Elragadtatással írt Bartók talán legnagyobb hatású színpadi művéről, A kékszakállú herceg várának 1918. május 24-i ősbemutatójáról a másnapi lapban Reinitz Béla, aki a premier idején már nem a Népszava, hanem a Világ című újságnak írt zenekritikákat. Reinitz folyamatosan követte Kodály és Bartók pályáját. Kodály szerzői estjéről május 3-án emlékezett meg a Világban – ekkor Bartók Béla kísérte zongorán a Kodály-dalokat, amelyeket Kálmán Oszkár, az Operaház basszistája adott elő – kettőjüket külön elismerte a zenekritikus – Kálmán énekelte három héttel később a Kékszakállú címszerepét az Operában. Reinitz a Kodály-koncert zongoristájáról így írt: „A dalokat Bartók Béla kísérte zongorán kivételes művészettel és azzal az ihletett együttérzéssel, amely az ő egész művészi pályáját és útját a Kodályéval összeköti.”
Reinitz Kodályt is dicsérte és egyben méltatlankodott is, hogy a zeneszerző, bár tíz éve tartó, óriási sikersorozatot arat a nagyvilágban, itthon a megélhetésért küzd, és műveit ki sem adják Magyarországon. Emiatt az elmaradott kulturális közeget tette felelőssé, ami azért érdekes, mert ugyanebben a tényezőben találta meg három héttel később Bartók sikerének az okát: „Meggyőződésem, hogy például a németek között nehezebben érvényesült volna az ő új művészete, mint nálunk. Okát ennek abban keresem, hogy nálunk sokkal kevesebben foglalkoznak művészettel, mint külföldön, tehát nemcsak a kulturális értéket képviselő művelt emberek száma kisebb, hanem azoké az ostoba és tehetségtelen szakembereké is, akiket egy iskolai álkultúra szabadít az emberiségre, és akiknek begyepesedett konzervativizmusa egyik igen nagy veszedelme mindenféle, így a művészi fejlődésnek is. Hogy ez így van nálunk, első pillanatra talán örvendetes jelenségnek látszik, de sajnos, a másik nagy veszedelem épp abban van, hogy ily zsugorodott átlagkultúra mellett homokföldbe bocsátja le gyökereit minden magyar siker, amelyet nem egy gazdag televényföld belső ereje, hanem legfeljebb impresszionista nyári esőcskék múló nedvességgel táplálnak.”
Reinitz itt részben Bartók előző évben bemutatott darabjára, A fából faragott királyfi sikerére is utalt, de igazi áttörést szerinte a Kékszakállú hozhat a zeneszerzőnek, aki nagy sikert aratott az Operaházban az 1918 májusi ősbemutatón. Dicséret illette Balázs Bélát, a két Bartók-darab librettójának szerzőjét is.
Reinitz, Kodály és Bartók sorsa 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején fonódott ismét össze: a zenekritikus ekkor – sőt már korábban, az őszirózsás forradalom idején – a művészeti ügyek egyik irányítója lett, és ekkor szervezte meg azt a háromtagú zenei direktóriumot, amelynek Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a nem kevésbé elismert Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész és karmester lett a tagja. A politikai szerepvállalás mindannyiuk későbbi sorsát megnehezítette, de talán leginkább Reinitzét: ő előbb emigrált, majd 1931-ben hazatért, de itthon háttérbe szorult a Tanácsköztársaság idején betöltött funkciója miatt.

Felhasznált irodalom:
Reinitz Béla: A kékszakállú herceg vára = Világ, 1918. május 25.
Reinitz Béla: Kodály Zoltán mai szerzői estje alkalmából = Világ, 1918. május 3.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Világ, 1918. május 25.
A kékszakállú herceg vára
Bartók Béla operája Balázs Béla szövegére. Bemutató az Operában

A nagy és maguk útján járó művészi egyéniségeknek a tömegekkel való küzdelmei a legizgalmasabb és legérdekesebb fejezetei a kultúrhistóriának. A tömegek a megszokottat, a konvencionálist keresik és szeretik, épp ezért értetlenséggel és igazságtalan ellenségeskedéssel állanak az újítókkal szemben. Bartók Béla művészi küzdelme aránylag talán nem is volt túlságosan nehéz. A Fából faragott királyfi tavalyi bemutatója után szinte egyszerre omlottak le előtte a meg nem értés kínai falai, a nagyközönség máról holnapra szívébe fogadta zseniális művészetét, és a Kékszakállú pénteki bemutatója tulajdonképp csak megpecsételése volt a tavalyi döntő csata diadalának. Meggyőződésem, hogy például a németek között nehezebben érvényesült volna az ő új művészete, mint nálunk. Okát ennek abban keresem, hogy nálunk sokkal kevesebben foglalkoznak művészettel, mint külföldön, tehát nemcsak a kulturális értéket képviselő művelt emberek száma kisebb, hanem azoké az ostoba és tehetségtelen szakembereké is, akiket egy iskolai álkultúra szabadít az emberiségre, és akiknek begyepesedett konzervativizmusa egyik igen nagy veszedelme mindenféle, így a művészi fejlődésnek is. Hogy ez így van nálunk, első pillanatra talán örvendetes jelenségnek látszik, de sajnos, a másik nagy veszedelem épp abban van, hogy ily zsugorodott átlagkultúra mellett homokföldbe bocsátja le gyökereit minden magyar siker, amelyet nem egy gazdag televényföld belső ereje, hanem legfeljebb impresszionista nyári esőcskék múló nedvességgel táplálnak. A németek közt ugyan nem lehet megcsinálni azt a kőkorszakba illő huszárbravúrt, hogy valamely igaz ügy ostoba és gonosz ellenségeit szinte személy szerint próbálja meg valaki agyonverni, de viszont ha ott keresztültör és diadalmaskodik egy művész, akkor az a győzelem valódi, komoly, igaz, és nem három napig tartó pünkösdi királyság, mint Budapesten. Egyetlen reményem, hogy a pesti siker felhívja majd a külföld figyelmét erre a nagyszerű művészre, és talán ha a külföld szankcionálja a mi ítéletünket, remélhető, hogy a Bartók sikerének is lesz nálunk olyan biztos bázisa, mint amilyen a Straussénak vagy a Debussy-ének van.
Bartók operájának szövegkönyvét Balázs Béla írta. Az ő tollából került ki a Fából faragott királyfi librettója is, de a Kékszakállú nemcsak elgondolásban, hanem kivitelben is sokkal sikerültebb, egészebb és költőibb munka, mint a másik egyfelvonásos. Zene nélkül is egész és kész dráma ez a kis darab, amely balladai tömörségével és szűkszavúságával, a két szereplő alakot élesen jellemző erőteljes dialógusával és nemes veretű, zengő verseivel valódi, irodalmi értékű alkotás. Talán túlságosan irodalmi is nagy tartalmi zsúfoltságánál fogva, és e szempontból elég nehéz feladat elé állítja a zeneszerzőt, akinek a színpadon kissé hígabb dikció, amelynek csak a kontúrjai szilárdak, esetleg könnyebbségére szolgált volna. Mert gyors, egy szóba sűrített lelki változásokat igen nehéz a színpad távolságából a nézővel megértetni és vele a folytonos kontaktust megtartani.
[…]
Ettől az általános és csupán zenei szempontból emelt kifogástól eltekintve, igazán csak dicsérni szabad Balázs költői munkáját. A Kékszakállú-legenda szimbolikus kimélyítése, az ajtók mögé képzelt lelki tartalom felsorakoztatása a poéta elképzelése és egész az ötödik ajtóig zeneileg is nagyszerűen kiépíthető fokozás.
Bartók Béla grandiózus zenei kifejezéseket talált a témához. Az egésznek miszticizmusa mellett oly nagyszerű ívben lendíti a kompozíciót az ötödik ajtó glóriás világosságáig, hogy ezt ma senki utána nem csinálja.
[…]
A befejezés előtti két kulmináció apokaliptikus erejű. Bartók harmonizációja a zenekar sokszínűségében sokkal lágyabban hat, mint a zongora vagy a vonóskvartett ugyanazon színű hangzásában. Az énekszólam nagyszerűen deklamáló recitativók mellett széles vonalú kantilénát ível.
[…]
Az előadásban két szereplő van. Az egyik Haselbeck Olga, aki Judit szerepében művészi pályájának legmélyebb és legszebb sikerét aratta.
[…]
A másik szereplő, Kálmán Oszkár már a Kodály-dalokban feltűnt érces, nemes csengésű hangjával és kiváló előadásával. Nagyszerűen bevált a kékszakállú szerepében is.
[…]
A rendezés Zádor Dezső kitűnő munkája. Bánffy Miklós díszlete szép és művészi fantáziával van megkomponálva. A prológust Palló Imre szavalta jól. Az előadás után a szerzőt és az összes közreműködőket tomboló lelkesedéssel tapsolta a közönség a lámpák elé.

Reinitz Béla