1915 októberében a Monarchia uralkodója új, közös címerről szóló rendelkezést adott ki. Hosszú idő után Magyarország, Ausztria és a dinasztia úgy jelentek meg heraldikailag, mint egyenlő felek – a Pesti Napló szerint nem függetlenül a közös háborús áldozatvállalástól.

Az első világháborút megelőző másfél évtized a kortárs megfigyelők szerint a dualizmus válságának korszaka volt. Az obstrukció miatt egyre nehezebben működő törvényhozás után a következő válságjelenség az volt, hogy 1905-ben a kiegyezés fenntartása mellett mindig kiálló Szabadelvű Párt és vezetője, Tisza István mindenki számára meglepetésként elveszítette a választásokat a pártból kivált, ’67-esekből és a ’48-as Függetlenségi Párt sokszor áttekinthetetlen irányzataiból alakult koalícióval szemben. Mivel a győztesek a dualizmust lényegében felszámoló követeléseket fogalmaztak meg (önálló vámterület és nemzeti bank, önálló haderő, magyar vezényleti nyelv a közös hadseregben), a király, Ferenc József nem volt hajlandó kinevezni kormányukat.

Hosszú kötélhúzást követően a koalíció vezetői végül feladták követeléseiket, a Wekerle Sándor vezetésével 1906-ban megalakult kormány pedig magyarosító intézkedésekkel próbálta kárpótolni nemzeti lelkesedésbe lovalt híveit. A koalíció törékeny egysége azonban hamar tovatűnt, és 1909-ben a kormány megbukott. A rákövetkező választásokon Tisza István újonnan szervezett Nemzeti Munkapártja kapott hatalmas többséget. A vereség azonban nem szegte ellenfelei kedvét, akik nemcsak fenntartották régi követeléseiket, hanem Tisza szinte minden lépését ellenezték és obstrukcióval próbálták megakadályozni. Támadták a nemzetiségekkel folytatott tárgyalások miatt, az önkormányzati autonómiát felszámoló központosítás és a közigazgatás államosítása okán, és nem aratott osztatlan sikert igencsak mérsékelt választójogi reformja sem 1913-ban.

Az obstrukciót akár törvényen kívüli megoldásokkal is letörő Tisza ugyan előrébb jutott reformjaival, de ellenzéke, amelynek egyik szócsöve a Pesti Napló volt, nem engedett közjogi követeléseiből. A világháború kitörését követően ugyan bejelentették a belpolitikai ellentétek félretételét, az úgynevezett treuga Dei-t, de amikor a háború jóval hosszabbra nyúlt az eredeti várakozásoknál, a törékeny fegyverszünet fennmaradása egyre bizonytalanabbnak látszott.

Különösen az veszélyeztette a politikai békességet, hogy egyre közelebb kerültek a tízévente esedékes kiegyezési tárgyalások. Az 1867-ben megkötött politikai alku ugyanis két részre bontotta az Ausztria és Magyarország számára közösnek tekintett ügyeket. Az ún. pragmatikus közös ügyeket a Habsburg dinasztia öröklését szabályozó 1723-as Pragmatica Sanctio alapján közösnek tekintett ügyek jelentették. Mivel a Pragmatica Sanctio kimondta, hogy a dinasztia országait osztatlanul birtokolja és igazgatja, és védelmüket közösen vállalják, ezeket elvileg megváltoztathatatlan közjogi kötelezettségeknek tartották. Igaz, éppen a hadsereg vezényleti nyelve és az önálló magyar haderő kérdése érintette az uralkodó kifejezett felségjogát, a hadsereg vezényletét. Ezekkel szemben a közös érdekeltségű vagy dualisztikus közös ügyek a két kormány megállapodásán alapultak, abból kiindulva, hogy közös rendezésük mindkét fél számára előnyösebb, mint külön-külön intézésük. Ezek közé tartozott a vám- és pénzrendszer, és az utóbbiban a jegybank kérdése. Ezeket azonban már 1867-ben is csupán tízéves időtartamra szabályozták, és ettől kezdve tízévente kellett megújítani az ún. gazdasági kiegyezést.

Ez már 1898-ben sem ment zökkenőktől mentesen, az öt évre szóló ideiglenes meghosszabbítást követően előbb 1903-ban, majd 1908-ban is politikai viharokat kavart a megállapodás. A koalíció ugyanis csak jelképes engedményeket tudott kicsikarni osztrák partnereiből, viszont a gazdasági kiegyezésről szóló törvény alapján az 1917-es meghosszabbításról szól tárgyalásoknak már 1915-ben meg kellett kezdődniük.

 
1915 októberében ki is jelölték a tárgyalódelegációkat. Bár a helyzet most elvben sokkal egyszerűbb volt, mint 1907-ben, amikor a dualizmus ellenzékének kellett megújítania magát a dualizmust, nem lehetett elfeledkezni arról, mennyire törékeny is lehet a nyugalom. Tisza ellenfelei ugyan sokszor csak a Tisza elleni indulataikban értettek egyet, de már korábban is mutatkoztak annak jelei, hogy a háború ürügyén sem feltétlenül tolerálják minden lépését. S noha az obstrukció eszköze ekkor már nem volt igazán hatékony, a belpolitikai törésvonalak megjelenése háború idején kellő fenyegetést jelenthetett.

Talán nem véletlen tehát, hogy szinte egy időben a tárgyaló delegációk kijelölésével adta ki az uralkodó az új, közös címerről szóló rendelkezést. A címer ugyan csak a közös intézmények számára volt kötelezően használandó, de abban – az ellenzéki Pesti Napló szerint – végre a dualizmus tényleges állami egyenlősége kapott kifejezést. Hosszú idő után Magyarország, Ausztria és a dinasztia úgy jelentek meg heraldikailag, mint egyenlő felek – a lap szerzői szerint nem függetlenül a közös háborús áldozatvállalástól.

 
Felhasznált irodalom:
Új közös címer = Pesti Napló, 1915. október 12.
A kiegyezés előmunkálatai = Pesti Napló, 1915. október 16.
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, 2012.
Kozári Monika: A dualista rendszer. Budapest, 2005.
Dolmányos István: A koalíció az 1905–1906. évi kormányzati válság idején. Budapest, 1976.
Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 2001.

 
Készítette: Egry Gábor