie és másokkal is meg kell értetnie, hogy ilyenkor a nemtörődöm-ember veszedelmesebb a nyílt ellenségnél. Az ellenséggel tisztában vagyunk; tudjuk, hogy miben árt nekünk; tudjuk, hogy kicsoda ő; tudjuk, hogyan kell ellene védekeznünk, hogyan kell őt támadnunk. De a soraink között élő ember, akit testvérünknek hiszünk, akinek testvéri munkájára és támogatására számítunk, mert ez neki is érdeke… ha az ilyen ember cserbenhagy bennünket, az igen nagyot vét ellenünk.

Ilyen nemtörődöm-ember, ilyen közönyös ember ne legyen tehát közöttünk egyetlen egy se.

Oly sokat jártuk már a harcok útját! Hány tüntető fölvonulásban vettünk részt! Hányszor tiportak rajtunk a rendőrparipák! Hány harcos testvérünk járta a toloncutat! Hány lakta meg a börtönöket és hány fog még szenvedni mindnyájunk ügyéért! Hát azokról beszéljünk-e, akik a nagy országutat tapossák vagy hajók födélzetébe beistállózva az alattomos tengert járják és epedve keresnek más hazát, véres verítékért legalább kenyeret adót!?

Minekünk pedig most két utat kell megjárnunk. Az egyik ma vagy a legközelebbi napokban az összeíró küldöttség elé vezet; a másik – talán tíz hónap múlva — a szavazóurnához. Ha ezt a két utat mindnyájan megtesszük, akik erre jogosítva vagyunk és ha megteszik az általános választójogért s a Tisza-uralom megbuktatásáért küzdő polgári pártok hívei is: akkor mához egy évre már nem lesz mungótöbbség és nem lesz Tisza-kormány.

Ha ezt a két utat megtesszük, milyen sok keserves úttól, milyen sok kálváriás úttól kímélhetjük meg magunkat, testvéreinket, gyermekeinket!…

Ezt magyarázzátok meg a nemtörődöm-embereknek, a gyöngéknek és habozóknak.

(dőlt és kiemelt: eredeti szövegben)

Készítette: Ignácz Károly