„Van-e magyar társadalom? Nincs” – írta élete végén, 1927-ben a konzervatív jogtudós, Concha Győző, szomorúan látva, hogy a néhai rendek helyébe a „gazdagok, a módosak, a szegények és az ínségesek csoportja lépett”. Akik magukévá teszik Conchának és követőinek pesszimisztikus diagnózisát a magyar társadalmi kohézió hiányáról, ritkán felejtik el hangsúlyozni, hogy a magyar társadalom polarizálódásában milyen nagy szerepet játszott az első világháború.

Míg a hadigazdálkodásnak köszönhetően a „gazdagok” még gazdagabbak lettek, a társadalom más rétegeit tömeges elnyomorodás sújtotta: relatíve legjobban az állami tisztviselők életszínvonala zuhant, pedig stabil középosztály hiányában semmire nem épülhet demokratikus politika. A „gazdagok” és a „szegények” közt szélesedő szakadék mellett pedig kiéleződött a keresztény „úri középosztály” és a „zsidó polgárság” ellentéte. Az első világháború éveiben soha nem látott mértékben növekedett az antiszemitizmus: 1916-tól vált a „nemzetveszejtő zsidó kapzsiság” toposzává a „papírtalpú bakancs”. Emiatt is tette közzé 1917-ben Jászi Oszkár folyóirata, a Huszadik Század A zsidókérdés Magyarországon című nevezetes körkérdését. De valóban volt-e a „zsidókérdés”? És „magyar társadalom”, ami szétessen a háborús nyomás alatt? Az első világháború alatt élesedő középosztály-probléma és a „zsidókérdés” ekkor kiterebélyesedő diskurzusa égető kérdések sorát veti fel, melyeket Bihari Péter és Gyáni Gábor történészekkel tárgyaltunk ki április végi beszélgetésünkön.

Ám mielőtt rátérnénk az első világháború alatti folyamatokra, megkerülhetetlen, hogy röviden áttekintsük a magyar társadalom és azon belül is a magyarországi „polgárság” és a „zsidóság” helyzetét a 20. század elején, amelyekhez rengeteg – elsősorban nosztalgikus – képzet kapcsolódik.

Az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországának világát ugyanis a magyar történelem egyik „aranykoraként” tartja számon a kulturális emlékezet: a népszerű elbeszélés szerint a kiegyezés utáni közel fél évszázad a „polgárosodás kora” volt, amikor is a modernizálódó Magyarország belátható távolságra megközelítette volna a nyugati országokat. Ebben a modernizációs folyamatban pedig nagyon nagy szerepet vállaltak a városi „zsidó polgárság” reprezentánsai, és az ehhez a vélekedéshez kapcsolódó „asszimilációs szerződés” elképzelése szerint a zsidó elitet cserébe befogadta a magyar elit. A toposz szerint a dualizmus kora tehát nemcsak a „polgárosodás kora” volt, de az „asszimiláció kora” is, és ezeket a sikeresen előrehaladó, pozitív folyamatokat akasztotta meg az első világháború, a forradalmak és a Trianont követő – elsősorban a „zsidókat” sújtó –­ bűnbakkeresés. De a történelmi kutatások fényében tartható-e a dualizmus korának ez az idealizáló elképzelése? Valóban probléma nélküli volt a „polgárosodás” és az „asszimiláció” előrehaladása az 1867 utáni évtizedekben? Vagy mindez csak egy Trianon utáni „aranykor-mítosz”? – tehetjük fel a kérdést.

Gyáni Gábor nem vitatja el a dualizmus alatti „utolérési kísérlet” modernizációs eredményeit – Budapestnél gyorsabban már csak Berlin növekedett a korban, és fővárosunk a világ második legfiatalabb nagyvárosa lett Chicago mögött –, bár hozzátette, hogy ez a gazdasági növekedés kisebb volt annál, amennyit a „növekedési paradigma” magyar gazdaságtörténész hívei az 1960-as években tételezték, mikor nemzetközi számítási módszereket átvéve végrehajtották az addig „elnyomónak”, „kizsákmányolónak” tartott Habsburg Birodalom történettudományi újraértékelését. A gyors ütemű és alapvetően szervetlen kapitalizálódás azonban maradandó hatást gyakorolt a magyar társadalom szerkezetére, „torzítva”, aszimmetrikussá téve azt. Míg nagyon gyorsan, szinte rakétaszerűen emelkedett föl egy „idegen” – jelentősrészt „zsidó” – eredetű vállalkozó polgárság (elég csak a Hatvany-Deutschok családtörténetére gondolni, mely az Urak és emberek című Hatvany Lajos-családregényt is inspirálta), addig a történelmi-nemesi társadalom képviselői, kiváltságaiktól megfosztván, süllyedni kezdtek lefelé. Az 1880-as évektől jelent meg a vagyonát elvesztő, de öntudatától fűtött, a „vármegyei élet bástyái” mögé bújó és onnan csak a kaszinóba kártyázni járó „dzsentri” karaktere.

 
A folyamattal már a kortársak is tisztában voltak, például ennek lenyomata Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című 1907-es regénye, amely azonban annyiban nem tekinthető az egykorvolt történelmi valóság „hiteles” ábrázolásának, hogy jóval sötétebb színben állítja be a „dzsentriket”, mint amilyenek azok valójában voltak. Például csak fikció az, hogy míg a „zsidó polgárság” képviselői igyekeztek és felhalmoztak, addig a lesüllyedt „dzsentrik” óriási tömegei tanulatlanul és képzetlenül, mintegy parazitaként élősködtek a magyar államigazgatáson. A birtokaikat vesztők nemesek és gyermekeik jelentős része vált ugyanis szakértelmiségévé a 19. század második felében, akiknek könyvtárai semmivel sem árulkodtak korszerűtlenebb műveltségről, mint a „zsidó” polgárságé. Ezért – hangsúlyozza Gyáni Gábor – a magyar társadalmat két élesen elkülönülő, egy „zsidó-polgári” és egy „keresztény-történelmi” tömbre osztó Erdei Ferenc oly sokszor hivatkozott „kettős társadalom”-elmélete és Hanák Péter e tárgyban írt tanulmányai, bár rávilágítanak a magyar társadalom deformált szerkezetére a századelőn (és ennek következményeként a Horthy-korszakban), de túlságosan ideologikus voltuk miatt hamisan, leegyszerűsítve, feketén-fehéren ábrázolják a magyar társadalmat. Erre kiváló példa Illyés Gyula személye, aki népi íróként – a nevezett elméletalkotók modelljei szerint – egyszerűen nem dolgozhatott volna magántisztviselőként, hiszen azt a kortársak „zsidó” foglalkozásnak tartották. ennek ellentmondanak a statisztikák: az adatok szerint az 1930-as évektől már erősen megnőtt a katolikusok aránya a magántisztviselők között.

Mennyiben változott a társadalom képe 1914 után? Az első világháború újat nem hozott, hanem csak felerősítette és felgyorsította az addigi ellentéteket és a meglévő folyamatokat. Ugyan az 1905–1906-os belpolitikai válság már korábban kettészakította a magyar értelmiséget – a reformokat ígérő, de a „magyar nemzetre” ráerőszakolt darabontkormány elfogadása vagy elutasítása mentén; gondoljunk csak a Társadalomtudományi Társaság 1906-os emblematikus kettészakadására –, de ez az „értelmiségi háborúskodás” csak a világháború évei alatt terjedt ki a társadalom szélesebb rétegeire, mindenekelőtt a középosztályra.

Bihari Péter, a Lövészárkok a hátországban – Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán című munka szerzője 1916-ra teszi a „társadalmi indulatok” eszkalálódását. Ekkorra végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a világháború nem fog egyhamar véget érni és egyre távolabb került a győzelem reménye, mi több, Románia 1916. augusztusi hadba lépése, Erdély megtámadása idegen csapatok beözönlését jelentette a Szent István-i Nagy-Magyarországra. Mindez olyan pánikot okozott, amely szükségszerűen vezetett bűnbakkereséshez. Elsődleges bűnbakként azokat a „zsidó” vállalkozókat találták meg, akiket például a „papírtalpú” bakancsok értékesítésével vádoltak. Míg az inflációnak köszönhetően a „keresztény”, magyar állami tisztviselők elszegényednek (és mint arra már utaltunk, valóban az állami tisztviselők csúsztak lefelé legnagyobbat a világháború évei alatt), a „zsidók” a magyar nemzet kárára gazdagodnak – fogalmazódott meg a vád. Erre rátelepedett Tisza István ellenzéke, amely a botrányokat kihasználva támadta a „zsidóbarátnak” tartott miniszterelnököt, és a parlamenti beszédekben valóságos „főszörnyként” jelenítették meg az egyébként igen jótékony, ingyenkonyhát is üzemeltető gyárost, Weiss Mandfrédot, akinek besorozását követelték – hatvankilenc éves létére. Az antiszemita vádak megfogalmazásában azok az egyre nagyobb számban jelentkező és egyre virulensebb „újkonzervatív” csoportosulások és fórumok – A Cél és köre, Milotay István radikalizálódó Új Nemzedéke stb. – jártak az élen, melyek történetét és ideológiáját Szabó Miklós tárta föl Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története című, posztumusz megjelent alapművében.

Az első világháború tehát nemhogy nem tette teljessé az asszimiláció folyamatát a háború tüzében bekövetkező „nemzeti összeolvadás” jegyében – ahogy azt például az önkéntesként a frontra jelentkező Balázs Béla is remélte Lélek a háborúban című világháborús művében –, hanem éppen hogy megakasztotta azt. Ennek a történettudományos állításnak egyszerre jelképe és dokumentuma a Huszadik Század folyóirat már említett „zsidókérdés”-vitája. Ez a világháború alatti „zsidókérdés”-diskurzus radikalizálódott az 1920-as évek elejére, amikor is a nem asszimilált „zsidóságot” – és az annak teret engedő magyar elit liberális politikáját – tették meg Trianon egyik fő okozójának. Ez a képzet – amelyet olyan munkák képviseltek, mint a mérsékeltebb Szekfű Gyula Három nemzedéke és a szélsőségesebb Tormay Cécile Bujdosó könyve – az ellenforradalmi Horthy-rendszer „megalapozó mítoszává” avanzsált, és máig hat.

Összegzésként kimondhatjuk azt, hogy nemcsak politikatörténeti szempontból – lásd a trianoni békét és a revíziós imperatívusz által előírt későbbi „kényszerpályát” –, de társadalomtörténeti szempontból is – az indulatok elszabadításával és az ellentétek kiélezésével – az első világháború jelentette a huszadik századi Magyarország „őskatasztrófáját”.

 
Felhasznált irodalom:
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, 2008.
Gyáni Gábor: Történészdiskurzusok. Budapest, 2002.
Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest, 2003.

 
Készítette: Csunderlik Péter