Világ

„Ilyen gavallér volt tehát Japán” – Japán hadba lépése az első világháborúban

A Politikatörténeti Intézetben rendezett első világháborús konferencia nyitóelőadásában Pók Attila a Jay Winter szerkesztette The Cambridge History of First World War című magisztrális munkát ismertetve utalt rá: ritkán szokták felemlegetni, hogy az első világháború legnagyobb nyertese, ha a ráfordított erőforrásokhoz képest elért eredményeket nézzük, Japán volt. „Minimális veszteséggel szerezték meg a német érdekszférához tartozó kínai területeket. A mozgósítás nagyságához képesti veszteségarányuk 0,2% volt (Oroszország esetében ez a szám 76%), jelentős háborús beszállítási piachoz is jutottak.” Az addig a világtól elzárkózó, feudális Japánnak a felemelkedése 1868-cal, a Meidzsi-reformokkal kezdődött, amikor – A. J. P. Taylor szavaival – a japánok „elhatározták, hogy európaiakká válnak”. A császárkultuszt ötvözték a parlamentarizmussal, iparosítottak, modern hadsereget állítottak fel és haditengerészetet fejlesztettek: néhány évtized alatt Japán gazdasági nagyhatalom és a világ harmadik legnagyobb hadiflottájával bíró nemzet lett, miközben a lakossága több mint ötvenmillióra nőtt. Az igényt az ázsiai és óceániai uralomra az 1894–1895-ös első kínai-japán, utóbb az 1904–1905-ös Oroszország elleni háborúval jelentették be, melyek diadalmas megvívása eredményeképp Japán megszerezte Tajvant, Koreát és a Szahalin-sziget déli részét. Az első világháború kitörésekor a vilmosi Németország fontosabb elfoglaltságai miatt könnyű prédának tűnő kelet-ázsiai és óceániai német területek (Csingtao városa, Mariana-szigetek, Marshall-szigetek stb.) kerültek a japán terjeszkedés célpontjába, így nem meglepő, hogy a szigetország az antant oldalán lépett be a háborúba: 1914. augusztus 14-én ultimátumot küldött Németországnak, melyben a kínai német területek kiürítését követelte, melyre választ nem kapva augusztus 23-án hadat is üzent. Októberre Japán megszállta a csendes-óceániai német gyarmatokat, novemberre pedig Csingtao városának, a német koncessziós területek adminisztratív központjának elfoglalásával be is fejezte a német érdekeltségek uralma alá hajtását. A japán támadást a kínai érdekek megvédésével ideologizálták. A Világ 1915. január 1-jén a Vorwärts szociáldemokrata lapból átvett németbarát cikk közlésével leplezte le az ellenséges Japán valós indokait, a japán háborús politika mozgatórúgóját, a hadiszállítók érdekeit: „az egyetlen és igazi ok a háborúra az volt, hogy másképp rendkívül nehéz lett volna a hadsereg és a flotta fejlesztését Japánban keresztülvinni. S íme, ma minden simán megy. A parlament rendkívüli ülésszaka a flottafejlesztés millióit egyhangúlag megszavazta”. Miközben a japán tömegeket hidegen hagyja a háború, a német kultúrát tisztelő japán értelmiség pedig inkább ellenzi azt – állította a német lapba író japán szerző. Kína megvédésének, mint a japán „uralkodó osztály” „gavallér” gesztusának a hamisságát mi sem bizonyította jobban, minthogy 1915. január 19-én Japán átnyújtotta a kínai kormánynak 21 pontos követelését, amelyet a gyenge kínai kormány kénytelen volt elfogadni, és ezzel Kína Japán protektorátusává vált.

Készítette: Csunderlik Péter


Japán háborúja
= Világ, 1915. január 1.

A Vorwärts legutóbbi számában Sen Katagayama Tokióból érdekes cikket írt arról, miért üzent hadat Japán Németországnak, a cikk karakterisztikusabb részeit itt adjuk:
Miért kezdett Japán Németországgal háborút? A háborúpárt a kérdést három szemponttal igyekszik igazolni. Japán azért kezdett háborút, mert Angliával szövetségben van – mondják a vezérpolitikusok, – s szövetséges egyenesen megkívánta, hogy segítségére legyen Németország kelet befolyásának letörésében. De ezen felül Japán az európai háborút Anglia beleegyezésével arra használta fel, hogy Németországot Kínából kiűzze, s így a kínai köztársaság integritását visszaállítsa. És a végső ok, Japán végleg le akar számolni Németországgal.
Kétségtelenül igaz, hogy Anglia a mostani háborúban Japántól segítséget kért Németország ellen. Kérdés azonban, hogy a segítséget ilyen formában kívánta-e, mint ahogy azt tényleg meg is kapta. Tegyük fel, hogy a forma is minden tekintetben megfelelt Anglia kívánságának, akkor is felmerül a kérdés, nem lett volna-e kötelessége Japánnak kísérletet tenni, hogy a háborút Németországgal megakadályozza. Amennyire tudjuk, ebben az irányban semmi sem történt. Sőt ellenkezőleg, nem titok, hogy gróf Okuma, a jelenlegi miniszterelnök, pár héttel Japán ultimátumának elküldése előtt a jingósajtó szerkesztőinek „nagyszerű csemegét” ígért. Ez akkor nagyon titokzatosnak látszott, nemsokára azonban tisztán állott mindenki előtt: a miniszterelnök Japán hadüzenetére gondolt, mikor a rejtelmes kijelentést megtette.

A másik ok a háborúra: Kína integritásának helyreállítása. Belezuhant tehát a háborúba, hogy Kiautsaut Kína kezébe visszaadja. Ez a p[o]litika a szegény, adóktól agyonnyomott Japánra rendkívül nagylelkű valami. Mielőtt azonban erre a nagylelkűségre elhatározta magát Japán, Mandzsúriát kellett volna visszaadnia Kínának, ha az integritása annyira szívén fekszik. Érdekes, hogy épp az a párt, mely Mandzsúria annektálását ellenezte, legkeményebben ellenezte ezt a háborút is. Az tehát, hogy Kína integritása lett volna oka, nevetséges hazugság. Kiautsau elfoglalása Japánnak 100 millió yenbe került: ilyen gavallér volt tehát Japán, Kínának előbb kirablója és gyengítője.

És most következik a harmadik ok: Japán le akar számolni Németországgal. Ez a jingósajtó vezérfrázisa, amivel a csőcseléket hecceli. S ha a dolog lényegére nézünk, ezek ötlenek szemeinkbe. Kiautsau német kézen Japánra csak előnyt jelentett. Az ottani befektetések kereskedelmi és ipari szempontból, mint az ország kereskedelmi mérlege mutatja, jelentőségteljesek Japánra nézve. Japán szegény arra, hogy Kínának pénzt előlegezzen, s csak örülhetne rajta, ha ezt más elvégzi helyette. Meg aztán balgaság volna eltagadni a német befolyást, minek jótékony hatását kormányzatunk rendszerében, nevelésünkben, művészetünkben élvezünk. Az utolsó évtizedekben igen sok japán ifjú németországi intézetekben képezte ki magát, s ezek az ifjak voltak azok, kik művészetünket, zeneirodalmunkat, egész modern életünket erőssé, életképessé tették. Egyetemeinken a tanárok nagy része német. Csak egy példát: a tokiói zeneakadémiát a háború kitörésekor be kellett zárni, mivel a tanárok mind németek voltak, akik hazájukba visszatértek.

Mindezekkel szemben pedig az egyetlen és igazi ok a háborúra az volt, hogy másképp rendkívül nehéz lett volna a hadsereg és a flotta fejlesztését Japánban keresztülvinni. S íme, ma minden simán megy. A parlament rendkívüli ülésszaka a flottafejlesztés millióit egyhangúlag megszavazta. A legközelebbi rendes ülésszakban – január elején – a hadsereg fejlesztésére kerül a sor, előreláthatóan ez is épp ily simán intéződik majd el. Hisz a két nagy párt parlamenti ellenzékieskedése egymással, s a különböző kormányokkal szemben eltűnt, barátság és egyetértés uralkodik az egész vonalon.
Különben nem kis jelentőségű a háború felidézésében ez ok mellett az a körülmény is, hogy a hadseregszállítók a háború eredményétől remélik a szállítások körül kipattant panamák bűzének elültét. Végül az a körülmény is szerephez jutott, hogy a vezető körök a háború kimenetelétől egyáltalán nem félnek. A két utolsó háború eredménye megmutatta, hogy Japán katonai hatalom, s a német haderő egy kis részével való összecsapásban nincs mitől tartson. Ide jön, hogy a közvélemény, már tudniillik a politikai pártok – a szocialistákat kivéve – egyértelműen amellett voltak, hogy az európai háborúba bele kell avatkozni.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nép maga lelkesednék a háborúért. A japán tömegeket hidegen hagyják az események, ma épp úgy, mint hat hónappal ezelőtt s egyáltalán nem befolyásolja őket a katonai kasztok mindenféle hangulatcsinálása. Inkább arról lehet szólni, hogy az igazi közvélemény, a nagy tömegek előtt, ez a háború inkább népszerűtlen. Az intelligencia épp így ellenszenvvel kíséri a háborút, mert hálát érez a német kultúrával szemben. Németországnak s a kultúrának különben igen sok barátja él ez országban, kik élénk örömmel kísérik a német győzelmek felől Európából ideérkező híradásokat…