Ezzel az elkeseredett „kéréssel” végződik a bányászok kérvénye, amelyet a honvédelmi miniszterhez küldtek munkaadójuk, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. ellen tiltakozva. A háború első időszakára (is) jellemző gazdasági nehézségek ugyanis a hátországi munkások anyagi helyzetének romlását eredményezték.
Közhely, hogy a háborúra a Magyar Királyság nem készült fel – gazdasági téren sem. A kormányzat elrendelte az adósságok, kötelezettségek fizetésének elhalasztását (moratóriumot), előbb ideiglenesen két hónapra, majd a határidőt többször kitolva egészen 1915 nyaráig. Mindez bénítóan hatott a gazdaságra, a nem hadiszolgáltató vállalatokra és az egyéb állami beruházásokra is, ennek eredménye lett a jelentős munkáselbocsátás és a munkanélküliség. Ez visszahatott a háború szempontjából fontos üzemek munkásaira, akiket a háborús helyzet a gyárakhoz kötött (megszűnt a szabad kilépés lehetősége), miközben megtiltották számukra a hagyományos tiltakozási lehetőséget, a sztrájkot. Ráadásul a munkaadóknak befolyásuk volt alkalmazottaiknak a tényleges hadiszolgálat alóli felmentésére vagy éppen bevonultatására is. A munkásság kiszolgáltatott helyzetét kihasználva a cégek nem emelték (sőt akadt, ahol csökkentették) a béreket, megnövelték a munkaidőt, visszavezették a vasárnapi munkarendet és nem fizették meg rendesen a túlóradíjakat. Eközben az árak, főleg a munkások számára meghatározó jelentőségű lakbér- és élelmiszerárak emelkedtek.
Ezt a jelenséget érzékelteti a Népszava november 21-i vezércikke. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. bányamunkásait mint hadköteles férfiakat kötelezték munkára ún. hátországi népfelkelőként, azaz katonai fegyelem alatt álltak. Így romló helyzetüket és elkeseredettségüket csak tiszteletteljes kérés formájában tudták kifejezni a kormányzat, illetve a Népszaván keresztül a nyilvánosság felé. Az újság egy hónappal későbbi számából kitűnik, hogy a kérés korábban nem járt igazi eredménnyel. A megoldást, a német-osztrák példa nyomán a hadvezetőségnek a munkások oldalán történő beavatkozását majd a háború elhúzódása hozza el, amikor is a munkanélküliség megszűnik, sőt általános munkaerőhiány lép fel.

Felhasznált irodalom:
„Vigyenek bennünket a harctérre!” = Népszava, 1914. november 21.
A háború és a bányászok = Népszava, 1914. december 24.
Bódy Zsombor: Szociálpolitikai és szociáldemokrácia Magyarországon az I. világháború idején = Századok, 2005/6. 1457–1475.
Varga Lajos: A magyar szociáldemokraták a háború „győzelmes” éveiben (1914–1916) = Múltunk, 2007/2. 164–222.

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1914. november 21.

„Vigyenek bennünket a harctérre!”

A Magyar Általános Kőszénbánya Ágnes-aknai munkásai fordulnak ezzel a kívánsággal a honvédelmi miniszterhez, akitől azt kérik, hogy mentse meg őket az éhhaláltól, mert a bányatársaság kihasználja azt a helyzetet, hogy munkásait, mint hadköteles népfölkelőket foglalkoztathatja és ezen a címen még a bőrüket is lenyúzza. Kezeink között van az a kérvény, amelyet a honvédelmi miniszterhez küldenek és amely nemcsak a miniszterhez szól, hanem a társadalomhoz és a Szakszervezeti Tanácshoz is, és amelynek elkeseredett hangja sejtetni enged, hogy milyen borzalmas viszonyok között élnek a bányamunkások. A kérvényt alább közöljük:
Mi, bányamunkások, mint hadköteles népfelkelők, utolsó segélykiáltásunkkal fordulunk a társadalomhoz, mert már az éhség és koplalás, de még majdnem a lassú éhhalál környékez bennünket.

Segélykiáltásunkkal fordulunk a Magyarországi Szakszervezeti Tanácshoz, aki vele érez a munkássággal és a segélykiáltásunkat meghallgatva, minden rendelkező eszközzel siet azok segítségére, de miután tudva azt, hogy a szakszervezetet is ezek a viszontagságos idők anyagilag kimerítették, miután még a bányamunkásoknak szabadszervezetük sincs, anyagi segélyt tehát tőle nem kaphatunk. Csak azzal a reményteljes kéréssel fordulunk a Szakszervezeti Tanácshoz, hogy segélykiáltásunkat meghallgatva a kormány és a Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úr elé terjesztve, érdekünkben mielőbb cselekedni méltóztassék, mert az éhség rossz tanácsadó. De mi reménylünk, mert nem hisszük, hogy a Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úr a panaszt megvizsgálva el ne ismerné azok jogosságát és mint hatáskörébe tartozó népfelkelőket és mint a társadalomnak egy oly hasznos rétegét, mint a bányamunkás, végromlásba engedné.

Ismételten fölkérjük a Nagyméltóságú Miniszter Urat és az arra hivatott hatóságokat, hogy panaszainkat megvizsgálva, mihamarabb intézkedést kérünk, mert mint már föntebb hangoztattuk, az éhség rossz tanácsadó. Fizetésig csak volt mit ennünk, ami november 10-én volt, de mivel fizetni nem tudtunk, elapadt minden hitelforrásunk. A társulati élelemtárból is csak lisztet faszolnak [vételeznek], akkor nem jut zsírra vagy sóra, vagy más egyébre, ami az élethez szükséges. Hogy pedig ez így van, arra vonatkozólag elég bizonyíték lesz szerintünk az a néhány bérjegy, amit mellékelve küldünk, amelyek 2–3 koronáról tesznek bizonyosságot.

Kérésünket az is jogossá teszi, hogy mikor a háború beálltával fölesküdtettek bennünket mint hivatásos népfölkelőket őfelsége I. Ferenc József királyunkra, hogy minden körülmények között engedelmeskedni tartozunk és hogy a helyéről most senki el nem mehet és az esküben azt az ígéretet kaptuk, hogy a fizetésünk megmarad, úgy mint régebben volt, illetve 4–5 korona között fog változni, a 4 koronán fölüli kereset már a háború előtt is nélkülözhetetlen volt, akkor, amikor a búza métermázsánként 24–25 korona volt. Csakhogy a búza máma már 45 korona körül jár és vele együtt mindenféle élelemcikk óriási magasra emelkedett és a mai drágaság mellett képzelje el akárki, hogy lehet 2 korona 40 fillérből, esetleg 3 koronából 5–6 tagú családnak megélni?

Képzelje el Nagyméltóságú Miniszter Úr, mit érezhet egy apa, mikor a nehéz, fárasztó munkából hazajövet, gyermekeit sivítani hallja, hogy „Papa, éhes vagyok!” és nincs mivel elhallgattatni, milyen érzés lehet ez? Lehet-e azután azon csodálkozni, hogyha egyik vagy másik érzékenyebb bányamunkás meggondolatlan cselekedetre határozza el magát, de hogy ilyen és ehhez hasonló dolgoknak elejét vegyük, elhatároztuk, hogy kérvényt intézünk a Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úrhoz sorsunk javításáért, vagy ha más kivezető út nincsen számunkra, akkor vigyenek bennünket is a harctérre, a családunkról gondoskodjon a kormány.

Kérésünket a Nagyméltóságú Miniszter Úr szíves figyelmébe és jóindulatába ajánljuk, maradunk
A Nagyméltóságú Miniszter Úr alázatos szolgái, mint a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. Ágnes-aknai munkásai.

„Az éhség rossz tanácsadó” mondják a bányamunkások. „Soká már nem bírjuk ki”. A kezeink között levő bérjegyek igazolják, hogy a bányamunkásoknak igazuk van, hogy a megnevezett bányatársaság a hadiállapotot fölhasználja arra, hogy a régebbi béreket 40–50 százalékkal leszorítsa, mert a bányamunkásokat a tett esküjük és a kivételes törvények arra kényszerítik, hogy az üzemben dolgozzanak.
A bérjegyekből kitűnik, hogy a bányában foglalkoztatott munkások közül a legtöbbnek fizetése meg sem közelíti a napi 3 koronát. Egyetlen bérjegy van, amelyen a kereset 90 korona 5 fillér, de ez az összeg is 79 korona 65 fillérre olvad le, a levonások folytán. Kitűnik az is, hogy az egyik bányász a hónap végén 25 korona 51 fillért kapott, a másik 10 korona 80 fillért, a harmadik 7 korona 70 fillért, a negyedik 6 korona 55 fillért, végül akad olyan is, aki a 42 korona 5 fillér keresetéből egy fillért sem kapott ki, hanem tőle követelnek még 2 korona 59 fillért.

Így lehetne folytatni még számos bányásznál a kereset kimutatást. Azonban azt hisszük, ennyi is elég. A bányászok a szó legszorosabb értelmében éheznek és hogy az éhség rossz tanácsadó, az kitűnik a kezeink között levő „Hirdetmény”-ből is, amelyben Pisuth főszolgabíró megfenyegeti a bányászokat, hogy rendesen dolgozzanak, mert különben lecsukják őket. A hirdetmény többek között a következőket mondja:
Sajnálatosan tapasztalom, hogy azon népfölkelő munkások egy része, akiktől az eskü kivétetett, egyáltalán nem számolnak cselekményük komoly következményeivel és a tett eskü dacára a bányamunkára nem jelentkeznek, illetve onnan igazolatlanul elmaradnak.

Figyelmeztetem az összes, esküt tett népfölkelő munkásokat, hogy beosztásuk és letett eskü folytán katonai fegyelem, katonai büntető törvénykönyv hatálya alatt állanak és amennyiben a munkát megtagadják vagy a munkáról engedély nélkül távol maradnak, a pozsonyi m. kir. honvéd dandárbíróságok karhatalommal elő fognak állíttatni és cselekményük miatt hat hónapig terjedhető szigorított fogsággal fognak büntettetni. Mivel a haza védelmében és a haza érdekében ma mindenkinek a tőle telhető tevékenységet ki kell fejteni, s ha valaki munkájával nem akarja a hadsereget és hazát szolgálni, úgy tényleges katonai szolgálatot kell teljesíteni. Elvárom a munkásoktól, hogy ezen figyelmeztetést a lehető legkomolyabban meg fogják szívlelni és nem lesz szükség arra, hogy velük szemben ily megtorló eljárás alkalmaztassék. Saját érdekükben cselekszenek, ha a katonai fegyelmet, amelynek hatálya alatt állanak, a legpontosabban, teljes mértékben tiszteletben tartják.
A haza és a hadvezetőség inkább azt követelik meg, hogy a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság a háborút ne használja ki, hogy a haza nevében ne nyúzza meg duplán az embereket, először a szén árának az emelésével, továbbá a munkások fizetésének a leszorításával.
Németországban és Ausztriában, sőt, már minálunk is a hadvezetőség közbelépett a munkások érdekében. Reméljük, hogy a bányászok segélykiáltása sem hangzik el hiába. A bányászok joggal követelhetik, hogy helyzetükön segítsenek vagy pedig, ha ezt nem akarják, akkor vigyék el őket a harctérre.

 

Népszava, 1914. december 24.

 A háború és a bányászok

A bányászok még a békében is állandóan ki vannak téve azoknak a veszélyeknek, amelyeket a békés polgárember csak most ismer meg a háborúban. Amikor korán reggel a bányászok sűrű rajokban leszállnak a bánya mélyébe, sohasem tudhatják, hogy vajon estére visszatérhetnek-e övéikhez. Különösen a magyarországi bányákban hiányzik az életbiztosság érzete, mert még a fő-bányatanácsos is elismerte, hogy ezen a téren az összes széntermelő államok között az utolsó helyen kullogunk.

Tizenkét órát dolgoznak naponta nagyon sok helyen a magyar bányászok, holott már majdnem Európa összes államaiban 8 órai a munkaidő. Keresetük sem áll arányban külföldi munkástestvéreik keresetével és jogviszonyaik, amelyeket egy elavult osztrák bányatörvény szabályoz, olyanok, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva a bányatulajdonosok önkényének.
Betegség, súlyos és halálos baleset, jobban pusztítja a bányászok sorait, mint bármely ipari munkanem munkásságát. A társládának kell gondoskodnia arról, hogy betegség és baleset esetén segélyt nyerjenek és állítólag: özvegyeik nyugdíjat is kapnak ebből a pénztárból. Így van ez az elméletben. A gyakorlat azonban mást bizonyít. A bányaművek társpénztárai között nincsen kölcsönösség és a bányatulajdonosok akkor dobhatják ki munkásaikat, amikor akarják, ha azután új helyen munkába állnak, akkor a társpénztárral szemben elvesztették összes megszerzett jogaikat.
Így volt ez a békében is és még rosszabbul van a háborúban. A bányászoknak béke idején sem szabad szervezkedniük. A háború azután katonai fegyelem alá állította őket. A bányavállalatok örömmel ragadták meg ezt az alkalmat arra, hogy munkaidejüket meghosszabbítsák és munkabérüket megrövidítsék.

A hivatalos körök mostanában a haza iránt való áldozatkészségre hívják föl az összes polgárokat. A jótékonyság sohasem virágzott annyira, mint jelenleg. Úgy írják, hogy a társadalom összes körei egymással versenyezve teljesítik kötelességüket és mindenki arra törekszik, hogy a háború okozta károkat enyhítse. A bányaművek tulajdonosai ezen a téren elmaradnak.
A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. telepeiről már megírtuk, hogy miképpen bánnak ott el a munkásokkal. Pontos adatokat sorakoztattunk föl annak igazolására, hogy a háború kitörése óta az ott dolgozó munkásokat kisebb bérek mellett foglalkoztatják és katonai fegyelemmel kényszerítik őket arra, hogy vasárnaponként is dolgozzanak. A nemes társaság – úgy halljuk – pörrel fenyegetőzött és állítólag a könyveivel beigazolta, hogy adataink nem felelnek meg a tényeknek.
Régi igazság az, hogy a papiros nagyon türelmes, és valószínű, hogy a társaság könyveiből mindent be lehet bizonyítani. A tényeket azonban nem lehet semmiféle könyveléssel eltüntetni. Ugyanazok a munkások, akik június és július havában 4 koronán fölül kerestek, most 2 korona 50 fillért és 3 koronákat keresnek, holott ugyanolyan nehéz munkát végeznek, mint azelőtt. Nem fizetik meg a külön munkát sem, illetőleg nem adnak ezért semmiféle kárpótlást. Ha pedig a bányászok elmaradnak a munkából, akkor katonákkal kísértetik őket a művekbe.

A hadvezetésnek semmiféle érdeke sem kívánja, hogy a munkások ezrei silányabb munkabérek mellett dolgozzanak, mint a béke idején. Ha igaz volna, hogy a közérdek követeli meg a munkabérek 25–30 százalékos redukcióját, akkor Ausztriában és Németországban szintén eltűrnék azt, hogy a katonai fegyelem alatt álló munkásokat jobban kizsákmányolják, mint a béke idejében. Azonban ennek éppen az ellenkezője történik. A hadvezetőség szigorú rendeletekben tiltja meg, hogy a munkások helyzetét rosszabbá tegyék és kizárja a hadsereg szállítói közüli azokat, akik a háborút nagyobb haszonszerzésre tartják alkalmasnak.
Amint nem térhetünk napirendre a fölött, hogy élelmiszereinkért kétszeres árat fizessünk, úgy a legélesebben el kell ítélnünk a katonai fegyelem alá tartozó munkások megrövidítését is. Különösen a bányászok érdekében követelünk sürgős intézkedést, mert a bányatelepeken a nyomorúság mértéke már elviselhetetlen.
Nagyon helyeseljük, hogy a földművelésügyi miniszter a gazdák részére olcsó korpát vásárol, hogy az állattenyésztés érdekeit megvédelmezze. A leghelyesebb volna, ha olcsó lisztet is adna, hogy az emberanyag el ne pusztuljon. A pénzügyminiszter pedig nagyon okosan tenné, ha egy kicsit érdeklődnék a bányászok dolgai iránt, mert nem hisszük, hogy a bányaművekben történő visszaélések az ő tudtával és beleegyezésével történnek. Ne a bányatársaságok könyveit tanulmányozzák, hanem menjenek el a bányatelepekre és hallgassák meg a munkásokat, nézzék meg, hogy milyen életmódra kényszerítik őket a filléres munkabérek. Ha akármilyen hivatalos közeg csak néhány napot töltene a bányászok között, akkor bizonyosra vesszük, hogy a bányászok érdekében sürgős intézkedéseket tennének!