„Ezt a háborút elvesztettük” – általában így idézik a parlamentben 1918. október 17-én felszólaló Tisza Istvánt, hősies pózba merevítve a konzervatív grófot, az egy éve megbukott miniszterelnököt, aki (mintha) vállalta (volna) a vereség pillanatában a felelősséget. Ám még ezt sem bírta úgy kimondani Tisza, hogy ne Károlyi Mihályra hivatkozzon, és politikai rövidlátását is igazolta: a nemzetiségi követeléseket és az általános választójogot még az összeomlás óráiban is elutasította. Mindazonáltal még Tisza párttársa, Madarassy-Beck Gyula iparbáró és munkapárti honatya is gyakorlatilag elismerte: hiba volt, hogy az ország saját hadsereg és diplomáciai kar nélkül lépett háborúba. Tisza 1918 októberében akarta e szuverenitást garantáló intézményeket – de ekkor már hiába. Közben a magyarországi románok kimondták: nem ismerik el a magyar parlament jogát arra, hogy őket képviselje.
„Lelki nyugalmunk és higgadtságunk fenntartása az erők egyesítését kívánja. Nem akarok szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal, elismerem, amit Károlyi mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük” – szól a Pesti Hírlap október 18-i tudósítása Tisza István gróf előző napi beszédéről. Ennek a mondatnak csak egy része vált a történelmi köztudat részévé. Az tehát nem, hogy Károlyi Mihály gróf mit mondott az október 16-i képviselőházi ülésen. A függetlenségi ellenzék vezető alakja ugyanis kijelentette: „A háborút elvesztettük […]. Most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el.” Ezt Nagy Miklós idézi a Horthy-korban kiadott Budapesti Szemlében, hozzáfűzve Károlyi gondolatának folytatását is: „Rá kell állanunk tisztán, világosan és félreérthetetlenül a pacifista elvek álláspontjára.” Más kérdés, hogy a hamarosan hatalomra kerülő Károlyi békülékeny álláspontja nem menthette meg a történelmi Magyarországot. Mint ahogy nem menthette meg a Tisza által hangsúlyozott „erők egyesítése” sem, hiszen a Monarchiának – és azon belül Magyarországnak – nem volt már katonai ereje, hogy szembeszálljon az antanttal. Tiszának az önvédelemhez sem maradt ereje: az őszirózsás forradalom napjaiban, október 31-én merénylet áldozata lett.
De hogyan is jutottak idáig az események? Szeptember végén Bulgária fegyverszünetet kért, majd kilépett a központi hatalmak sorából. Az október eleji helyzetet Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc így írja le: „A bolgárok kiválása a háborúból gyakorlatilag védhetetlenné tette a központi hatalmak macedóniai frontját.” A rendelkezésre álló és odaszállítandó „csapategységeket október elején egységes parancsnokság alá rendelték”. A főparancsnok Kövess Hermann tábornagy lett, aki alá az Albánia-seregcsoport, a montenegrói és a szerbiai katonai kormányzóság, Bosznia–Hercegovina és Dalmácia megszálló erői, továbbá a német 11. hadsereg csapatai tartoztak. További erősítések is kilátásban voltak Ukrajnából és az olasz hadszíntérről, így összesen 23 hadosztályra számíthatott volna elvben az osztrák–magyar hadvezetés a balkáni fronton. Vele szemben azonban diadalmasan haladt előre a harctéri siker által morálisan megerősödött, és természetesen már rég a helyszínen lévő 32 antant hadosztály (8 francia, 7 szerb, 9 görög, 4 angol és 4 olasz divízió).
Kövess tábornagynak ugyan a hadsereg főparancsnoksága egy védelmi vonal kialakítását javasolta a Shkodra–Mitrovica–Niš–Vidin vonalon, tehát Albániától Koszovón át a mai szerb-bolgár határig, de ez irreális volt, hiszen valójában nem volt 23 hadosztály a helyszínen. Az antant viszont (legalábbis az angolok és a franciák) Bulgáriát felvonulási területnek használhatták a fegyverszüneti egyezmény következtében. Ezért kellett már a bolgár Vidin közelében védekezni északon, vészes közelségben a történelmi Magyarország határához, miközben a front túlsó, nyugati vége délen húzódott, és Albániában, Shkodrát érintve. Kövess a hadvezetőség irreális javaslatát elutasította, és inkább a lassú hátrálás mellett döntött. Ez relatíve jó taktikának bizonyult, mert így az antant nem mérhette fel Kövess valódi erejét, és csak óvatosan mert előrenyomulni a francia parancsnok, Franchet d’Espèrey – írja Hajdu és Pollmann. Október folyamán ez a stratégia érvényesült, közben azonban az Osztrák–Magyar Monarchia politikailag szétesett.
A Monarchia sorsát megpecsételni látszott a brit külügyminiszter, Balfour október eleji nyilatkozata. A Pesti Napló október 4-i híre szerint az angol politikus kijelentette: „a civilizáció szégyene volna”, ha az antant addigi helyzetükben hagyta volna azokat „a leigázott népeket, amelyeket Ausztriában és Magyarországon emberöltők óta a német és a magyar kisebbségek földre tiportak”. A lap hozzátette, hogy Balfour „az abszolút győző kíméletlen és engesztelhetetlen hangján beszélt, most először avatkozott bele ilyen precízül Magyarország belügyeibe, a magyar nemzetiségi kérdésbe”.
Október 4-én a bolgárok kiválása után megmaradt három központi hatalom, Németország, Ausztria–Magyarország és Törökország külön jegyzékben fordult az USA elnökéhez, Wilsonhoz, hogy részben a januárban meghirdetett wilsoni pontok, részben pedig az azóta elhangzott amerikai nyilatkozatok jegyében kössenek fegyverszünetet és kezdjenek azonnali béketárgyalásokat. Ám az idő már túlszaladt a wilsoni pontokon, ezt Galántai József szerint maguk az amerikaiak is jelezték október 18-án megküldött válaszukban. Washington a csehszlovák és a jugoszláv törekvéseket is elismerte, ami valójában a Monarchia térképről való lesöprését jelentette. A németeknek is válaszoltak, számukra szintén elfogadhatatlan feltételeket szabva az amerikaiak – persze e válaszokat egyeztették a többi antanthatalommal. (A törökök ezek után villámgyorsan fegyverszünetet kértek.)
Október első napjaiban Németországban új kancellár került hatalomra: Miksa badeni herceg (Max von Baden) bármily emberbaráti tevékenységet fejtett is ki korábban, és bármennyire is engedékenynek bizonyult elődeihez képest, egyhónapos kormányzásával nem menthette meg a német uralmi elitet a bukástól. (A német politika eseményeivel külön cikkben foglalkozunk majd.)
1918 során a Monarchia osztrák fele egyre kormányozhatatlanabbá vált – parlamenti többség híján folyamatos kormányválság uralkodott ekkoriban már Bécsben. A nemzetiségek már nem is tárgyaltak a meggyengült kabinettel vagy csupán elégedetlenségüket és nagyszabású terveiket hangoztatták – az antant nagyhatalmainak beavatkozására vártak a csehek és a délszlávok, a lengyeleknek pedig még a központi hatalmak is önálló országot ígértek. IV. Károly ekkor előre menekült: október 17-én – tehát Wilson október 18-i elutasító álláspontját elvileg még nem ismerve – kiáltványt bocsátott ki Ausztria föderatív átalakulásáról. A Pesti Hírlap szerint: „Történelmi okmányt állítottak ki Bécsben. Császári manifesztum jelent meg Ausztria népeihez”, bejelentve, „hogy a népek önrendelkezési joga alapján külön nemzeti államok alakulnak a Lajtán túl s azok új szövetségi államot fognak képezni. Minden néptörzs a maga letelepülési területén nemzeti tanácsot szervez s ezek a jelenlegi osztrák kormánnyal és egymással készítik elő e célra az új törvényeket.” A lap Magyarországra nézve a legfontosabbnak azt tartotta, hogy „az új alakulások nem érinthetik a magyar szent korona országainak integritását.” Hiú ábránd volt azonban a magyar határok érintetlenségében bízni – ez Trianonban derült ki később. Az uralkodói manifesztum 1918. október 17-i kiadásával azonban az újság szerint „a régi Ausztria megszűnt”. A lap ezután feltette a kérdést: hogy a „föderatív Ausztria mikor és minő formában fog életre támadni, arra nézve nem tudnánk határozott feleletet adni”, és a cikk szerzője hozzátette: „bizonyos határon túl ez már minket nem is érdekel”. A Pesti Napló ugyanerről így adott hírt: „Császári proklamáció nemzeti tanácsok létesítésére hívja fel Ausztria népeit”, illetve „a nemzeti államok és az osztrák államszövetség alkotmányát a nemzeti tanácsokkal foga kidolgozni a kormány”, és az addig Ausztriához tartozó Galícia egyesülhet (az akkor még nem is létező) Lengyelországgal.
Közben Az Est vezércikkírója, sőt a Tisza István-féle Munkapárt hátterében álló egyik bankár-üzletember is kezdett elfordulni az Osztrák–Magyar Monarchia gondolatától, az 1867-es kiegyezéstől mint közjogi alaptól. A magyar függetlenséget ekkor már ők is perszonálunióban képzelték el, tehát az uralkodó személye (Károly császár és király) közös maradt volna Ausztriával, de a két országot, a két hadsereget és a két gazdaságot már nem reálunió kapcsolta volna össze. Az Est 1918. október 9-én még türelmetlen cikket írt: „Vigasztalan és bűnös tehetetlenségében mutatkozik a világ előtt a magyar politika. […] Szégyen és fájdalom látni az úgynevezett magyar politikusokat, akik önmaguk jelentéktelenségének sivatagában eltévedve bolyonganak.” E mondatok jelzik: a magyar politika tényleg tehetetlenül nézte a háború elvesztését, a Monarchia szétesését. Az Est pedig azt vetette fel, hogy politikusaink nem tesznek eleget a magyar függetlenség eléréséért. Tiszáék egy hét múlva léptek a perszonálunió felé, de ez, mint látni fogjuk, hiteltelenül hangzott a szétesés pillanataiban.
Közben a Pesti Napló 1918. október 12-én „átmeneti kormány alakul” címmel írt arról, hogy „Windischgrätz Lajos, Návay Lajos, Popovics Sándor, gróf Hadik János és gróf Károlyi Mihály nevei vannak állandó kombinációban”, már ami az új miniszterelnököt illeti, mivel a Wekerle-kormányt gyakorlatilag bukottnak tekintette. A Pesti Hírlap pedig szintén október 12-i címoldalán kész tényként kezelte a bukást, ám korai volt a híresztelés. A „Wekerle lemondása” című tudósítás szerint a kormányfő előző este bejelentette pártjának, hogy „állását a király rendelkezésére bocsátotta s mihelyt lesz az alkalmas utód, távozik helyéről”, de a miniszterelnök lemondása egyelőre nem történt meg. (Sőt a Wekerlét támogató párt a Tisza-féle Munkapárttal készülődött ekkor fúzióra, egyesülésre.) A király sem fogadta el Wekerle önkéntes távozását, így az őszirózsás forradalom söpörte el a Monarchia talán egyik legmegalkuvóbb politikusát. Wekerlét legtöbbször kompromisszumkészsége miatt dicsérték kortársai és az utókor is (korábbi kabinetjei idején valóban sikerült áthidalnia a Monarchia kereteit szétfeszítő ellentéteket), csak éppen a legdöntőbb pillanatban, a bukás előtt nem tudta megtalálni a történelmi Magyarország megmentéséhez szükséges kompromisszumot.
Wekerle a parlamentben október 16-án hiába jelentette be, hogy a kormány a perszonálunió alapján áll. A nemzetiségeknek továbbra is egyéni szabadságjogokat ígért, illetve tárgyalásokat. Csak a horvátok esetében tett kivételt: az 1868-as horvát–magyar kiegyezés felülvizsgálatát lebegtette meg – ez azonban már késő volt, különösen azután, hogy Tisza István még nem sokkal korábban is a délszlávokat hergelte boszniai útja során. Tisza még az október 17-ei parlamenti vita tanúsága szerint sem fogta fel a nemzetiségek jelentőségét (pedig elvileg ekkor ismerte el a vereséget). Kijelentette például: „A cseh-tót probléma nem egyéb, mint a csehek rablási szándéka. […] Tévedés, hogy mi uralkodtunk a nemzetiségeken. […] A nem magyar ajkú polgárságnak csak egy törpe része az, amely szembehelyezkedik a magyar nemzet alapelveivel.” Erre a román nemzetiségű Pop Csicsó István (Ștefan Cicio Pop néven később Erdély-ügyi miniszter a bukaresti nagy-román kormányok egyikében), szintén túlozva, közbevetette: „Az egész nép.” Ez mutatja: a parlamenti képviselők 1918 októberében már képtelenek voltak arra, hogy alapvető dolgokban egyetértésre jussanak. S persze Tisza még ekkor sem engedett annak, hogy megadják az általános választójogot a magyar állampolgároknak. (Károlyi viszont szembeszállt vele e kérdésben október 17-én, és általános választójogot követelt.)
Wekerle szájából is hihetetlenül és hiteltelenül hangzott a perszonálunió (amit október 16-ra Tisza István is elfogadott), azaz a magyar függetlenség felvetése. Erre Károlyi Mihály, a függetlenségi alapon álló ellenzék legbefolyásosabb vezetője is rámutatott 16-án, a Wekerle felszólalását követő reakciójában. A fokozatosan az ellenzék első számú vezérévé váló politikus ekkor kijelentette: a perszonáluniónak örül, „de hogy ezt olyan férfiú jelenti be, mint a jelenlevő miniszterelnök – ez a legnagyobb fokú bizalmatlanságot kelti benne”. Az ország Károlyi szerint „azt fogja mondani, miképpen lehetséges az, hogy azok az emberek, kik egész életükben a personalis unió ellen küzdöttek, most ezt hirdetik. A nemzet elvárhatta volna, hogy ezt a deklarációt olyanok tegyék, akik megőszültek az érte folytatott küzdelemben.”
Károlyi ekkor fogalmazott úgy (elutasítva a német vámuniós, 1918-as Mitteleuropa-terveket a Monarchia egyfajta gazdasági bekebelezésére), hogy „a háborút elvesztettük, tehát egyenesen bűn volna a békét is elveszíteni. […] a jövőben olyan nemzetiségi politikát kell folytatni, amely a korszellemnek megfelel. A legfontosabb ma az új külpolitikai orientáció. Igenis teljesen szakítani kell azzal a politikával, amely […] a német-barátságra támaszkodott, amely a háború alatt mélyíteni akarta a német szövetséget és Mitteleuropát akart itt csinálni. […] Ez ártalmára van Magyarország integritásának. Nyíltan a pacifizmus alapjára kell helyezkednünk, ezt az alapot teljesen el kell fogadnunk a jövőre nézve.” Látszik, Károlyi abban bízott: az antant vele meg fog egyezni, és ő mentheti meg majd a magyar területi integritást, akár a nemzetiségekkel tárgyalva is. Beszédében egyébként célzott arra is, hogy Erdélyről sem akar lemondani, de persze sem Wekerle, sem Tisza, sem Károlyi álláspontját nem vették figyelembe a későbbi béketárgyalásokon.
Az Ausztriától való függetlenséget hangsúlyozta Az Est október 9-i cikkében, az „El Ausztriától” című írásában is. Ebben báró Madarassy-Beck Gyula munkapárti honatyát szólaltatta meg a lap. Az addig Tiszához és a Habsburgokhoz hű bankár, nagytőkés nyilatkozatát így kommentálta az újság: „A legutóbbi idők nagy eseményei, úgy látszik, a munkapárti politikusok gondolatvilágára is érzékeny hatással voltak és igen figyelemreméltó tünet, hogy a munkapártnak olyan harcias tagjában, mint báró Beck Gyula, aki a gazdasági közösség egész politikai rendszerének erőteljes szószólója volt mindig, most megérlelődött az Ausztriától való elszakadás gondolata.” Az üzletember is ekkor döbbent rá a Tisza-féle Munkapárt tagjaként, hogy pártvezérük hadsereg és diplomácia nélkül vitte bele a háborúba a történelmi Magyarországot: „A magyar álláspont képviseletét különösen nehézzé teszi […], hogy hazánk hadereje és küzdelme a háborúban a dualisztikus monarchiát képviselte és védte és ez a dualisztikus monarchia, ha ma formailag fenn is áll, lényegében megszűnt. A béketárgyalások tehát […] egy egészen más államalakulat jegyében fognak megtörténni, mint amelyben a háborúba mentünk. Az eddigi viszony köztünk és Ausztria között kell, hogy […] megszűnjék és már a béketárgyalásokon Magyarország külügyi és gazdasági önállóságának kell érvényesülnie.” Bár a kiegyezést addig támogató, 67-es álláspontját Madarassy-Beck utólag is védeni próbálta, hozzátette: „a monarchia szervezete a háború óriási erőpróbáját nem állotta ki. Nem vált be diplomáciailag, nem vált be a hadvezetésben és nem vált be gazdaságilag sem és nem vált be azon hűség és méltányosság szempontjából sem, amellyel Ausztria nekünk tartozott volna. […] De szomorú, hogy éppen azért, mert mi voltunk a dualisztikus monarchia ereje, mert mi tartottuk benne a lelket, a csehek, a délszlávok elszakadási tendenciája vad gyűlölettel fordul ellenünk”. Szomorú volt szerinte az is, hogy „Magyarország a külföld közvéleményében mint egy imperialista, hódító és más nemzetiségeket elnyomó ország van beállítva”.
Ám nemcsak külföldön volt rossz a magyarság megítélése, és erre a Pesti Hírlap október 19-i kiadásából döbbenhettek rá a hazai olvasók. A parlamentben elhangzott nemzetiségi felszólalás jelezte ugyanis: megkezdődött a történelmi Magyarország szétesése. A lap szerint Vajda Sándor szólalt fel a román nemzetiségi képviselők nevében, őt később háromszoros román miniszterelnökként, Alexandru Vaida-Voevod néven találjuk majd meg a történelemkönyvekben. Vaida-Voevod 1918. októberi képviselőházi beszédében beszámolt arról, hogy a magyarországi és erdélyi román nemzeti párt végrehajtó bizottsága október 12-én, Nagyváradon egyhangúlag kimondta: „e háborúnak eredményei igazolják a román nemzet évszázados követeléseit teljes nemzeti szabadsága iránt. Azon természetes jognak alapján, hogy a sorsa felett minden nemzet maga rendelkezhessék, amely jogot a monarchia fegyverszünet iránti ajánlatával most már Magyarország is elismert, a magyarországi és erdélyi román nemzet e joggal élni kíván, és ehhez képest követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között. A magyarországi és erdélyi román nemzetnek nemzeti szervezete nem ismeri el ezen parlamentnek és kormánynak azt a jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviseletének tekintse és nem ismeri el más, tőle idegen tényezőnek oly jogát, hogy az általános békekongresszuson a magyarországi és erdélyi román nemzet érdekeit képviselhesse, mert az érdekek védelmét csakis a saját nemzetgyűlése által kijelölendő tényezőkre bízhatja.”
Minderre az ülést levezető Simontsits Elemér képviselőházi alelnök közbevágott: „Nem kívánok a képviselő úrral ebből a székből vitába bocsátkozni, azonban nem adhatok menlevelet arra, hogy mint magyar országgyűlési képviselő a fönnálló alkotmányba ütköző kijelentéseket tegyen.” Ez persze Vaida-Voevodot 1918 októberében már nem zavarta, és tovább folytatta a tudósítás szerint „a miniszterelnökkel és Tiszával” polemizálást – vagyis látható, az országot addig vezető két politikussal vitatkozott, és a népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni politika elfogadását a részükről tulajdonképpen hiteltelennek tartotta. „Az ő álláspontjuk szerinte homlokegyenest ellenkezik Wilson pontozataival. Kedves embernek tartja Wekerlét, de veszedelmes a politikája. Tisza tegnap panaszkodott, hogy a magyaroknak rossz hírük van a külföldön. Nyugodt lélekkel megállapítja, hogy Tisza politikája tette a nemzetiségeknek a legnagyobb szolgálatot, mert soha a megegyezésre és méltányos megértésre alkalmat adni nem akart.”
Ezt az igazságnak nem teljesen megfelelő kijelentést a parlamenti ellenzék reagálta le: „Felkiáltások balról (a munkapárt felé): No, hallják?” Erre Vaida-Voevod hozzátette: „Tisza folytatta a nemzetiségek letiprását. Nagyobb szolgálatot nem tehetnének neki, mint hogy Tiszát küldik el a béketárgyalásokra.” (Ennek fényében érdekes, hogy később még a Tiszánál is nacionalistább Apponyi Albertet küldte Magyarország a békedelegáció vezetőjeként Franciaországba.) Wekerle rezignáltan reagált Vaida-Voevod felszólalására: „Hogy mily türelemmel viseltetik a magyar nemzet a nemzetiségekkel szemben, annak legeklatánsabb jele az, hogy ezt a vádat nyugodtan végighallgatta a Ház.” A kormányfő kijelentette: „A magyar állam álláspontja a nemzetiségekkel szemben az, hogy egyenlő egyéni szabadságot ad nekik.” Erre Ștefan Cicio Pop szólt közbe: „Nemzeti szabadság kell nekünk, nem egyéni!” A szlovák nemzetiségű Juriga Nándor pedig hozzáfűzte: „Önrendelkezési jog.” Mire Wekerle: „A választójogi törvényben a nemzetiségek ellen külön rendszabályok nincsenek. Amikor a Wilson-féle pontozatok alapjára helyezkedtünk, előttünk az a nagy ideál lebegett, hogy a nemzetek szövetségét elősegítsük. Azt, hogy belügyeinkbe beleavatkozzanak…” Erre közbevágott Rakovszky István: „Hazaárulás”. A helyzetet jellemzi Juriga erre adott válasza: „Idejétmúlt frázis a hazaárulás!”
Wekerle beszéde vége felé így fogalmazott: „Kötelességem visszautasítani minden olyan törekvést, amely Magyarország integritása ellen irányul. A béketárgyalásokon nekünk csak egy képviselőnk lehet: az osztatlan egységes magyar állam hivatalos képviselője.” Mire megint Juriga szólalt meg: „Mi is ott akarunk lenni! Ott is leszünk!” (Azóta tudjuk: Vaida-Voevod például tényleg ott is volt a béketárgyalásokon, amelyekre a magyarokat meg sem hívták, csak a békediktátumot közölték velük.) Wekerle azonban 1918 októberében nem vette komolyan a nemzetiségi képviselők felvetéseit, és így zárta a felszólalását: „A magyar állam integritását és egységét mindig meg fogjuk óvni.” Az antant nagyhatalmai azonban nem Wekerle, hanem Vaida-Voevod álláspontját támogatták, és az 1920-as trianoni békével Románia végül nagyobb részt kapott (103 ezer négyzetkilométert) a történelmi Magyarországból, mint amekkora maga Magyarország maradt (93 ezer négyzetkilométer).
Felhasznált irodalom:
A mai helyzet = Pesti Napló, 1918. október 4.
Vigasztalan = Az Est, 1918. október 9.
El Ausztriától! Báró Madarassy-Beck Gyula nyilatkozata = Az Est, 1918. október 9.
Wekerle lemondása = Pesti Hírlap, 1918. október 12.
Wekerle bejelentette a perszonáluniót = Pesti Hírlap, 1918. október 17.
A képviselőház szerdai ülése = Pesti Hírlap, 1918. október 17.
Gróf Károlyi Mihály beszéde = Pesti Hírlap, 1918. október 17.
Császári kiáltvány Ausztria föderatív átalakulásáról = Pesti Hírlap, 1918. október 18.
Tisza a perszonálunióról és a békéről = Pesti Hírlap, 1918. október 18.
A képviselőház pénteki ülése = Pesti Hírlap, 1918. október 19.
Alexandru Vaida-Voevod = ro.wikipedia.org
Ștefan Cicio Pop = ro.wikipedia.org.
Nagy Miklós: Világostól Trianonig. Harmadik és utolsó közlemény. Budapesti Szemle (Szerk.: Voinovich Géza) Kétszázkettedik kötet. Budapest, 1926. június, 586. szám. 369–433.
Galántai József: Az I. világháború. Budapest, 2000.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.
Készítette: Szegő Iván Miklós
