1917. július végén – augusztus elején szokatlanul magasra kúszott a hőmérő higanyszála a fővárosban. Állandósult a 37-38 fokos meleg, amit a lapok nemes egyszerűséggel „tűrhetetlen kánikulának” aposztrofáltak. Olvadt az aszfalt, beleragadtak a cipősarkak, minden és mindenki enyhülésre áhítozott – csakhogy a nagy szárazság miatt nem volt elegendő víz Budapesten. A fővárosi tanács már július végén felhívta a lakosság figyelmét a várható nehézségekre és kérte, hogy tekintsenek el a felesleges vízpazarlástól. Eleinte tekintettel is volt a lakosság a felhívásra, azonban néhány nappal később minden vízfelhasználással kapcsolatos kérés süket fülekre talált. Pedig a helyzet valóban komoly volt: a fővárosi vízművek csúcsra járt a napi 297 ezer köbméternyi vízzel – ha egymillió lakossal számolunk, ez naponta 297 litert tett ki fejenként. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül a lakosság számított a legnagyobb fogyasztónak, hanem a főváros területén lévő gyárak, üzemek és hivatalok.
A szárazság miatt a hiányzó esőt is fogyasztásra alkalmas vízzel pótolták, így a kiskerteket is ivóvízzel öntözték. A dolog augusztus elejére odáig fajult, hogy a Svábhegyen valóban nem maradt egyetlen csepp víz sem. A vízművek igazgatósága csak úgy tudott segíteni a problémán, hogy csökkentette az alsóbb városrészekben a vízszolgáltatást. Magányában pedig minden bizonnyal esőért imádkozott.

Felhasznált irodalom:
Svábhegyi vízhiány = Az Est, 1917. augusztus 2.
Zavarok a vízszolgáltatás körül = Pesti Hírlap, 1917. augusztus 6.

Készítette: Kaba Eszter