„A Népszava új munkatársa, egyelőre még csak alkalmi munkatársa ugyan, de elég szorgalmas munkatársa, gróf Tisza István úr munkapárti képviselő. Régebben azt hittük, hogy semmi jó oldala sincsen annak, hogy Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke volt. De most be kell látnunk, hogy tévedtünk.  Valamire mégis csak jó volt, hogy Tisza István grófnak nagy hivatalos elfoglaltsága volt: nem ért rá újságcikkeket írni, legalább nekünk nem. Mióta azonban kikopott hivatalából, már másodízben szerencséltette a Népszava olvasóit.” – a szociáldemokrata napilap ironikusan így reagált arra, hogy a volt kormányfőből sajtólevező lett. 1917 júliusában ugyanis Tisza István többször is helyreigazítást kért a Népszavától, miután szerinte az újságban valótlan állítások jelentek meg róla. Erre az 1914 tavaszán kihirdetett sajtótörvény – a Népszava szerint pont Tisza kormányzatának „egyik legreakciósabb alkotása” – adott lehetőséget, egész pontosan annak az újságírók által leginkább ellenzett, a helyreigazítási jogot kimondó paragrafusa, amely szerint bármely hivatal vagy magánszemély helyreigazítást követelhet, ha úgy érzi, az adott lapban valótlan tényeket közöltek róla vagy a tényeket hamis beállításba helyezték.
Az persze igencsak kérdéses, hogy a Népszava erősen Tisza-ellenes, de mégiscsak politikai véleménycikkeire is ráhúzható volt-e a fenti szabályozás, vagy ahogy maga a baloldali lap is megfogalmazta: „azok az újságcikkek és politikai vitairatok, amelyeket Tisza István, munkapárti képviselő most bújában vagy unalmában hozzánk intéz, egyáltalán nem ténybeli helyreigazítások, hanem politikai vitatkozások, amelyeknek közlésére tulajdonképpen nem is volnánk kötelezhetők”. Ennek ellenére a Népszava e kérdést valószínűleg nem akarta kenyértörésre vinni, így változtatás nélkül lehozta a volt kormányfő nyilatkozatait. Tette ezt azért is, mert az újság önképe szerint mindig is helyet adott a vitának, ráadásul úgy látta, hogy „ezek a helyreigazításnak szánt nyilatkozatok igen alkalmasak arra, hogy Tisza a szociáldemokrata olvasók szemében még jobban lejárassa és kompromittálja magát: erre szívesen adunk alkalmat”.

Felhasznált irodalom:
Nyilatkozat = Népszava, 1917. július 3.
Tisza István gróf nyilatkozik = Népszava, 1917. július 17.
Új munkatársunk = Népszava, 1917. július 18.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. július 3.
Nyilatkozat

A Népszava szerkesztőségének Budapesten.

Az 1914. évi XIV. törvénycikk 20. §-a alapján a következő helyreigazító nyilatkozat közlését kívánom:
A Népszava június 26-i számában az az állítás foglaltatik, hogy „a munkapárti ficsurak és főkolomposuk, Tisza, még mindig pökhendiséggel szólja le a népet és követeléseit”, a június 28-i számban pedig az, hogy „a választójog miniszterét egyszerűen szélhámos zsidónak becsmérelték, a választójog tüntető tömegeit pedig naplopóknak és suhancoknak bélyegezték”.
Ezzel szemben megállapítom, hogy valótlan az, miszerint a népet bárki is közülünk leszólta volna s a választójog miniszterét szélhámos zsidónak, a választójogért tüntető tömeget pedig naplopóknak – és suhancoknak nevezte volna.
Az igazságügy miniszter úrra – gondolom, őt kell a választójog minisztere alatt értenünk – ráolvastuk korábban tett nyilatkozatait és ezen a címen érte őt éles politikai támadás, de szélhámos zsidónak senki sem nevezte s az ellen a kísérlet ellen mindjárt a képviselőházban kereken tiltakoztam, hogy a radikális irányzat elleni állásfoglalásunkban bárki antiszemitizmust vagy felekezeti szempontokat keressen. Azt a tényt, hogy a tüntető tömegekben nagy számmal vettek részt suhancok is, igen is, fölemlítettük, de a magyar munkásosztályt s általában a népet sem nem becsméreltük, sem naplopóknak nem neveztük. A magyar munkásosztályról megbecsüléssel és szeretettel emlékeztem meg egész életemben s annak érdekeit egész közpályám alatt igyekeztem előmozdítani. Aki kíváncsi rá, hogy miként vélekedem, érzők és viselkedem a néppel szemben, az kérdezze meg mindazokat, akik magaviseletemet s a viszonyt, amelyben a körülöttem élő néppel állok, az életből ismerik.

Budapesten, 1917. július hó 1-jén.

Teljes tisztelettel: Tisza István

Népszava, 1917. július 17.
Tisza István gróf nyilatkozik

A következő sorok közlését kérték: Az 1914. évi XIV. tc. 20. §-a alapján a következő helyreigazítást kívánom:

A Népszava július 4-i számában az az állítás foglaltatik, hogy a nép iránt való szeretetemet 1912. május 23-án úgy fejeztem ki, hogy amidőn a munkások a parlament elé akartak vonulni, hogy a választójogot békés tüntetéssel megsürgessék, parancsomra Boda Dezső megvadult pribékjei halomra gyilkolták őket s amidőn egy képviselő kétségbeesetten fölkiáltott: „Odakinn gyilkolják a népet, így nem lehet tanácskozni”, – félig közönyösen, félig megvetően azt feleltem: „A Ház nem jóléti bizottság, mi nem törődhetünk az utcával.”
Ezzel, a valóságnak meg nem felelő állítással szemben megállapítom, hogy a Népszava már 1912. május 21-i számában, tehát a képviselőház elnökévé való megválasztásom előtt, kijelentette, miszerint az állítólagos parlamenti erőszakra a munkások sztrájkja lesz az első felelet s a törvények kötelező ereje ellen való izgatás és az ellenük való engedetlenség a második. Ugyanaznap estére népgyűlésekre hívták össze a munkásokat s azok este 8 és 9 óra között lármás utcai tüntetést csináltak a Rákóczi út és Esterházy utca sarkán s ez alkalommal Lupsa Miklós asztalossegéd forgópisztolyából lövést is tett. Május 22-én a Népszava tömegsztrájkra hívta föl a munkásokat s e fölhívásban kijelentette, hogy „keddtől kezdve megszűnt a törvények érvényessége Magyarországon, – senkinek sem kötelessége, hogy a törvényt tiszteletben tartsa –, senki sem köteles a hatóságok rendeleteinek engedelmeskedni – az erősebb joga az egyetlen törvény az országban – az erőszak ellen föl kell vennünk a harcot. A szociáldemokrata munkás nem dolgozhatik, hanem kimegy az utcára s megkeresi a módját annak, hogy megfenyítse azokat, akik életére tőrnek.” – Majd miután a rendőrség óva intette a munkásokat minden rendzavarástól és törvény elleni cselekedet elkövetésétől, a május 23-i Népszavában újabb fölhívás jelent meg, amelyben biztatja a munkásokat, hogy nincs mitől félniük, ha kemény cselekedetben erőt mutatnak s ha forradalmi lelkesedés és elszántság fogja a munkások tömegeit vezetni. E fölhívás folytán már 23-án reggel 8 óra tájban kezdtek munkáscsapatok gyülekezni. Az Újpest felől jövő tömeg az üzlettulajdonosokat üzleteik bezárására kényszerítette és az utcai gázlámpákat leverte. A rend fönntartásával fáradó rendőrségre kődobások, majd mind sűrűbb egymásutánban lövések estek. Ennek folytán vált szükségessé a fegyveres beavatkozás, amelynél 5 ember vesztette életét: 1 rendőr, 1 békésen dolgozó munkás, akit a tüntetők lőttek agyon és 3 tüntető. A rendőrség tagjai közül az életét vesztett lovasrendőrön kívül még 55-en sebesültek meg.
A tényállást hivatalosan megállapító közhatósági aktákból hosszú sorozatát állapíthatnám meg a tüntetők által elkövetett törvénytelen és erőszakos cselekedeteknek, de már a föntebbiek alapján konstatálhatom, miszerint nem áll, hogy a békés tüntetésre vonuló munkásokat támadta meg a rendőrség; nem áll, hogy halomra gyilkolta volna azokat és nem áll, hogy mindez az én parancsomra történt volna, mert hiszen a rendzavarók és a hatósági közerő közötti összeütközés a képviselőháztól távol, olyan helyen történt, ahová a Ház elnökének hatásköre ki nem terjed, ahol a kormány és a helyi rendőrhatóság saját hatáskörében tette meg az izgatás folytán – fájdalom – szükségessé vált intézkedéseket. Ami végül az én nyilatkozatomat illeti, hát abban egyszerűen az a fölfogás nyilvánult meg, hogy bármilyen sajnálatos legyen is, hogy egyesek lelketlen izgatása törvénytelen cselekedetekre ragadta a munkásság egy részét s közerő beavatkozását tette szükségessé, ezen a tényen a képviselőház nem változtathat a bajon, ülésének fölfüggesztésével nem segíthet, s az ország törvényhozóinak minden körülmények között teljesíteniük kell kötelességüket.

Budapest, 1917. július hó 14-én. Tisza István

Népszava, 1917. július 18.
Új munkatársunk

A Népszava új munkatársa, egyelőre még csak alkalmi munkatársa ugyan, de elég szorgalmas munkatársa, gróf Tisza István úr munkapárti képviselő. Régebben azt hittük, hogy semmi jó oldala sincsen annak, hogy Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke volt. De most be kell látnunk, hogy tévedtünk. Valamire mégis csak jó volt, hogy Tisza István grófnak nagy hivatalos elfoglaltsága volt: nem ért rá újságcikkeket írni, legalább nekünk nem. Mióta azonban kikopott hivatalából, már másodízben szerencséltette a Népszava olvasóit.
Tisza persze saját kormányzatának egyik legreakciósabb alkotását, a sajtótörvényt használja föl arra, hogy a Népszava olvasóihoz szólhasson. A sajtótörvénynek a helyreigazítást elrendelő szakasza alapján hosszú politikai vitairatokat küld nekünk, amelyekkel azt akarja bizonyítani, hogy ő és pártja nem voltak ellenségei a munkásoknak. Nekünk már e törvény előtt is az volt a véleményünk, hogy mindenkinek, aki megtámadottnak érezte magát, szót adtunk a Népszavában. De az a nézetünk, hogy azok az újságcikkek és politikai vitairatok, amelyeket Tisza István, munkapárti képviselő most bújában vagy unalmában hozzánk intéz, egyáltalán nem ténybeli helyreigazítások, hanem politikai vitatkozások, amelyeknek közlésére tulajdonképpen nem is volnánk kötelezhetők. De mivel ezek a helyreigazításnak szánt nyilatkozatok igen alkalmasak arra, hogy Tisza a szociáldemokrata olvasók szemében még jobban lejárassa és kompromittálja magát: erre szívesen adunk alkalmat. A munkások sohasem lehetnek eléggé meggyőződve és fölvilágosítva arról, milyen kártevő és gonosz rendszer volt az, amelynek Tisza István volt a főképviselője.
Semmiféle helyreigazító nyilatkozattal a történelemből kiirtani vagy eltüntetni azt a tényt nem lehet, hogy Tisza István gróf volt az Magyarországon, aki a pártja és osztálya veszélyeztetett kiváltságának védelmére az erőszak eszközeihez nyúlt és politikai céljait a meglévő törvények és törvényes erejű rendelkezések fölrúgásával igyekezett keresztülvinni. Nemcsak 1912 májusában és júniusában, hanem már első parlamenti államcsínye, az ismert zsebkendő-szavazás idején is. Tisza István grófot 1912 májusában a képviselőház házszabályainak megsértésével választotta a képviselőház elnökévé oly többség, amely viszont a terror, a vesztegetés és alkohol segítségével jutott abba a helyzetbe, hogy a képviselőház többségévé válhasson. Tisza Istvánnak abban a helyzetben elnökké való választása azt jelentette, hogy a munkapárt a választójogi harcnak erőszakos eszközökkel való letörésére készülődik és a munkapárt, valamint Tisza Istvánnak erre a provokációjára volt válasz a munkásság 1912. május 23-i tüntetése és a Népszavának az az állásfoglalása, amely a tömegek izgatottságának és hangulatának nem uszítója, hanem csak visszhangja volt. Az erőszak politikájában Tisza István adott példát és ezen mit sem változtat az, hogy azon a napon forma szerint nem ő adott parancsot Boda Dezső pribékeinek. Köztudomású, hogy Tisza már akkor is a munkapárt diktátora volt és hogy az erőszak egész politikája, a munkásság mozgalmának vérbefojtása az utcán és a képviselőházi ellenállás megtörése a rendőrség és darabontok útján az ő legszemélyesebb politikai terve volt.
Hiába próbál most Tisza menekülni a felelősség alól, amelyet az erőszak elvének a magyar politikai éleiben való meghonosítás által vállalt: ez, a kísérlete nem járhat eredménnyel. Az is jellemző gondolkodásmódjára, hogy még most is védelmezi május 23-i álláspontját, amely szerint az, hogy a népet ölik az utcán, hogy künn forradalmi jellegű harcok fejlődtek a népesség és hatóság között, nem ok arra, hogy a képviselőházi provokációnak vége szakadjon.
Ma egyébként mindez oly régi dolognak, történelmi visszaemlékezésnek látszik, amelynek fölfrissítése vagy fölhánytorgatása nem sok eredménnyel járhat. Különösén nem járhat azzal az eredménnyel, amelyre Tisza István valószínűleg törekszik. Újságcikkekkel és kétségtelen tényeknek más színben való föltüntetésével nem lehet a magyar munkásság tudatában elhomályosítani azt a tényt, hogy Tisza a magyar munkásság törekvéseinek, politikai, fölszabadításának és így, boldogulásának egyik legkonokabb ellensége. A törvények, amelyeket hozott, a törvényes alkotások, amelyekét nem hozott meg, kormányzatának szelleme és a háború ténye: mindez Tisza István gróf kormányzatának tehertétele. És ha olyan soká fog élni, mint Matuzsálem és egész hátralevő élete alatt egyebet nem csinál majd, mint hogy helyreigazít és cáfol – ezekkel a tényekkel szemben akkor sem fog semmit elérni!