1914-ben nagy lelkesedéssel, szinte minden állomáson zászlólengetéssel és virágcsokrokkal búcsúztatta az éljenző tömeg a frontra induló katonákat. Nagy társadalmi felbuzdulással igyekeztek gondoskodni a frontról idejekorán hazatérőkről, a sebesültekről is: az első hónapokban igen sokan jelentkeztek önkéntes ápolónak (ezt a szerepet az uralkodóház és az arisztokrácia hölgytagjai egyaránt népszerűsítették), és a lakosság részéről is rengeteg felajánlás érkezett a sebesült katonák részére. Rendszeressé váltak a gyűjtések is a maradandó sérülést szenvedők, a rokkantak részére.
Az egyre nagyobb számban érkező sebesültek ellátásához azonban épületekre volt szükség. Ahhoz, hogy alkalmas létesítmények készüljenek, 1914-ben nem állt rendelkezésre sem elegendő idő, sem elegendő pénz. Később létrejöttek barakk-kórházak, amelyek közül a legjelentősebb a Mária Valéria-telepen, az egykori libalegelő és katonai gyakorlótér helyén álló épületegyüttes lett, ahova 1915 nyarán a trónörökös felesége, Zita hercegnő is ellátogatott. Az azonnali igényeket azonban elsősorban iskolaépületekkel elégítették ki. A főváros adatai szerint mintegy 40 elemi iskolát költöztettek ki, hogy a tantermekben sebesülteket ápoljanak, hadirokkantakat rehabilitáljanak. A diákok így összevont iskolákban folytatták tanulmányaikat.
Nagykőrös település példája azt mutatja, hogy az iskolák irányítói már kezdetben sem igazán lelkesedtek az ötletért: tettek ugyan épület-felajánlást már 1914 augusztusában kórház céljára, de annak persze senki sem örült volna, ha éppen az ő általa vezetett, felügyelt intézményt kellett volna átadni. Végül a polgári leányiskolát jelölték ki e célra, amelyet a városi törvényhatóság és a Vöröskereszt közösen üzemeltetett.
1916 végén elérkezett az a pillanat, amikor Budapest vezetése is úgy ítélte meg, ideje visszaszereznie az épületeit. Az Est beszámolt arról a közigazgatási bizottsági ülésről, amelyen Vázsonyi Vilmos, a Polgári Demokrata Párt vezetője, országgyűlési képviselő – akit fél év múlva igazságügy-miniszterré is kineveznek majd Esterházy Móric kormányában – felszólalt az ügyben. Mint kifejtette, két és fél évvel a háború kezdete után az 1914-es gyors szükségmegoldás már nem indokolt, több pedagógiai és anyagi kár származik az iskolák átengedéséből, mint szervezési haszon. Felmerült az az érv is, hogy Bécs a sebesültek ápolását eleve másképp – iskolák lefoglalása nélkül – oldotta meg. A felszólalónak Bárczy István polgármester is igazat adott, így a városvezetés ezzel az iskolák visszaszerzésének ügye mellé állt. Természetesen mindez nem valósulhatott meg máról holnapra. Ám a nagykőrösi példa – ahol 1918 tavaszára felszámolták az iskolai hadikórházat – mutatja, hogy az iskolák visszaadására már a háború alatt sor kerülhetett.
Felhasznált irodalom:
A főváros visszakéri iskoláit = Az Est, 1916. december 12.
Somogyi László: Vöröskeresztes kisegítő kórház Nagykőrösön az első világháború alatt Forrás: Nagyháború blog
Készítette: Takács Róbert
