Az Est

Cirkusz vagy bordély?

Mármint a szórakozóhely, ahová betért a felüdülni vágyó. Egy csipet ebből, egy csipet abból és máris kész a pesti mulató a Nagy Háború alatt. 1915 őszén az artistanők ügye borzolta a fővárosi mulatótulajdonosok (és általában az erkölcsös lakosság) kedélyeit. Az artista a korabeli nyelvhasználatban nem cirkuszi akrobatát takart, hanem a mulatókban fellépő művésznőt (és már nem éppen művésznőt) nevezték így. A vita éppen azon ment, hogy ki tekinthető művésznőnek és ki „egyébnek”. Azt, hogy ez az „egyéb” számos esetben kurtizánságba hajlott, nemcsak az kérdésfeltevés jelzi, hogy a mulatótulajdonosok jogosultak-e szállást, azaz szobát is kiadni a nála dolgozó artistanőknek, de az is, hogy a rendőr-főkapitányság épp a közegészségügy veszélyeztetettsége okán szánta rá magát a fellépésre. Ahogy Az Est írta: „az artistanők által lakott zugszállókban a pornografikus könyveket megszégyenítő bacchanáliák és orgiák folynak”.
A mulatók kínálatának szerves része volt a zenés-táncos műsor, ugyanakkor – különösen a hat érintett helyen (Fővárosi Orfeum, Casino de Paris, Jardin d’Hiver, Steinhardt mulató, Royal Orfeum, Trocadero) – úgynevezett buffet-nőket is alkalmaztak, akiknek a fő feladata szintén a szórakoztatás volt, de nem színpadon, hanem a parketten és az asztaloknál. Nem sokkal a háború előtt terjedt el ugyanis az a szokás, hogy a mulatókban a parketten is táncoljanak, ne csak a színpadi műsor keretében. Természetesen e második ligás artistanők fő feladata az volt, hogy alkohol fogyasztására biztassák a közönséget. Nekik a tulajdonosok többnyire nem is fizettek alapbért.
A főkapitányság úgy próbálta átvágni a gordiuszi csomót, hogy minimális fizetést írt elő az ún. artistanők számára, feltételezve, hogy a tulajdonos 150 koronáért már csak igazi táncosokat fog alkalmazni, parkett-táncos – vagyis a vendégekkel táncoló – itatónőket nem. Csakhogy – járt utána Az Est – a probléma ennél összetettebb volt, és részben a Nagy Háború egyik váratlan következményét érték tetten. A mulatókban feltűnő artistanők legkarakteresebb csoportja ugyanis Oroszországból és kisebb részben Szerbiából érkezett haza Magyarországra. Őket a mulatók világában vengerkáknak nevezték. Énekes-táncos produkcióikkal, a csillogás és siker ígéretében bízva a háború előtt külföldre szakadva, nyelvtudás és helyismeret nélkül, a korabeli emberkereskedők prédáivá váltak. A háború kitörése után az ellenséges országokban nem volt maradásuk, így – mintegy 250-en – a budapesti éjszakai életet árasztották el.
Az Est szerint a bérminimum azért sem jelent megoldást, mert 150 koronát egy népszerű lány megért a mulatósnak, ennyi fogyasztást bőven generált, hiszen ott tartotta a vendéget, akár a szeparéban és a parketten, de adott esetben akár az emeleti szobájában, hiszen a tulajdonos továbbra is kiköthette a szerződésben, hogy a táncos lányok hajnali négy-ötig maradjanak az épületben.

Felhasznált irodalom:
Rendezik az artistanők ügyét = Az Est, 1915. november 12.
A főkapitány rendelete az artistanőkről = Az Est, 1915. november 16.
Turján Vilmos: A megrendszabályozott mulatók = Az Est, 1915. november 21.

Készítette: Takács Róbert