„Miképpen akarnak gondoskodni az ifjúság testi neveléséről? Mert ha csak heti 1–2 tornaórának a miképpen való fölhasználásáról vagy 3–4 órára való fölemeléséről van szó, ezt mi nem tartjuk valami nagyszabású és értékes reformnak; még kevésbé tartjuk annak a katonai gyakorlatok bevitelét az iskolába.”
A fenti idézet a Népszava egy 1916. áprilisi vezércikkéből való, amely többek között az ellen is érvelt, hogy az ifjúság testi nevelésére önmagában megoldást kínálhat az iskolai tornaórák reformja. Az ügy nem véletlenül a háborús években került a politika napirendjére. A közoktatásügyi miniszter megbízásából az Országos Testnevelési Tanács részletes reformtervet készített, amely két fő célt tűzött ki: az iskolai testnevelés legyen eszköze a harmonikus embernevelésnek, illetve készítsen elő „a nemzet nagy gyakorlati céljainak, elsősorban a honvédelemnek szolgálatára”.
A készülő reformmal kapcsolatban a szociáldemokraták hangot adtak kritikus véleményüknek. A témával foglalkozó vezércikkükben kisebb gúnyos megjegyzéseket tettek, mint például azt, hogy a honvédelem érdekében „az iskolai katonásdival és más efféle játékokkal nem lehet sokra menni”, egyetértően idézve „az idősebb Moltkét” [vagyis Moltke der Ältere: Helmuth Karl von Moltkét emlegette így a köznyelv – I.K.], a korábbi német vezérkari főnököt: a tanítók csak neveljenek egészséges, ép testű és értelmes ifjakat, majd a hadsereg nevelünk belőlük derék katonákat.
Ugyanakkor a Népszava írása elsősorban tágítani akarta a vita kereteit, hogy az ne csak a közép- és főiskolák ifjúságára vonatkozzon, mert oda csak a vagyonosok járnak és nem a nép tömegei, de ne is csak a különböző iskolákra, mert egészséges és erős ifjakhoz ugyanilyen szülők szükségesek: Magyarországon azonban „a gyermekek nagyon nagy részének nyomorúság a bábája, ínség a dajkája”. Azaz egy „szakkérdés” kapcsán, de a meghirdetett általános nagy célokból levezetve a cikk szerzője hamar eljut oda, hogy az ifjúság megfelelő testi neveléséhez előbb meg kellene fékezni a kapitalizmust, ahogy az alkotmány demokratikus reformjára is szükség lenne, hogy aztán a demokrácia az egész iskolai rendszert is átalakítsa.

Felhasznált irodalom:
Az iskolai testi nevelés reformja = Népszava, 1916. március 12.
Az ifjúság testi nevelése = Népszava, 1916. április 4.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. április 4.
Az ifjúság testi nevelése

A mostani idő ezt a kérdést is fölszínre vetette. Hivatalos és félhivatalos urak a háború során belátták, hogy a jó honvédelemnek egyik alap föltétele: a testben is erős, ép népesség. Ennek a belátásnak a megérlelődését bizonyára nagyban előmozdította a németek példája, az a csodálatos teljesítőképesség, amelyet német szövetségeseink testi derékség dolgában is produkáltak. Mi bizony a német nép testi állapotát sem ismerjük el ideálisnak, a mi ideálunk ennél sokkal magasabb; de elismerjük azt, hogy a németektől ezen a téren is sokat lehet tanulni.
No, mindegy, nálunk is kezdik észrevenni, hogy ép, erőstestű népet kell nevelni. És ennek mi – szocialisták – igazán örülünk, mert hiszen ki az, aki igazabban és szívósabban harcolna a nép minden tekintetben való jólétéért, mint éppen a szociáldemokrata párt? Bennünket tehát senki sem vádolhat azzal, hogy mi az ifjúság testi nevelése érdekében megindult – egyelőre csak elméleti – mozgalmat rossz szemmel nézzük, vagy annak gáncsot akarunk vetni. Ellenkezőleg: aki az új nemzedék testi nevelését komoly szándékkal és komoly eszközökkel akarja szolgálni, az mindenkor számíthat a mi legodaadóbb támogatásunkra, közreműködésünkre. Viszont azonban éppen azért, mert mi ezen a téren komoly, nagy munkát tartunk szükségesnek, útjába fogunk állani minden olyan törekvésnek, amely a nép testi nevelésének ügyét – akár tudatosan, akár tudattalanul – hamis vágányokra akarja tolni és ezt a nagy ügyét öreg gyerekek játékává akarja lesüllyeszteni. Már pedig az eddig fölbukkant „eszmék” nem nagyon biztatnak bennünket, hogy a hivatalos és félhivatalos készülődésnek valami komoly magva legyen.
Az első kérdés az, hogy a terveket főzicskélő apostolok „az ifjúság testi nevelése” alatt mit értenek? Ha csak a vagyonos osztályra, a közép- és főiskolák ifjúságára gondolnak, akkor máris végeztünk velük. Nem mintha ennek az ifjúságnak a testi nevelését nem tartanok fontosnak; hanem mert ez az ifjúság az ország népességének olyan elenyésző csekély része, hogy ennek a nevelésévé nem sokat érünk, ezzel nem nyerünk a termelésben és a honvédelemben egyaránt nagyértékű, milliós tömegeket, ezzel még nem teljesítené az állam a dolgozó tömegek iránt való egyik legelemibb kötelességét. A mi véleményünk szerint tehát csak akkor lehet joggal azt mondani, hogy az állam „az ifjúság testi neveléséről” komolyan gondoskodik, ha ez a gondoskodás az ország egész népére kiterjed.
A második kérdés az, hogy miképpen akarnak gondoskodni az ifjúság testi neveléséről? Mert ha csak heti 1–2 tornaórának a miképpen való fölhasználásáról vagy 3–4 órára való fölemeléséről van szó, ezt mi nem tartjuk valami nagyszabású és értékes reformnak; még kevésbé tartjuk annak a katonai gyakorlatok bevitelét az iskolába. Mi a nép minél tökéletesebb testi nevelését a nép érdekében kívánjuk. De akik elsősorban katonai érdekekre gondolnak, azok is kénytelenek belátni, hogy iskolai katonásdival és más efféle játékokkal nem lehet sokra menni. Az öreg Moltke – aki pedig mégis csak értett az ilyen dolgokhoz – azt mondta a tanítóknak: Az urak neveljenek nekünk egészséges, ép testű és értelmes ifjakat, mi majd nevelünk belőlük derék katonákat. Tehát egészséges, erős ifjakat kell nevelni! A többi aztán már csekélység.
Hol és hogyan kezdődjék ez a nevelés?
Már a születés előtt kell kezdődnie, az apákon és anyákon kell kezdődnie. Rosszul táplálkozó apák, agyondolgozott és még a terhesség utolsó, napjaiban is robotoló anyák nem adhatnak a hazának ép, erőteljes gyermekeket. Olyan avult igazság ez, hogy szinte szégyenkezik az ember, amikor ezt ismételnie kell. Már pedig Magyarországban a gyermekek nagyon nagy részének nyomorúság a bábája, ínség a dajkája. Száraz emlőjű és reggeltől napestig robotoló anyák, cuclisüvegek nevelik a magyar gyermekek nagyobb részét és hogy Magyarországban minden 100 koporsó közül csak 45-ben fekszik 7 éven aluli gyermek és minden 100 élve szülöttre csak 30,4 hét éven aluli halott esik, az – tekintve a mi viszonyainkat – valóságos csoda. Hát a gyermekek állandó hiányos táplálkozása? Hát a nagyvárosok förtelmes lakásviszonyai? Hát a gyermekek korai munkába fogása? Mindezekkel a kérdésekkel kötetes könyvekben, milliónyi tömegű röpiratokban kellene foglalkozni, tele kellene velük harsogni az országot, föl kellene velük riasztani az alvó lelkiismereteket és… ez még mind nem lenne elég: hatalmasan meg kellene fékezni a kapitalizmust, a lelketlen osztályuralmat, amely proletár apák és anyák velejéből és véréből sajtolja az aranyat, úgy hogy nem jut vér és velő az utódoknak; meg kellene fékezni a kapitalizmust, amely profittermelő dühében 10–12 éves gyermekeket tesz tönkre és amely a bért olyan alacsonyra szabja, hogy se a szülőknek, se a gyermekeknek nem jut elegendő kenyér és egészséges lakás. Szóval, aki az ifjúság testi nevelését az egyének és a haza érdekében komolyan előbbre akarja vinni, annak követelnie kell az apák és anyák tisztességes munkaviszonyainak biztosítását, követelnie kell az olcsó és egészséges népélelmezést, az egészséges lakást mindenki számára, a nők és serdülők munkájának korlátozását, a gyermekmunka eltörlését, de követelnie kell a gyógyulás lehetőségének biztosítását is mindenki számára. Mivel pedig mindez csak úgy valósítható meg, ha maguk az érdekelt tömegek is részt vehetnek a törvényhozásban és a közigazgatás irányításában: követelni kell az alkotmány demokratikus reformját. Aki mindezek nélkül beszél az ifjúság testi nevelésének föl lendítéséről, az vagy svindler, vagy ostoba fecsegő.
Azzal hiába védekeznek a testi nevelés ügyéről írogató és tanácskozó urak, hogy ők csak az iskolai nevelés ügyével foglalkozhatnak és az ő föladatuk csak az lehet, hogy az iskolai nevelés keretében próbálják a testi nevelést előbbre vinni. Hiába. Mert az iskola keretében is csak úgy lehet a testi nevelést előbbre vinni, ha előbb a demokrácia egész iskolai rendszerünket átalakítja. Könnyen megérthető ez a következő tényekből:
Először: Magyarországban hivatalos bevallás szerint 400.000, a valóságban pedig – mint e sorok írója a Népszavában hivatalos adatok alapján ismételten bebizonyította – 1.000.000-nál több tanköteles gyermek egyáltalában nem jár iskolába. Hogyan fogja az iskola ezeket testi nevelésben részesíteni?
Másodszor: az iskolák nagy része túlzsúfolt, egészségtelen; például az egri egyházmegye számos iskolájában 80–100–150, sőt 200 gyermek „tanul” együtt egy „tanteremben”. Ha ezek a gyermekek heti 20–30 órát töltenek el (az otthoni lakás rossz levegője után) a gyilkos levegőjű iskolában, akkor az iskola keretében miféle „testi nevelés”-sel lehet az ilyen gyermekrontást ellensúlyozni?
Harmadszor: Az iskolába járó iparostanoncok, akiknek száma több mint 100.000, kellő iparfölügyelet és kellő közigazgatás híján a törvényesen megengedettnél hosszabb ideig dolgoznak, még pedig többnyire gyilkos levegőjű helyeken, iskolába pedig a késő esti órákban és vasárnap délelőtt járnak (ha ugyan engedi őket a mester); hát ezeknek a testi nevelését hogy akarják föllendíteni az iskolai nevelés keretében?
Negyedszer: közép- es szakiskoláinkban: az ifjúságot fölösleges, ócska tantárgyak tömegével, rossz, testet-lelket sorvasztó módszerrel, rosszul díjazott, rosszul képzett, ínséget szenvedő és ezért türelmetlen pedagógusokkal úgy agyonnyomorgatják, bizonyos időszakokban olyan gyilkos éjjel-nappali munkára kényszerítik, hogy még pihenésre és sétálásra sincs idejük. Hát ezeket az agyongyötört fiatalokat hogyan akarják testi nevelésben részesíteni? Tán azt hiszik, hogy 2–3 tornaórával vagy katonásdival lehet ellensúlyozni a napi ötórai iskolai gyötrelmet és a legalább ugyanannyi időt kívánó otthoni magolást?
Folytathatnánk a kérdések sorát, de csak a legszembeötlőbb nyavalyákra akartunk rámutatni, mert ennyiből is nyilvánvaló, hogy egész iskolarendszerünket gyökeresen reformálni kell, mielőtt arról lehetne beszélni, hogy az iskola komoly tényezője legyen a testi nevelésnek. Ma az iskola inkább megrontója a gyermeki testnek, mint nevelője, fejlesztője.
Az itt elmondottakból következik, hogy mi a szocializmus testnevelési programja. De következik az is, hogy aki ezt a programot nem teszi magáévá és nem iparkodik megvalósítani, az végezhet ugyan holmi silány toldást-foldást, de a testi nevelés ideáljának még a közelébe sem jut.