„Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi, nevezzük bárhogy, éppoly illatos” – írta Shakespeare a Rómeó és Júliában, az első világháború idején azonban másként gondolták a szembenálló felek. Az ellenfél szimbolikus delegitimálása érdekében sorra tűntek el a hadviselő államokból az ellenséges katonai tömb nemzeteire és kultúrájára emlékeztető megnevezések, hogy azt egy nemzetivel váltsák föl. Erről még vicc is született a korabeli Budapesten: felvetették Magyarországon, hogy az Angolpark átnevezése után talán az „angolkórt” is át lehetne nevezni „nemzeti kórrá” a hazafias felbuzdulás jegyében. Ma már komikus, de Nagy-Britanniában az vált sürgető feladattá a világháború kitörése után, hogy új fajtanevet találjanak a német juhászoknak. 1917-re azonban realizálódott a mindennél súlyosabb szimbolikus probléma: német családneve van a brit királyi családnak. Viktória királynőt ugyanis a fiatalon elhunyt Albert szász-coburg-gothai herceg vette feleségül 1840-ben, és ezzel a német Szász-Coburg-Gotha-dinasztia tagjai kerültek trónra Nagy-Britanniában. Viktória királynő unokája, az 1910-től uralkodó V. György azonban úgy döntött,  megváltoztatja a dinasztia nevét valami angolosabb hangzásúra. A személyi titkárát, Lord Stamfordhamet bízta meg 1917 tavaszán azzal a feladattal, hogy találja meg a legmegfelelőbb nevet, a titkár pedig a Windsor kastélyba vonult vissza, hogy Anglia történelmét tanulmányozza a megfelelő név után kutatva. Kezdetben a korábban uralkodó dinasztiák nevének felvétele merült föl, a Plantagenetet azonban hamar kizárták, a Tudor azért volt bajos, mert VIII. Henrik és Véres Mária őrültségeit idézte fel, míg a Stuarttal szemben az merült föl aggályként, hogy az utolsó Stuart-uralkodót megfosztották trónjától. 1917 júniusában még mindig nem volt új neve a Szász-Coburg-Gotha-ház brit ágának, amikor is London pusztító támadást szenvedett el a német „Gotha” bombázóktól. Az új név felvétele ezután már végképp nem várathatott magára: a dinasztiát elnevezték arról a kastélyról, ahol ki kellett volna találni az új nevet. A brit uralkodóház névváltásáról gúnyos cikk jelent meg a Budapesti Hírlap 1917. július 18-i számában. Ebben először is kétségbe vonták, hogy a „lagymatag és erőtlen” V. György király fejében született meg a névváltoztatás ötlete, másodszor pedig hitvány árulásként állították be ezt a gesztust. Végül pedig leszögezték, hogy úgyis hiábavaló, mert:  „A névváltoztatás (…) nem változtatja meg a vért, melynek impregnáló ereje kiütközik az angol hercegi urak arcán, mely hasonlatos a szász-kóburgi urakéra, kiknek parókás-páncélos képe szigorúan tekint le valamelyik régi német lovagvár fegyvertermek faláról. (…) angol néven is csak Kóburgok maradnak. Mert a históriát nem lehet elfelejteni.”

Felhasznált irodalom:
Az angol uralkodóház neve = Budapesti Hírlap, 1917. július 18.
How the House of Windsor was born = Daily Mail, 2017. február 23.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. július 18.
Az angol uralkodóház neve

Egy londoni távirat szerint az angol király összehívta a titkos tanácsot, amely ma egyhangúan elhatározta, hogy az angol királyi ház nevét megváltoztatja. Az új név nem lesz titok, hanem proklamáció útján teszik közzé.
A proklamáció harsonája, a Reuters-ügynökség tüdején keresztül hirdetni fogja az új nevet és boldogok lesznek a britek, hogy nem lesznek kénytelenek német nevet emlegetni, midőn ő királyi felsége famíliáját közelebbről meg kell jelölni. A névváltoztatás azonban nem változtatja meg a vért, melynek impregnáló ereje kiütközik az angol hercegi urak arcán, mely hasonlatos a szász-kóburgi urakéra, kiknek parókás-páncélos képe szigorúan tekint le valamelyik régi német lovagvár fegyvertermek faláról. A szász-kóburgi-gótai ősök bizonyára csodálkozni fognak ezen a cselekedeten, mely megtagadja őket és a családi tradíciókat, azonban az angol politika minden nagyszabású volta mellett kis szépségflastrommal is ráér bíbelődni.
Mert valószínű, hogy ez a terv nem a lagymatag és erőtlen György király fejében született, kinek nagyapja még csak egyszerű német herceg volt. Ez a német herceg valahogyan hasonlított a normann hajósokra, az ősgermán kalandorokra, kik hajókra szálltak elrabolni a messzi földek királykisasszonyait. Ő is átment az angol szigetre, ahol nagy volt a verseny a nem annyira szép, mint hatalmas Viktória királynő kezéért. Talán maga sem hitte, hogy elnyeri – mert hiszen az angol politika másfelé tapogatódzott –, azonban Viktóriának megtetszett a hatalmas termetű, erőteljes fiatal herceg, és az udvari bálon egy szál rózsát nyújtott át neki. A herceg elővette zsebkését és feszes porosz uniformisába beledöfte a szív táján és odatűzte a virágot. A német katonaruhán ez volt az első seb…
Ugyanennek a német hercegnek unokái már nemcsak a német katonaruhába döfnek, hanem a német szívbe is bele akarják mártani a kést. Viktória királynő rózsája elhervadt, valamelyik angol palotában őrzik kegyelettel. Ezzel a rózsával magába oltott a szász-kóburg-gótai család Braunschweig-Lüneburg nevezetű ága egy kiolthatatlan mérget, mely megrontja a régi törzset, megváltoztatja a régi törzs új hajtásait. Az erőteljes német herceg unokája erőtlen, révedező szemű angol király lett, ki a kritikus pillanatokban nem tudott és nem mert cselekedni. Magából, a maga egyéniségből  nem adott semmit a nemzetnek, mely fölött uralkodik. Nem állt a hadak élére, nem lelkesített ott, nem volt ott, amikor rohamra mentek a Highlanderek. Nem tudott semmit sem a háború serpenyőjébe vetni s most odadobja – ősi nevét. Azt, amely már a Hohenstaufenek idején a guelfek és a ghibellinek harcát látta. Történelem, múlt, hagyományok és tradíciók fűződnek a névhez, hozzátapadt a német nép életének hosszú sok százada. Ezt a vért meg lehet ugyan tagadni, de angollá változtatni soha. V. Györgynek eddig is voltak címei. Az egyesült királyságok, Skócia, Írország, a brit tengerek királya, India császárja és más hasonlók, melyek a brit hatalomból sarjadzottak, de ezek mögül a címek mögül elővillant a kóburg-gótai címer. Ezer meg ezer szála fűzte a históriának őket a német néphez, mely most rettentő viaskodásban van a belőle sarjadzott király minden hadaival, minden aranyával. A német élet angol halál és a német név angol szégyenné lett. Ezt érzik most az angol urak, az angol királyi hercegek és igyekeznek megszabadulni a szégyentől, a német névtől. De nem lehet. Láthatatlan erő forrasztja hozzá őket és angol néven is csak Kóburgok maradnak. Mert a históriát nem lehet elfelejteni.