Sokan Ady Endréhez és a századelő Magyarországához kapcsolják a „hárommillió koldus országa” kifejezést, mivel az megjelent József Attila Ady emlékezete című 1930-as versében is. A szóösszetétel azonban egy, a később szélsőjobboldalra sodródó szociológus, Oláh György leleménye, aki 1928-as könyvében írta le így a Horthy-kori Magyarországot. Oláh túlzott, a korban „csak” egymillióra tehetjük a magyarországi koldusok számát, azonban ők nem egyik pillanatról a másikra jelentek meg. Sőt: az első világháború alatt az „elnyomorodás” következtében talán még a Horthy-korinál is súlyosabb volt a magyarországi koldushelyzet. Mind a baloldali, mind a jobboldali romantika előszeretettel társítja a szegénységhez a „tisztességet”, azonban a fővárosi kéregetők olykor igen kellemetlen alakoknak bizonyulhattak, ahogy arról beszámoltak a Magyarország 1916. augusztus 15-i számában megjelent, A legkellemetlenebb koldusok című cikkben is. A szerző egyenesen a „szemtelen és utálatos” nyári legyekhez hasonlítja azokat a roma kéregetőket, akik a járókelők szánalmában reménykedő, csöndes koldusok helyett offenzívan lépnek fel, „és cincognak, könyörögnek, és nem bánják, ha botrányt csinálnak, nem mennek el addig, amíg nem kapnak valamit vagy brutálisan el nem küldik őket”. A „légyhez” hasonlítást nyilván egyetlen ember se érdemli meg, ám ha valakit már rohant le a Balkánon egy seregnyi agresszív kolduló, akik semmilyen mértékű adakozással sem elégedtek meg és minél többet kaptak, csak annál többet kértek, könnyen átérezheti, miről írt a cikk szerzője. Ilyenkor valóban nagy önuralomra van szüksége a legbaloldalibb áldozatnak is, hogy azzal nyugtassa magát: talán a táskájában turkáló, semmilyen felszólításra nem tágító kisfiúban a következő József Attilát tisztelheti.

Felhasznált irodalom:
A legkellemetlenebb koldusok = Magyarország, 1916. augusztus 15.
Kérdések és válaszok a Horthy-korról. Szerk.: Ignácz Károly. Budapest, 2015.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1916. augusztus 15.
A legkellemetlenebb koldusok

Budapestnek legforgalmasabb éjszakai vonalán, az Erzsébet körúton, az Andrássy úttól le a Rákóczi útig, este kellemetlen kéregetők zavarják most a jobb ruhájú embereket. Egészen apró és serdültebb cigánykölykök ezek a kéregetők. Az ő rossz hegedűjükkel, amelyik úgy szól, mintha malacot nyúznának, odaszegődnek egy-egy elegánsabb hölgynek, úrfélének vagy nagyobb társaságnak a nyomába. És cincognak, könyörögnek, és nem bánják, ha botrányt csinálnak, nem mennek el addig, amíg nem kapnak valamit vagy brutálisan el nem küldik őket. A taktikájuk nyilvánvaló. Ők nem akarják, hogy mint a koldusokat szánják őket, sem a muzsikával nem szándékuk megszolgálni az alamizsnát, egyszerűen zsarolni akarnak a kellemetlenkedésükkel. És igyekeznek is minél utálatosabbak és hangosabbak lenni.
Hát ez nincs rendben. Már az is hiba, hogy a koldusokkal nem csinál a hatóság semmit, hogy azokat, akik igazán megrokkantak, nem dugja el, nem tartja el valami menházban, azokat pedig, akik csak lustaságból élnek így, nem szorítja a munkára. Hagyja, hogy végigállják a körutakat, a forgalmasabb utcákat, mint valami kordon, az egész város szégyenére és bosszúságára. De az már igazán képtelen dolog, hogy ilyen specialitásokat is eltűrnek nálunk, mint ezek a cigányok. Az ilyen kicsiségek teszik meg Tatárország fővárosává Budapestet.
– Nagyszerű! Pesten apró cigányok, nemzeti dalaikat muzsikálva, kísérnek bennünket haza éjszaka a fényes kávéházakból. Igen színes, keleti dolog, bár a zenészek kissé tolakodók! – mondhatja az idegen, ha nálunk egy este végigmegy az utcán. De hát ez a kisebbik baj, a külföldön már amúgy is eléggé el van rontva a hírünk. Arra még inkább kellene vigyázni, hogy a mi bennszülött polgárunk, ha kiteszi a lábát az utcára, ne legyen szabad prédája mindenféle kellemetlenségnek. Eleget szenved ő odahaza. Valami rendnek mégis kellene lenni, valami szolidságnak a város közepében, a körutakon legalább. Így olyan éjszaka ez a környék, mint a nagyidai országút vagy mint egy falusi korcsma ivója vásárkor: részeg emberek bömbölnek, megkésettek visítanak, egy-egy kósza revolverdörrenés hallatszik és nyikorgó cigányzene, mint korona az egész zsivaj fölött. És ezek az önkéntes malacbandák – jó néhány hónap óta garázdálkodnak már – nem ártalmatlan társaságok. Most még csak szemtelenek, de hova fognak kinevelődni, ha így kint hagyják őket az utcán. Mit fognak hinni az emberekről, mit fognak merni ellenük, látván, hogy ebben a közösségben el lehet helyezkedni úgy, meg lehet élni abból, hogy valaki szemtelen és utálatos, mint nyáron a légy.