Világ

A lánchídi csata – az őszirózsás forradalom kirobbanása

Az őszirózsás forradalom kirobbanásához a király határozatlansága és a hatalmon lévő magyar politikai elit rugalmatlansága egyaránt hozzájárult 1918 októberének végén. A háború elvesztése, a Monarchia szétesése ekkor már nyilvánvaló volt, a nemzetiségek önálló államalakulatokat kezdtek létrehozni, nemzeti tanácsaik alakultak, amelyek sorra mondták ki elszakadásukat Magyarországtól vagy éppen Ausztriától. Ebben a helyzetben a király még mindig hezitált, nem akarta kinevezni miniszterelnöknek a pacifista Károlyi Mihályt, jóllehet Károlyi mellett tömegek tüntettek Budapesten: október 27-én százezres nagygyűlésen éltették az ellenzéki vezért. Károlyiban még az ellenzék sem bízott igazán, a szociáldemokraták is sokáig hezitáltak, mellé álljanak-e.
Arról, hogy Károlyi alkalmas volt-e az ország vezetésére a mai napig vitatkoznak a történészek. Ám 1918. október 28-án megint tömegek gyűltek össze Károlyi támogatására, és egyszer csak megindult a sokaság Pestről, a Károlyi-párt helyiségétől Budára, a királyi vár felé. A tüntetés vezetői próbáltak egyeztetni a rendfenntartókkal és a hatalom más képviselőivel – hiába. A Pestről indult menet a Lánchíd hídfőjénél szemben találta magát a rendőrökkel, csendőrökkel és katonákkal. Ekkor bontakozott ki az a lánchídi csata, amelyben legalább ketten meghaltak és több mint hetvenen megsebesültek. Ezt az eseményt nevezte a Világ október 29-e címében „Az új Magyarország vérkeresztségének”, míg a Pesti Napló azt írta: „Polgárvér folyt Pest utcáin”. A Világ beszámolója szerint „A csendőrök és főként a lovas rendőrök vadállatias dühvel vetették magukat a népre. Kíméletlen, esztelen és vérszomjas vagdalkozás kezdődött, amivel szemben a tüntetők, akik már menekülni nem tudtak, védekeztek.” A hatalmi erőszak az amúgy is kimerült, békére vágyó és ezért a pacifista Károlyit kormányon látni akaró tömegeket ezzel hergelte a végsőkig. És a tömegeket ezután már nem lehetett megnyugtatni, így a pár nappal korábban megalakult Magyar Nemzeti Tanács néhány nap múlva a kezébe vette a hatalmat: ez az esemény vezetett az őszirózsás forradalom kitöréséhez.

Felhasznált irodalom:
Az új Magyarország vérkeresztsége = Világ, 1918. október 29.
Százezer ember népgyűlése az Országház téren. Károlyi Mihály fogadtatása = Pesti Napló, 1918. október 29.
Polgárvér folyt Pest utcáin = Pesti Napló, 1918. október 29.
Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.

Készítette: Szegő Iván Miklós

 

Világ, 1918. október 29.
Az új Magyarország vérkeresztsége

Utcai harc a Lánchídfő körül – A rendőrök és csendőrök gyilkoltak – József főherceg elégtételt ad a népnek

Este kilenc óra lehetett. A kora téli estében ezrekre menő tömeg láborozott a Károlyi-párt Gizella téri körhelyisége előtt. Az emberek már órák óta álltak ott, várva, mikor ér le a gőgös budavári palotából a döntés híre. A pártkörből egyre izgalmasabb hírek szivárogtak le az utcára:
— Károlyi ismét fönn van József főhercegnél. Nincs döntés.
— Megint becsapják, mondogatták a várakozók.
— Húzzák az időt!
— A Lukachich tábornok is fönn van. Úgy látszik rá akarják bízni a megoldást…
Ilyen és ehhez hasonló keserűségek szították lenn a hangulatot, amikor valahonnan kiröppent a jelszó:
— Gyerünk József főherceghez!
Ezt egyszerre fölkapták és csakhamar százak meg százak ismételték:
— Gyerünk József főherceghez! Mondjuk meg neki, hogy nem kell a népnek! A magyar népnek népkormány kell!
Látva ezt a hangulatot, a pártkörben tartózkodó képviselők és a különböző szaktanácsok vezetői elhatározták, hogy a rend kedvéért maguk veszik át a vezetést. Élére álltak tehát a tömegnek, mely felhívásukra szép négyes sorokban rendezkedett és úgy indult el a Dorottya-utcán és a Mária Valéria-utcán. A menet élén zászlók alatt Fényes László és Ábrahám Ernő képviselők mellett az ifjúság és a munkásság vezetői haladtak.
A Ferenc József téren katonai kordon állottá útját a menetnek. De csak percekig. A katona-sövény magyar emberekből állott, akik nem voltak képesek erőszakkal ellenszegülni a tömeg sodrának. A Deák Ferenc szobránál és a Korzó-bejárónál fölállított sorfal egy-kettőre elolvadt a menet útjából. Mögöttük azonban Krecsányi Kálmán főkapitány-helyettes és Schreiber Emil főtanácsos parancsnoksága [alatt] nagyobb csapat gyalogos és lovasrendőr meg csendőr sorakozott, és ez a készültség — még néni tudjuk biztosan, kinek az intézkedésére — anélkül, hogy a menet részéről bárminő provokálás érte volna, nyomban a tömeg közeledése pillanatában fegyverhez kapott és megtámadta a tüntetőket.
Alikor az első rendőrattak történt még a menet ki sem bontakozott egészen a téren, első sorai voltak csak kinn és ezeket szétszórta a lovasroham. Ekkor történtek az első sebesülések, ekkor korbácsolta föl az emberek túlfeszült idegeit az ártatlanul vérző ifjak és munkások első jajkiállása.
A tömeg azonban méltóságosan fogadta ezt a kihívást. Nyugodtan sorakozott és abban a szent hitében, hogy útjában nem tartóztathatják föl, újból nekiindult a hídfőnek. Krecsányi főkapitány-helyettes és Schreiber rendőrtanácsos, akik úgy látszik, megvadultak a vérszagtól, recsegő, sértő hangon követelték a tömegtől, hogy oszoljon szét.
A menet ekkor a második kordon előtt állott. Bosnyák katonák és csendőrök, meg rendőrök álltak szembe vele. De már itt is tágulni kezdett az ellentállás, amikor a tömeg soraiban, hátul, a bokrok mélyén valahol eldördült az első lövés. A levegőbe ment, nem tudni, kinek a kezéből, de minden jel arra mutat, hogy a sötét bajkeverők, intrikusok agent-provokatőrje eresztette a feje fölé az első revolverlövést, mely az izgalmat a végsőkig fűtötte, és amire a megriadt csendőrök, rendőrök felől és a tüntetők soraiból is több lövés felelt.
Percek alatt valóságos utcai csata keletkezett. A csendőrök és főként a lovas rendőrök vadállatias dühvel vetették magukat a népre. Kíméletlen, esztelen és vérszomjas vagdalkozás kezdődött, amivel szemben a tüntetők, akik már menekülni nem tudtak, védekeztek.
A Ferenc József térről leszorított sokaság; a rakpart felé menekült. Többen a Lánchídfő jobb- és baloldalán lévő raktárépületekbe húzódtak, de még ide is követte őket a csendőrök és rendőrök vagdalkozó és lövöldöző buzgalma. A raktárak tetején a harctér legádázabb kézitusáira emlékeztető viaskodás folyt, és ebben egyik fél sem kímélte fegyvereit. A legtöbb sebesülés és a két haláleset is itt történt. Egy nő rémületében a Dunába ugrott. Mások leugrottak a korzó felől a rakpartra és lábukat törték.