Amikor a ketrecharcosok kölcsönösen leszorítják egymást, jellemzően a másik váratlan lefejelésével igyekeznek szabadulni a patthelyzetből. Az első világháború során ennek analógiája egy új front nyitása lett volna valamilyen fineszes akcióval: 1914 végén ettől várták a britek
Ha volt az első világháborúnak német nyertese, akkor az csak Paul von Hindenburg (1847–1934) lehet. A német nép hősévé váló, hetvenedik életéve felé közelítő tábornokot 1914 augusztusában hívták vissza, akár Cincinnatust az eke szarva mellől, vagy ha úgy tetszik, mint Grabowskit a Macskafogóban,
1914 nyarán mindenki villámháborúról beszélt, és többnyire hitt is benne, hogy legkésőbb novemberre Párizsban masíroznak a német és Belgrádban az osztrák katonák, illetve a másik oldalon a Berlinben zúgó Marseillaise-ről szólt a fáma. Ehelyett azonban mire lehullottak a levelek, a katonák lövészárkokba költöztek.
A haditudósító élete gyakran forog veszélyben. Maga a műfaj az 1850-es években megvívott krími háborúban született: a 19. század közepére jutott el az emberiség oda, hogy ha csak a sajtó szintjén is, de a háborút a média a polgári otthonok közelségébe hozza, ezért rendszeres helyszíni tudósításokat közölt.
A Politikatörténeti Intézetben rendezett első világháborús konferencia nyitóelőadásában Pók Attila a Jay Winter szerkesztette The Cambridge History of First World War című magisztrális munkát ismertetve utalt rá: ritkán szokták felemlegetni, hogy az első világháború legnagyobb nyertese,
Az Est 1914. október 2-án név nélkül, november 10-én már névvel szólaltatott meg egy-egy magyar repülőtisztet. Ami Az Est olvasóinak talán fel sem tűnt, hogy ugyanarról a Farman típusú kétszárnyú gépről volt szó, amely a háború első napjaiban – felderítő feladatokkal
Nagy – a központi hatalmak fölényét harsogó propaganda szerint azonban mégis magától értetődő – diadalról adhatott hírt a Világ 1914. december 4-én: közel négy hónap küzdelem után a győzelem már szinte karnyújtásnyira van a déli fronton, az osztrák-magyar
