„Kialudtak az üzletek fölött, az utcasarkokon és a házak ormán a ragyogó, pillanatonként váltakozó égő betűk és színek, eltűntek a fényes pezsgőspalackok, az el-eltűnő és ismét megjelenő hosszúfarkú üstökösök, a szakadatlanul forgó tűzkerekek, a szikrákat lehelő villamos-macskák és a nagy fényes kezek és nyilak, amelyek a mellékutcákban rejtőző varieték és egyéb éjszakai mulatóhelyek felé mutattak.” – számolt be 1916 végén Az Est arról a hírről, miszerint Berlin katonai főparancsnoka takarékossági okokból betiltotta a fényreklámok használatát a német fővárosban. A lap szerint azonban a szénmegtakarítás miatt aligha érte meg ez az intézkedés, amelynek számos vesztesét nevezte meg – a hirdető vállalatokon és a hirdetéseket üzemeltetőkön túl a felületet bérbe adó tulajdonosokat és lakóközösségeket is.
Az elektromos ipari nagyvállalkozó, 1922-ben rövid időre német külügyminiszter Walter Rathenau 1899-ben Berlint a Spree [folyó] Chicagójának nevezte. A megjegyzést nem dicséretnek szánta: az üzletember úgy vélte, hogy a rohamtempóban modernizálódó és növekvő Berlin elveszti korábbi német-porosz jellegzetességét a metropolisszá válás közben. Ehhez a világvárosi képhez a 20. század elején már a fényreklámok is hozzátartoztak, amelyek szintén az Egyesült Államokból „kerültek át” az öreg kontinensre, és természetesen megosztották a közvéleményt. Voltak, akik a fejlődést üdvözölték bennük, míg mások a nagyvárosi levegő- és zajszennyezés után a fényszennyezésre panaszkodtak.
Az elektromos fényreklámok tehát először az USA nagyvárosaiban jelentek meg – az 1800-as évek végén. (Korábban is voltak világító feliratok, amiket gázlámpák felhasználásával készítettek.) 1891-ben egy 1457 lámpából összeállított hatalmas felirat hirdette New York-ban, hogy Manhattan strandját óceáni szelek tartják tisztán („Mannhattan Beach – Swept by Ocean Breezes”). Az 1900-ben megalakult Federal Electric Company (pár évvel később már Federal Signal System) már egyenesen elektromos lámpákkal megvilágított feliratok bérlését kínálta ügyfeleinek Chicagóban. 1906-ban már mintegy 75000 elektromos felirat világított az USA területén.
1916-1917 fordulóján már bizonyára a neonfények is feltűntek volna az európai nagyvárosok utcáin, ha 1914 nyarán nem tör ki a háború. Az 1898-ban felfedezett neongáz fényképző tulajdonságát a francia Georges Claude próbálta kiaknázni. Szabadalmaztatta neonlámpáját, és az 1910-es évek első felében arra is rájött, hogy a neoncsövek betűkké hajlíthatók, illetve némi higany hozzáadásával a pirosas színnel pislákoló neon ragyogó kék színre vált. Így, bár a háború kitörésekor néhány neonfelirat már feltűnt Párizs utcáin, a találmány csak az 1920-as években terjedt el. A két világháború között a fényreklámok már valóban minden európai nagyváros – köztük Budapest – elmaradhatatlan attrakciói közé tartoztak.

Felhasznált irodalom:
Megszüntették Berlinben az égő reklámot = Az Est, 1916. december 5.
Claire Colomb: Staging the New Berlin: Place Marketing and the Politics of Urban Reinvention post-1989. London, 2012
Josiane Meier – Ute Hasenöhrl – Katharina Krause – Merle Pottharst: Urban Lighting, Light Pollution and Society. New York, 2015
A Brief History of the Sign Industry. Sign of the Times Magazine 1976 September, 62-66.

Készítette: Takács Róbert