Az elitek megosztottsága a világháborús összeomlás pillanatában vált végzetessé Magyarországon. Ellenzék és kormányoldal még külön-külön sem volt egységes, nemhogy képesek lettek volna a főbb irányzatok kompromisszumot kötni. Meggyilkolása előtt állami erőszakkal fenyegetett Tisza István. A nemzetiségi elitek az őszirózsás forradalom idejére, 1918. október végére már gyakorlatilag elszakadtak a történelmi Magyar Királyságtól. Itthon viszont a kormány és ellenzék csapott össze, a tömegek pedig az utóbbi, a polgári demokratikus átalakulást követelő Magyar Nemzeti Tanács mellé álltak.
„A vértelen forradalom győzelme”; „Minden hatalom a Nemzeti Tanács kezében”; „Az egész ország csatlakozott a forradalomhoz”. E három cím fogadta az olvasókat a Népszava 1918. november elsejei számában. Az október 30-án és 31-én győzedelmeskedő őszirózsás forradalomról szóló alcímek is beszédesek voltak: „Megalakult az új kormány. – Károlyi Mihály a miniszterelnök, Garami Ernő elvtárs a kereskedelemügyi miniszter, dr. Kunfi Zsigmond elvtárs a népjóléti ügyek minisztere. – A diadalmas forradalmi éjszaka története.” Vagyis példátlan dolog történt: egy parlamenten kívüli párt, méghozzá egy munkáspárt, a szociáldemokraták képviselői bekerültek a magyar kormányba.
És az alcímek alatt megint egy nagyobb betűkkel szedett cím: „Tisza Istvánt agyonlőtték.” Vagyis az egész világháborús időszak legmeghatározóbb magyar politikusa nem érte meg a fegyverszünetet sem, de a történelmi Magyarország szétesésének részben még tanúja lehetett, hiszen október végére Horvátország gyakorlatilag levált Magyarországról – ezt a horvát parlament, a szábor 1918. október 29-én mondta ki. A horvát parasztpárti Stjepan Radić képviselő javaslatára elfogadják azt az indítványt is, hogy Horvátország nem szállít élelmiszert többek között Magyarországra sem. (Radić utóbb megbánta, hogy a szerbekkel fogott össze a magyarok ellen. Később, évek múlva egy szerb származású parlamenti képviselő fogja majd őt halálosan megsebesíteni Belgrádban.)
A cseh, illetve csehszlovák törekvéseket pedig éppen magyar csapatok is segítették Prágában, e napokban még egy a cseh nemzeti tanács elleni puccsot akadályoztak meg magyar katonák a Pesti Hírlap korabeli beszámolói szerint. Mindeközben a magyarországi Szlovák Nemzeti Tanács október 30-án csatlakozott az alakuló csehszlovák államhoz – írja Romsics Ignác. De Német-Ausztria is ekkor alakul meg – a szociáldemokrata Viktor Adler lett a külügyminisztere az új államnak.
Visszafogott volt ugyanakkor a konzervatív hatalmi elithez, az addigi kormányzathoz lojális Pesti Hírlap a pesti őszirózsás forradalom másnapján: „Győzött a Nemzeti Tanács forradalma. Károlyi a népkormány elnöke. A miniszterelnök első nyilatkozata a Pesti Hírlapnak.” E címek kevésbé lelkesek, mint a Népszaváé – a szociáldemokraták lapja persze jobban örült a forradalomnak. Annak a forradalomnak, amely a nevét arról kapta, hogy a résztvevő katonák őszirózsát és nemzetiszínű kokárdát tűztek a sapkarózsájuk helyébe. De nemcsak férfiak, hanem asszonyok, nők is hordták a „hervadó kertek őszi virágait” – ez a Népszava november elsejei vezető cikkéből is kiderül: „Népuralom, ez a napgolyó tüzelt le a nyirkos felhőkből és ittas lett a szem, hetyke a képzelet, amint láttuk a népet háborogni, gyönyörködni. Valami elementum meglökte a Várost a végeken és ömlött a tömeg az utcákra, hujjázva, nyüzsögve és elhömpölyögve, mint a lefojtott tenger, boltok, műhelyek, hivatalok és minden üzemek ünnepet diktáltak s mind bezárultak, hamvas arcú és fehér fejű katonák a kaszárnyákból fegyveresen az utcákra dobbantak és erejüket a forradalomnak ujjongva általadták, hervadó kertek őszi virágait ahol érték elzsákmányolták, virág került a sapkákra, virág az asszonyok mellén, a Mannlicher hegyén, virág a rendőr, a postás »szolga«-kabátján, virág, ének, részegült szó az emberek ajkán – csudálatos volt a Város forradalmi arca. Ki felejti el valaha a diadalszekereket, amint végigrobogtak az utcákon, ölükben a katonákkal és rivalgásuk, a hadonászó fegyveres karjuk köszönti az új életet? A szabad gyülekezés mámorát éreztük-e úgy valaha, ahogy helyről-helyre megáll a nép, gyűléseket rögtönöz és forradalmi szomjúsággal követeli a gyújtó szabad szót, vezetőitől? Hogy kondult a nagy harang? Százezrek szívének ütemét ki tudta megérteni?”
A szociáldemokrata lap ezután arról írt patetikusan, hogy elhozza a forradalom a békét a lövészárkokban senyvedőknek, majd dicsérte a forradalom erőszakmentes jellegét: „A magyar forradalom egyetlen nap alatt győzött és a magyar proletárságnak minden időkben dicsősége lesz, hogy szervezettségével, öntudatos eljárásával pocsékká tette az ellenforradalom cinikus erőszakát és ravaszkodását, hogy akaratát rákényszerítette az uralkodó osztályra. Mert forradalom volt az, ami Budapesten lejátszódott, mert győzelmes forradalom volt az, amely most az új, demokratikus Magyarország születését megünnepelheti.” Itt a lap arra utalt, hogy rendteremtésről szónokolt pár nappal azelőtt Tisza István és az október 23-án lemondott Wekerle Sándor miniszterelnök is. Egyes lapok ezt terrorral való fenyegetésnek tekintették. Mindkét politikus a karhatalom bevetését ígérte a társadalmi mozgalmak ellen, ám a karhatalom fölött a forradalom bizonytalan napjaiban már inkább József főherceg, királyi megbízott, „homo regius”, rendelkezett. Ő pedig nem lövetett a tömegbe október 30-án és 31-én. Halálos áldozat így is volt – és nemcsak Tisza Istvánt érte végzetes golyó: egy huszárfőhadnagyot például azért lőtt le egy forradalmat támogató katona, mert az nem volt hajlandó a K-betűs rézrózsáját, a Károly császárra és királyra utaló rozettáját levenni a sapkájáról.
„Az, amit a magyar munkásság huszonnégy óra alatt megalkotott, többet jelent, mint a 48-as forradalom minden vívmánya” – a Népszava e kijelentése ugyan vitatható utólag, de azt is hozzátette a cikkszerző: „Ne álltassuk magunkat! A szociáldemokrata párt programjának végső követelései nem teljesültek. Az ország ipari fejlődése még nem áll olyan magas fokon, hogy ugrásszerűen a szocialista világrend megvalósítását kiküzdhettük volna.” De „minden nagy fegyvert megkaptunk arra, hogy végső céljaink felé utat vágjunk” – írta az újság. Új szocialista világrend persze az első világháború után nem valósult meg, a világforradalomról ugyan Szovjet-Oroszországban még évekig álmodoznak majd, de 1919-ben, a Tanácsköztársaság összeomlása után Magyarországon el fognak bukni hosszú időre a baloldali törekvések. Persze ezt a Népszava 1918 novemberének első napján még nem tudhatta.
Forradalom akkor tör ki – az első világháború utolsó éveinek magyar példáját nézve –, amikor az eliten belüli küzdelmek már teljesen elszakadnak a valóságos társadalmi folyamatoktól. S miközben a rendkívül szűk társadalmi bázisú elit sajátítja ki a hatalmat, addig vele szemben egy markánsan más ideológia és politikai irányzat mentén megszerveződik egy szélesebb társadalmi támogatottságú és elkötelezettségű „ellenelit”. Ez az ellenelit pedig a válság kirobbanásakor készen áll a hatalom átvételére.
A Magyarországon 1917 óta, Tisza István miniszterelnök IV. Károly császár és király általi megbuktatása óta próbált megszerveződni az ellenelit a fennálló hatalommal szemben. Az 1917-es Választójogi Blokkban nagyrészt már azok működtek együtt, akik 1918. október 23–24-én megalakították, majd október 25-én hivatalosan is létrehozták a Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT): az ország függetlenségét és békekötését akaró Károlyi-párt, azaz gróf Károlyi Mihály politikai tömörülése és a szociáldemokraták (MSZDP) alkották mindkét szerveződés gerincét. (Ha most nem beszélünk a nemzetiségi ellenelitekről, amelyek saját nemzeti tanácsokba tömörültek 1918 őszén.)
Mindkét szervezetben, az 1917-es Választójogi Blokkban és az 1918-as MNT-ben egy parlamenti (Károlyiék) és egy parlamenten kívüli (szociáldemokraták) párt fogott össze, és a tömegek békevágyát testesítették meg, amihez az MSZDP a szociális igazságtalanságok mérséklésének követelését tudta hozzátenni. Amikor pedig az elégedetlenkedő munkásokba belelövettek a rendfenntartók 1918 közepén, Károlyi Mihály is megmutatta, hogy egyértelműen a munkások mellé áll. A MÁV gépgyári tragédia idején történt ez, de az eset az ellenelit radikalizálódását is mutatja: ekkor lépett színre az a Landler Jenő, aki majd a Tanácsköztársaság idején jut fontos szerephez.
1918 októberében az újraszerveződő ellenzék azonban már egészen más helyzetben volt, mint 1917-ben, amikor a Tisza István bukását ünneplő euforikus hangulatban még olyan békekötésben reménykedhetett az oppozíció, amit nem az antant diktál. Vagy legalábbis nem kizárólag az antant diktál, hanem kompromisszumokra is lehetőség van. S ekkor még az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolását sem döntötték el véglegesen a nyugati nagyhatalmak. 1918 őszén viszont már a vereség és a feltétel nélküli megadás, illetve az antant által megszabott, a Monarchia végét jelentő békediktátum felé haladtak az események. Az ezt követő hónapok, évek megmutatták, hogy sem a pacifista, sem a katonai megoldások nem vezetnek eredményre. Így végül Magyarországból egy olyan kisállam lett 1918 októbere és 1920 júniusa, azaz a polgári demokratikus forradalom és Trianon között, amelynek kisállamiságát a világháborúban megbukott „birodalmi elit” (és annak szellemi örökösei) a 20. század nagy részében nem tudták feldolgozni – erről szól Bibó István számos tanulmánya, többek között A kelet-európai kisállamok nyomorúsága is.
1917 folyamán a pártpolitikai intrikák, a megalkuvó ellenzékiek és a hatalmát a munkapárti többség egyben tartásával a parlamentben megőrző Tisza István miatt végül elmaradt a választójogi reform. 1918 januárjában pedig az általános sztrájk közelebb hozta a parlamenti szűk elitet (kormányt és nacionalista ellenzéket) egymáshoz. Nem a demokratikus törekvések erősödtek fel, hanem az elit sorait próbálta Tisza István munkapárti vezér és az ellenzék egy részét maga mögött tudó kormányfő, Wekerle Sándor szorosabbra zárni. A választójogi követelések megvalósítása helyett egy paródia zajlott, nem valódi reform. A gyengekezű és ingadozó király, valamint az ügyetlen diplomaták, és az egyre inkább német függésbe kerülő gazdasági élet csak súlyosbította a Monarchia helyzetét, amit a központi hatalmak folyamatos katonai gyengülése pecsételt meg október végére.
A hadszíntéren elszenvedett sorozatos kudarcok, az olasz fronton az 1918 nyári piavei katasztrófa, a Balkánon pedig a bolgárok szeptember végi kiválása a központi hatalmak közül, 1918 októberére tudatosította a magyar politikai elitben, hogy ezt a háborút már nem nyerhetik meg. Tisza István ezt október közepén ismerte el híres parlamenti beszédében – amikor a macedón fronton már egy hónapja áttörtek a franciák, és folyamatosan közeledtek a magyar határhoz. Franchet d’Espèrey francia tábornok csapatai hamarosan már az Al-Dunát is lezárták a bulgáriai Vidinnél.
A teljes katasztrófa előtt pár nappal került előtérbe az az elképzelés az uralmi eliten belül, hogy a parlamenti ellenzék még „be nem darált”, nacionalista részét – elsősorban az ifjabb Andrássy Gyula körül tömörülő erőket – emeljék be a kormányzatba. Ezzel akarták ellensúlyozni a parlament pacifista-függetlenségi irányzatát, a tömegek körében egyre népszerűbbé váló Károlyi Mihály és az általa vezetett párt befolyását. Ezt a politikát képviselte Tisza István is 1918. október közepén-végén. Pártját, a Munkapártot ezekben a napokban olvasztotta be a Wekerle-féle kormánypártba, így Wekerle miniszterelnöknek akkor lett végre többsége a parlamentben, amikor őt magát viszont lemondásra bírta Tisza.
Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc 2014-es kötete szerint Wekerle viszont azért mondott le, mert nem értett egyet Magyarországnak „osztrák módra” való föderalizálásával. Bár erre amúgy sem volt már sok esély: a nemzetiségek még az alakuló Magyar Nemzeti Tanácsban sem akartak részt venni. Még Károlyival, az ellenzéki politikussal sem tárgyaltak, nemhogy Tiszával vagy Wekerlével. (Tisza amúgy is inkább csak fellázította a délszlávokat boszniai látogatása alkalmával, ahogyan erről már korábban írtunk.) Wekerle így október 23-tól már csak ügyvezető kormányfő volt. Elkezdődött az egyezkedés Andrássy Gyulával, akit közben a Monarchia utolsó közös külügyminiszterének nevezett ki az uralkodó. Október utolsó hetében így a politikai egyeztetés az Andrássy és Károlyi közötti küzdelemmé vált. A bizonytalankodó király Károlyit nem akarta kinevezni miniszterelnöknek, miközben az Andrássy-csoport erősítése az addig hezitáló szociáldemokratákat is arra döbbentette rá: nem marad más választásuk, mint a Károlyival való összefogás.
A király ekkor tovább rontotta a helyzetet: az Andrássyhoz közel álló Hadik Jánost október 29-én kinevezték végül miniszterelnöknek – ezt formailag nem IV. Károly, hanem az általa „homo regius”-ként Budapestre küldött József főherceg tette meg –, de ez már késő volt: Hadikon túllépett az idő.
Tiszáék mesterkedése ugyanis a „valódi” ellenzék, és nem a nacionalista kamarillapolitikus, Andrássy Gyula erősödését hozta. Október 23–24. éjszakáján Jászi Oszkár Radikális Pártja mellett Károlyiék és a szociáldemokraták megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ez a szervezet rövidesen magát nyilvánította a nemzet képviselőjének, és nem az ügyvezető Wekerle-kormányt. A békét akaró Nemzeti Tanács fokozatosan nyert elfogadottságot, egyre közben kezdték támogatni, egyre több szökött katona állt mellé (egy titkos Katonatanács is megkezdte a működését Budapesten az október végi napokban). Közben Tisza és Wekerle rendcsinálásra készült, egyes lapok azzal vádolták őket, hogy „terrort” akarnak. A tüntetőkbe tényleg belelőttek október 28-án – ez radikalizálja majd tovább az ellenelitet és a tömegeket is, ez vezet majd a forradalomhoz.
A Monarchia gyakorlatilag megszűnt ekkorra. Az uralkodó és a közös külügyminiszter, ifjabb Andrássy Gyula tárgyalgatott még október utolsó napjaiban. A hadsereg főparancsnoksága is adott utasításokat (például az olasz fronton a Monarchia határaira való visszavonulást, de ez a csapatok bomladozásához vezetett, így gyorsan lefújták az akciót). Végül az olaszok megkezdték október 24-én az utolsó, mindent elsöprő támadásukat, és ugyan ezt pár napig még hősiesen feltartóztatták a Monarchia erői, de aztán a nemzetiségi és a magyar csapatok is egyaránt ismét bomlásnak indultak. Az őszirózsás forradalom napjaiban például az osztrák–magyar flotta állt át a korabeli hírcímek szerint „Jugoszláviához”. (Ezt az elnevezést tehát használták már 1918-ban is, jóllehet a délszláv egységállam hivatalosan csak 1929-től nevezi majd magát így.)
Jellemző az is, hogy a magyar katonaság Prágában nemcsak a cseh, illetve cseh-csehszlovák függetlenség proklamációját biztosította október 28-án, hanem később még egy, a cseh nemzeti tanács elleni puccskísérletet is meghiúsított – erről a korabeli magyar lapok beszámoltak, de az ekkor kitört őszirózsás forradalom hírei miatt ezek az események háttérbe szorultak a hazai sajtóban.
A legsúlyosabb pillanatokban tehát a magyar elit képtelen volt összefogni. A Népszava egy forradalom előtti vezércikke ekkor az uralkodót és a Tisza-Wekerle-féle elitet próbálta kompromisszumra felszólítani, ám ez hiábavaló volt. A magyar elitek egymással vitatkoztak, nem tudtak kompromisszumra jutni a stratégiai célokban: „ellentétben a bomló Monarchia más nemzeteivel, amelyek példás egységben, a konzervatívoktól a szociáldemokratákig összefogva hozták létre tanácsaikat, nálunk példátlan széthúzással várták az összeomlást”. A nemzetiségek távolmaradása lassította a Magyar Nemzeti Tanács szervezését, továbbá a szociáldemokraták, főleg a párt egyik vezére, Garami Ernő is akadályozta a tanács megalakítását, miután nem szívesen fogtak volna össze Károlyival. (Garami hevesen tagadta ezt a vádat.)
Károlyiban az elit nem bízott – viszont a nép mögötte állt. Az uralkodó nem nevezte ki Károlyit október 23. és 31. között miniszterelnöknek, hanem a már említett Hadik kapott megbízást 29-én. Ám Budapesten ekkor már sorozatosak voltak a tömegmegmozdulások. Legalább százezren támogatták Károlyit egy október 27-i békés nagygyűlésen. Döntő azonban a „lánchídi csata” volt – erről külön hírben írtunk –, amikor a békét, az MNT-t és Károlyit támogató, Pestről a budai Várba, József főherceghez induló tömeg összecsapott a rendfenntartó erőkkel október 28-án. A lövöldözésnek és kézitusának legalább halálos áldozatai és több mint hetven sebesültje volt a Lánchíd hídfőjénél.
Mindez elszabadította az indulatokat, a frontról hazatérő, a szökésben lévő katonák, a nélkülöző városi lakosság, a szervezett (és szervezetlen) munkásság támogatását élvező „ellenelit” – amely az október 28-ai menet szervezésében is részt vett – immár a hatalom megragadására szánta el magát.
Közben a homo regius, „a király embere”, József főherceg kinevezte miniszterelnöknek Hadik Jánost. Ez október 29-én történt, amikor országszerte sztrájkok törtek ki az előző napi véres lánchídi összetűzés miatt. Október 30-án aztán megint óriási tömeg lepte el az utcákat, a tömegben immár katonák és civilek keveredtek, és az Astoria Szállóban lévő Nemzeti Tanácsot éltették. Megakadályozták, hogy a Károlyiékhoz lojális katonai erőket elszállítsák Budapestről, kiszabadították a pár héttel korábban elítélt, de már hónapok óta fogvatartott – az év elején feloszlatott – Galilei Körhöz tartozó diákokat, köztük Duczynska Ilonát, akit háborúellenes röplapok miatt vettek őrizetbe még a januári sztrájkok után.
A Pesti Hírlap november elsején beszámolt Lékai János kiszabadításáról is, aki október 17-i lapszáma szerint sikertelen merényletet kísérlet meg Tisza István ellen. Lékai kiszabadításakor arról szónokolt, hogy miért szükséges a Tisza elleni merénylet továbbra is. Nem tudhatta, hogy Tiszát október 31-én agyon fogják lőni. Tisza halálhíréről értesülve, az immár miniszterelnöki posztot betöltő Károlyi Mihály részvétét fejezte ki a Pesti Hírlap szerint. Ez azonban aligha jelentett vigaszt a hozzátartozóknak. (Közülük ifjabb Tisza István, a meggyilkolt miniszterelnök fia hamarosan a spanyolnátha áldozata lett – erről már írtunk korábban.) A Népszava elítélően írt ugyan Tiszáról, de a halálhírről beszámolva „fölöslegesnek” nevezte a gyilkosságot.
De hogyan lett Károlyiból miniszterelnök? A 30-ról 31-re virradó éjszaka a tömeg elfoglalta a fontosabb középületeket, az élelmiszerraktárakat, a pályaudvarokat és a telefonközpontokat. „Kitört a forradalom. Az ujjongó katonák őszirózsát és nemzetiszínű kokárdát tűztek sapkarózsájuk helyébe, a középületekről leverték a birodalmi címereket, s elszántan várták a városparancsnokság rendteremtő alakulatait” – írja Romsics Ignác. József főherceg azonban nem adott tűzparancsot, és az uralkodó beleegyezésével visszavonta Hadik kormányfői kinevezését és Károlyit bízta meg a kabinet megalakításával. „A felkelés tehát vérontás nélkül győzött” – állapítja meg Romsics, a korabeli Népszavával egybehangzóan. Károlyi Mihály kinevezését Károly király telefonon hagyta jóvá, és nemcsak József főherceggel beszélt erről, hanem magával Károlyival is így, telefonon közölte elhatározását – írta minderről a Pesti Hírlap november elsején.
Érdekes jelenetet örökített meg közben a lap: Várkonyi városparancsnok, amikor – azt állítva, hogy kényszer hatására cselekszik – átállt a Nemzeti Tanács oldalára (pontosabban fegyveres erőit a tanács rendelkezésére bocsátotta), először magyarul szólt az egybegyűltekhez, de aztán németül folytatta a „ceremóniát”, illetve procedúrát. Vagyis a Magyar Nemzeti Tanács németül vette át a parancsoklást a fővárosi katonaság fölött. Nem Várkonyi volt az egyetlen, aki átállt: gyakorlatilag minden közigazgatási szerv, városi hatóság Budapesten és vidéken sorra csatlakozott mindezek után az MNT-hez. És ők már nemcsak németül beszéltek – tehetjük hozzá. A forradalom tehát tényleg békésen győzött – Budapesten. Vidéken azonban erőszakos megmozdulások és fosztogatások is zajlottak: helyi jegyzők, haditerménybiztosok, csendőrparancsnokok és egyéb helyi hatalmasságok estek áldozatul az ellátatlan lakosság atrocitásainak. A november eleji mozgalmak Romsics szerint az 1917–1918-as éhséglázadásokhoz voltak hasonlók – nem politikai törekvéseik voltak, hanem az éhség és a nyomor hajtotta ezeket is. Éppen ezért az új hatalom gyorsan nemzetőrséget szervezett, amely igyekezett vidéken minél előbb helyreállítani a rendet.
A Nemzeti Tanács hatalomra jutása után közleményt adott ki, amelyet november elsején közölt a Pesti Hírlap: „Magyarország népe! Katonák! Munkások! Polgárok! Magyarország népe, katonái, munkássága és polgársága kezébe vette Magyarország hatalmát. Megmozdult a nép és ennek a hatalmas megmozdulásnak óriási eredménye lett: Magyarország hatalmasai az egész ország katonai és polgári hatalmát átadták a Magyar Nemzeti Tanácsban szervezett magyar népnek. Magyarország teljes katonai és polgári hatalma a Nemzeti Tanács elnökének, Károlyi Mihálynak a kezében van. Katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány elnöke, Károlyi Mihály rendelkezik. A Magyar Nemzeti Tanács hatalmas győzelme alkalmával üdvözli Magyarország népét és a magyar demokrácia a világbéke szent nevében felkéri az ország népét, hogy térjen vissza a munkához. A nagy sztrájk igen rövid idő alatt elérte célját. További munkabeszüntetésre nincs szükség. Katonák! Térjetek vissza kaszárnyáitokba és ott várjátok be a magyar népkormány utasításait, mely meg fogja hozni számotokra a jogot és a békét. A Nemzeti Tanács felelős a magyar nemzet tulajdonáért. Rendzavarástól mindenki tartózkodjék. A Nemzeti Tanács méltóságos nyugalmat vár Magyarország népétől. A Nemzeti Tanács.”
Károlyi Mihály rendkívül gyorsan, még október 31-én, kinevezése után szinte azonnal kormányt alakított. A szociáldemokratákat a Népszava által már említett Garami és Kunfi képviselte a kabinetben, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és Szende Pál. A kormány november elsején felmentést kért és kapott az uralkodótól a neki tett esküje alól, és „népkormánynak” tekintette magát, és a Nemzeti Tanácsra esküdött fel, amelyet a Károlyi-párti plébános, Hock János elnökölt ekkor. A kormány programja megegyezett az MNT október 26-ai kiáltványával: független és demokratikus köztársaságot akart, a nem magyarokat államalkotó tényezőnek elismerve, kiterjedt önigazgatási jogokkal.
E röviden összegzett programról elmondhatjuk utólag: nem valósult meg, sőt, tartósan szinte csak a függetlenség érvényesült belőle, de ez már nem az őszirózsás forradalom hibája volt, mert az antant nagyhatalmai ekkor már egyértelműen a nemzetiségek mellé álltak. Vagyis a magyar polgári átalakulás egyik sajátossága itt is érvényesült, ahogy 1918 után 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben is: háború, vereség és/vagy gazdasági és politikai csőd idején törtek előre a demokratikus erők, de úgy tűnik, a demokratikus értékek tartós érvényesülése igencsak nagy nehézségekbe ütközött, ütközik a 20–21. században.
Felhasznált irodalom:
Meghiúsult merénylet Tisza ellen = Pesti Hírlap, 1918. október 17.
Horvátország nem ad élelmet Magyarországnak és Ausztriának = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
Várkonyi tábornok városparancsnok csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
Várkonyi átadja a hatalmat = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
Az osztrák-magyar flottát átadták Jugoszláviának = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
Magyar katonák meghiúsították a cseh állam elleni puccsot = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
A vértelen forradalom győzelme = Népszava, 1918. november 1.
Egy halott = Népszava, 1918. november 1.
Tisza = Népszava, 1918. november 1.
A Monarchia bomlása = Népszava, 1918. november 1.
Győzött a Nemzeti Tanács forradalma = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
Gróf Károlyi Mihály miniszterelnök = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
A börtönökben. Kiszabadították a politikai foglyokat. Lékai beszéde a tömeghez = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
Tisza Istvánt agyonlőtték = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
A Nemzeti Tanács átvette az ország uralmát = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
Német-Ausztria megalakulása = Pesti Hírlap, 1918. november 1.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2000.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.
Magyarország története 1918–1919. 1919–1945. Főszerk.: Ránki György. Budapest, 1976.
Készítette: Szegő Iván Miklós
