„Az lesz az ő legrosszabb napja – mondja –, amikor majd le kell vetnie a huszárruhát, s újra szoknyát kell felvennie” – írta Jerema Kuzról 1915 szeptemberében Az Est haditudósítója, Lengyel Menyhért. A csernovici születésű nő sajátos helyzetének köszönhette, hogy a hadsereg kötelékébe kerülhetett.

A tudósítás szerint a magát ukránnak való nő azt követően jutott be a huszárok közé, hogy elesett két fivére – egyikük pilótaként szolgált –, vőlegénye, sőt idős apja szíve sem bírta a háborúval járó stresszt. Szűkebb szülőhazája, a ma Ukrajnához tartozó Cernyivci (németül a korabeli hírekben Czernowitz) Ausztria legkeletibb tartományának, a Bukovinai Hercegségnek a székhelye volt, ahova a háború első évében az oroszok is betörtek. Bár Czernowitz saját egyetemmel is rendelkezett, Kuz kisasszony nem ott, hanem Bécsben tanult a háború kitörésekor, ami azt mutatja, hogy az apja, a helyi vasúti főhivatalnok a vidéki elithez tartozott, és megengedhette magának gyermekei színvonalas taníttatását.

A cikk szerint sérülése előtt – a riport ugyanis egy budapesti kórházban készült – Jerema Kuzt nemcsak befogadták egy ukrán önkéntes légióba, hanem lovaglási tudási is elég volt ahhoz, hogy később az ulánosokhoz is átvegyék. Sőt, helytállásáért kétszer vitézségi éremmel tüntették ki. Ezt az elismerést anno II. József hívta életre 1789-ben, és kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy a legénység, illetve az alacsony rendfokozatú tisztek teljesítményét honorálják. A bronz fokozatot már Ferenc József alapította meg 1915-ben.

Nem Kuz volt az első harcoló nő, aki feltűnt Az Est híreiben – annak ellenére, hogy az I. világháború idején a nők nemhogy a hadseregben, de a legtöbb egyetemi fakultáson is fehér hollónak számítottak. A háborúval kapcsolatos hírekben is többnyire hagyományos szerepekben tűntek fel: a sebesülteket gondozó hivatásos és önkéntes ápolónőként, a fronton harcoló férfiaknak kesztyűt, sálat, arcvédőt horgoló asszonyként, esetleg néhány emancipált képviselőjük – mint Vészi Margit – újságíróként, haditudósítóként. Illetve egy még ennél is romantikusabb szerepben: kémnőként.

Az első két híradás orosz oldalon harcoló nőkről számolt be kuriózumként: egy, a keleti-fronton elesett orosz nőről, aki egy orosz tiszt menyasszonyaként jutott be az alakulathoz, illetve a társadalmi ranglétra másik végletén egy bizonyos „Sakovszkoj hercegnőről”, aki képzett pilótaként több bevetésen is részt vett már. A hölgy Eugenia Mihajlovna Sakovszkaja, az első női harci pilóta volt, aki a cár engedélyével 1914 novemberétől felderítő repüléseket végzett. Sakovszkaja is azon kevés pilóta közé tartozott, akik már a világháború előtt az ég szerelmesei lettek, és tudásukra a háború kezdetén hirtelen nagy szükség lett. Később árulás gyanújával elfogták, halálra ítélték, de a cár végül megkegyelmezett harmad-unokatestvérének, és életfogytiglanra változtatták az ítéletet.

 
Tavasszal, illetve kora nyáron – név nélkül – egy török, illetve egy lengyel nőt is említett Az Est. Utóbbi Jerema Kuzhoz hasonlóan önként jelentkezett, lengyel lévén nem az Ukrán, hanem a Lengyel Légióba került: előbb egészségügyi szolgálatra, de később fegyvert is kapott a kezébe.

Természetesen a jelentős társadalmi változást nem az jelentette, hogy a nők fegyveres szolgálatba léphettek. 1945 előtt még rendőrnek sem állhattak, nemhogy katonának (legfeljebb ezredtulajdonosok lehettek; netalántán civilként kidobóasszonyok). A lényeges kérdés az volt, hogy a mozgósított férfiakat otthon pótolni kellett: számtalan polgári szakma nyílt meg előttük 1914 és 1918 között, kenyérkeresőkké, családfenntartókká váltak.

A nők valójában nem az I. világháborúban kezdtek megjelenni a csatatereken, hanem éppenséggel a modern korba érkezve kezdtek eltűnni onnan, és rögzült a harc férfidologként. Gondoljunk csak három közismert esetre: az ókori görög elbeszélésekben szereplő harcos amazonokra, a százéves háborút megfordító Jeanne d’Arcra, illetve a várvédő egri nőkre. Egyébként a 18. századig az volt a természetes, hogy a hadsereget nők is kísérik, persze elsősorban az ápolást, ellátást segítendő, de rendre kerültek ki közülük olyanok, akik fegyverrel is harcoltak. Például az amerikai polgárháborúban is legalább 20 000 nő vett részt, ám az nem világos, közülük hányan harcoltak.

Az I. világháborúban harcoló nőkről nagyon keveset tudunk. A brit Flora Sandes példája a „tipikus kivételt” jelenti: egészségügyi szolgálatra jelentkezett, így került Szerbiába, ahol először a Vöröskeresztnél tevékenykedett. Mikor elszakadt az egységétől, egy szerb katonai egység mellé sodródott, mivel az jelentette számára a biztonságot. Miután fegyvert kapott a kezébe, a harcokban is részt vett, sőt többször elő is léptették.

 
Volt példa a nők tömeges bevetésére is. Az amerikai haditengerészetnél a háború végén már több mint 10 000 nő szolgált, míg Oroszország 1917-ben a februári forradalom után 15 női zászlóaljat is felállított, hogy visszaverje a német előretörést. A Monarchia hadseregébe szintén kerültek nők, de a harcolók közé csak Jerema Kuzhoz hasonló kivételes módon, és akkor is csak az önkéntes alakulatokban, igaz, ott kitüntetéseket is szerezhettek. Hivatalosan a nők elsősorban katonaorvosi, postatiszti és más irodai feladatkört láttak el.

Az, hogy a nők a férfiakkal azonos módon – és nem pedig a főszabálytól való eltéréssel – a hadsereg kötelékébe léphessenek, csak a II. világháború utáni évtizedekben került napirendre.

 
Felhasznált irodalom:
Regényes fejezet a háború krónikájából = Az Est, 1914. november 9.
Orosz hercegnőből – hadi pilóta = Az Est, 1915. február 24.
Török nő a harctéren = Az Est, 1915. március 1.
A lengyel légió női tagja = Az Est, 1915. június 3.
Szabó Mária: A nők és a hadsereg = Rubicon, 2001/6.
Kate Lindsay: The She-Soldiers of World War One

 
Készítette: Takács Róbert