A lótenyésztés és lóversenyzés az 1910-es évek első felében magas – az angliaival vetekedő – szinten állt Magyarországon. Az I. világháború és a Monarchia széthullása a magyarországi lóversenysport számára is hanyatlást jelentett, aminek több összetevője volt.

Egyrészt a lósport rendkívül tőkeigényes ágazat volt, ami a századfordulóra valódi iparággá vált ott, ahol a turf népszerű lett. Ahhoz, hogy egy nagyobb istálló működhessen, akár félmillió koronát is be kellett fektetni egy évben: a zsokék, lovasok, trénerek és istállófiúk fizetésétől kezdve a lovakkal járó utaztatási, nevezési, egészségügyi kiadásokon át a vásárlással, lótartással és lótenyésztéssel kapcsolatos költségekig. A versenyistállók fenntartása nem kecsegtetett tartós profittal, lényegében úri passzió maradt, amely az 1900-as évekre már messze nem volt az arisztokraták kiváltsága, mint Széchenyi István idejében. A Monarchia évtizedeiben befutott nagykereskedők, nagyiparosok és bankárok – mint Dreher Antal, Springer Gusztáv, a Rothschild- és a Henckel-család – is ott voltak a nagy istállótulajdonosok között, sőt a századforduló után már a polgári elit körébe tartozók (közjegyzők, orvosok, ügyvédek) is fenntartottak kisebb versenyistállókat. Ekkora tőke a világháború és az azzal járó infláció és nagyarányú vagyonvesztés után már nem állt rendelkezésre.

 
Másrészt 1920-szal a magyar lóverseny keretfeltételei is drasztikusan megváltoztak. Az Osztrák–Magyar Monarchia a nagyobb hatalmak közé tartozott, Bécs és Budapest egy birodalom központjának számítottak, versenyeik európai presztízzsel bírtak, rangjukat emelte, hogy a nagyobb eseményeken a királyi ház tagjai, illetve a birodalmi és a külföldi arisztokrácia színe-java is megjelent. Ugyanakkor a forintos és filléres nézőhelyeken a társadalom összes rétege jelen lehetett, jól menő üzlettulajdonostól az iparosokon át a rosszul fizetett munkásokig. 1871-ben indult be – és szorította háttérbe a bukmékeres rendszert – a lótotó, a totalizatőr fogadás, amelyben a megjátszott összegek arányában történtek a kifizetések. Ez a kispénzűeket is bevonta az izgalmakba.

Az 1870-es években lóversenyügyben is kiépült a dualizmus rendszere. Az áprilistól októberig tartó idény budapesti és bécsi nagy versenyeit, ún. meetingjeit a magyar és az osztrák egylet összehangolta, és ezekhez igazodtak a kisebb jelentőségű vidéki rendezvények. Szinte kivételes módon, e duális intézményben a magyar fél volt a meghatározó, még az Osztrák Jockey Club vezetőségét is jórészt magyar főnemesek alkották.

 
A közösen jóváhagyott versenynaptár egyik magyarországi csúcspontja az augusztus 20-i Szent István-díj köré szervezett meeting volt, igaz, a legjelentősebb hazai versenynek nem ez, hanem az áprilisi Király-díj számított, amit még a béke utolsó hónapjaiban természetesen megrendeztek. Azonban az 1914 nyarától esedékes versenyek mind egy szálig elmaradtak a háború miatt, a lovak és lovasok a háborúba mentek. Az Est 1914. szeptember elején így írta le a hazai lóversenyzés helyzetét: „Az úrlovasok legtöbbje háborúban van. A katonatiszt úrlovasok közül többen versenylovaikat vitték a háborúba. Így Fólis kapitány erre a célra Gabit szemelte ki, Reiter főhadnagy Anyuson nyargal az oroszok ellen, míg Molnár kapitány minden eshetőségre számítva legjobb akadálylovát, Dollárt vitte a táborba.” Két héttel később a lap a legvékonyabb, mindössze 42 kilogrammos, 150 centiméter magas Mándi Jenő bevonulásáról adott hírt. (A zsokéknak állandó küzdelmet jelentett, hogy alacsony versenysúlyukat megtartsák, ám Mándi még köztük is csak súlyengedménnyel hajthatott, azaz pluszterhet kellett cipelnie.)

A legpikánsabb a külföldi zsokék helyzete volt. Bár a 19. század végére a magyar és osztrák lovasok is felzárkóztak a zsokék rangsorában, még 1914-ben is jelentős számban dolgoztak – igen jó pénzért (az istállók első zsokéi győzelmi prémiummal együtt havi 6000 koronát is megkerestek) – elsősorban angol zsokék és trénerek. Utóbbiak többsége korábban zsoké volt, így nem egy közülük már évtizedek óta a Monarchia területén élt. Ezért igyekezett Az Est hangsúlyozni, hogy 1914. augusztus 12., a Monarchia és Nagy-Britannia közti hadiállapot beállta után az angol zsokék nagyobb része lojálisan viselkedett, illetve tüntetően ellenségesnek csak egyikük, John Reeves mutatkozott. Sőt, többen – Alfred és John Beeson, Ball, Vivian, Edvin Robert Hesp, Henry Milne és George Hitch – jelezték, szeretnék felvenni a magyar állampolgárságot. Közülük többen családjukkal együtt Magyarországon maradtak az I. világháború után, ők alkották az alagi „angol kolóniát” (Alagon épült fel az ország legjelentősebb vidéki lovascentruma).

Az Est már 1914 szeptemberében – mikor még általánosan élt a remény, hogy a háború hamarosan győzelemmel érhet véget – azt jósolta, hogy a kisebb istállók csődbe mennek, a nagyobbak pedig csak úgy élhetnek túl, ha összébb húzzák magukat. A lap kiemelte, hogy báró Springer Gusztáv, az egyik legnagyobb galoppistálló gazdája már két és féltucatnyi lovat eladott az államnak katonai célra, mások – köztük a legnagyobb ügetőistálló-tulajdonos, Hauser Lipót – legnevesebb trénereiket bocsátották el.

A háború azonban tovább húzódott, mint ameddig a lóversenysport és a hátország turfhoz szokott közönsége kibírta volna. 1915 augusztusában újra futtatásokat rendeztek az Aréna úti pályán Budapesten. A következő évben már fogadni is lehetett. A legfontosabb zsokék felmentést kaptak a katonai szolgálat alól, míg a meetingek nélkülözhetetlen egyéb szereplőit – így például Horthy Jenőt, a későbbi kormányzó öccsét, aki tréner és starter, azaz indító volt – szabadságolták a versenyek idejére. 1918 októberében még versenyt rendeztek a Városligethez közeli lóversenypályán, amely a háborús vereségtől függetlenül is bezárt volna, hogy átadja a helyét a Kerepesi út mentén megépítendő új versenytérnek.

 
Felhasznált irodalom:
A lósport és a háború. Hírek. = Az Est, 1914. szeptember 1.
A háború és sport. Hírek. = Az Est, 1914. szeptember 10.
Mándi Jenő közhuszár. Hírek. = Az Est, 1914. szeptember 16.
Tuli Andrea: A zöld színpad. A lóverseny mint a társasági reprezentáció egyik intézménye

 
Készítette: Takács Róbert