Nagy – a központi hatalmak fölényét harsogó propaganda szerint azonban mégis magától értetődő – diadalról adhatott hírt a Világ 1914. december 4-én: közel négy hónap küzdelem után a győzelem már szinte karnyújtásnyira van a déli fronton, az osztrák-magyar5. és 6. hadsereg novemberi offenzíváinak megkoronázásaként ugyanis a Monarchia erői 1914. december 2-án bevették Belgrádot, „az utolsó fészkét a szerb bizakodásnak”. Még a nacionalista uszítással nem vádolható szabadkőműves Világ szerint is mindössze csak idő kérdése volt Belgrád bevétele: „A háború első pillanat[át]ól mindenki tudta, hogy ez abban a pillanatban meg fog történni, amint hadvezetőségünk idejét látja, hogy megtörténjen.” A harcok is csak azért húzódtak ennyi ideig, mert az „előrelátó, céltudatos, virtusos sikerekre nem áhítozó” Monarchia hadvezetése nem akarta felesleges véráldozatokkal siettetni a sikert, hanem megvárta, amíg az „érett gyümölcsként” az „ölébe hull”.
Mindez persze csak háborús propaganda volt, vagy erős rosszindulattal úgyis mondhatnánk, hogy szemenszedett hazugság. A „magától értetődő diadalt” vérrel-verítékkel kivívó osztrák-magyar csapatokat napokkal később elsöpörte a szerb ellentámadás. December 15-re a Monarchia csapatai kénytelenek voltak elhagyni valamennyi, korábban megszállt területet. Pollmann Ferenc írja a következőket: „Az 1914. évi mérleg a balkáni hadszíntéren Ausztria-Magyarország szemszögéből teljes kudarcot mutat: az összességében felvonultatott 462 000 főből mintegy 28 000 a halottak, 76 000 a fogságba esettek és eltűntek, 122 000 a sebesültek és 46 000 a betegek száma. Az összes veszteség tehát több mint 270 ezer fő! Ezzel szemben a szerbek körülbelül 22 ezer halottat, 910 000 sebesültet és 19 ezer foglyot, vagyis valamivel több, mint 130 ezer embert veszítettek. Az áldozatok tekintetében tehát a Monarchiának sikerült elérnie a 2:1 arányt.” A Világ híradásában különösen érdekes, ahogy a szerbek szenvedéseiért „a nagy cárt”, „az orosz nagyravágyást” és a „pánszláv agitáció rózsaszínű fátylát” teszik felelőssé, ismét csak a jogos önvédelem és a méltányos visszavágás toposzára apellálva. Ám mint kiderült, korainak bizonyult Szerbiát áldozatként leírni.
Készítette: Csunderlik Péter
Belgrád bevétele = Világ, 1914. december 4.
Pollmann Ferenc: A balkáni front. In: Magyarország az első világháborúban. Főszerk.: Romsics Ignác, Budapest, 2010, 48–49.
Világ, 1914. december 4.
Belgrád bevétele
Az egész ország, Ausztria, Németország és török szövetségesünk is lelkesen ünneplik Belgrád bevételét. Nincs ennek az ünneplésnek sehol szenzációs íze. Mert hiszen nem is volt szenzáció. A háború első pillanat[át]ól mindenki tudta, hogy ez abban a pillanatban meg fog történni, amint hadvezetőségünk idejét látja, hogy megtörténjen. Nem siettünk. Kár lett volna minden fölösleges áldozatért. Belgrád „négy hónap[ja] érett gyümölcsként”, harc nélkül hullott az ölünkbe. Ez pedig előrelátó, céltudatos, virtusos sikerekre nem áhítozó hadvezetésünk sikere. Komoly akarat, melyet méltóan komoly lelkesedés honorál mindenhol, és mélységes, keserű levertség kísér Szerbiában. Belgrád az utolsó fészke volt a szerb bizakodásnak. Babonásan hittek a főváros bevehetetlenségében. Most, hogy elesett, mintha a pánszláv agitáció rózsaszínű fátylát tépték volna le szemükről. Most már látják, hogy a szerb összeomlás elkerülhetetlen és hogy Szerbia – mint egy fogoly orosz tiszt mondotta – szerencsétlen áldozata lett az orosz nagyravágyásnak. A szerbek most már – amivel pedig az utolsó pillanatban hitegették őket – az új Balkán-szövetségben sem hisznek. Kénytelenek belátni: a nagy cár elbánt velük.
