2006-ban tudományos szenzációról lehetett olvasni az elektronikus és a nyomtatott sajtóban egyaránt: a Közel-Keleten fekvő Megégett Város (Sharh-i Sokht) romjai között, egy sírban megtalálták a világ (eddigi) legrégebben készült műszemét, ami a régészek szerint egy 25-30 év közötti nőé lehetett. A szem maga 4800 éves, természetes kátrány és állati zsiradék összekeverésével alakították ki, hajszálereit vékony aranydrótból formázták, behelyezését megkönnyítendő, két oldalán mélyedést készítettek. Tulajdonosa gyakran viselhette, legalábbis erre lehet következtetni a szemüregben kialakult tályogból.
Míg az ókorban csak a kiváltságosok élhettek a szem pótlásának lehetőségével, az 1887-ben megjelent Természettudományi Közlöny levélszekrény rovatában feltett olvasói kérdésre válaszolva a műszem (vagy vendégszem) viselését nem csupán megengedhetőnek, hanem szükségesnek és jogosnak vélték a válaszadók – mindenki számára. A vendégszemről a Pallas Nagylexikon is megemlékszik, megjegyezve, hogy csak az üvegből készült szem elfogadható, míg a cellulózból készült „nem szép”. Magának a műszemnek a „feltalálását” Ludwig Müller-Uri (1811–1888) nevéhez kötik, a thüringiai optikus először játékállatok és babák számára készített üvegszemet, míg első „élő” páciensével 1835-ben találkozott.
A Nagy Háború több szempontból is próbára tette a „látási viszonyokat”. Az egyiptomi szembetegség (trachoma) csaknem kétszázezer fertőzöttet „produkált” a háború első három évében, míg az ellenfél által bevetett mustárgáz enyhébb esetben kötőhártya-gyulladást, súlyosabb esetben pedig pupillaszűkületet eredményezett: mindkettő a látás időleges, kezeletlen esetben pedig tartós elvesztésével járt.
A harci gázok és a fertőzéses betegségek mellett a legtöbb látássérülést mégis az „eltévedt” lövegek, srapnel- és repeszdarabok okozták. A háborúk története során először a front mögött tevékenykedő, jól megszervezett egészségügyi szolgálat képes volt arra, hogy az igen súlyos eseteket is ellássa – bár a sérüléseket valójában soha nem tudták korrigálni. Így történhetett, hogy az orrát, arcát, szemét vesztett katonák hada tért vissza a hátországba. Ezek az „arcnélküli” emberek sokszor otthonuk falai között vagy óriási színes üvegű szemüveglencsék mögé rejtőzve élték le életüket – ezen a pszichés traumán segíthetett a műszem, javítva „az egyén külső megjelenését”.
Készítette: Kaba Eszter
A műszem = Pesti Hírlap, 1915. május 9.
A háború áldozatai közt sok az olyan, aki műszemre szorul. Ez a nehéz feladat pedig nagy ügyességet és finom érzéket követel és egyike a legnehezebb orvosi dolgoknak az elveszett szemnek műszemmel való pótlása. Eddig csakis bizonyos körülmények közt tudták ezt megtenni, ma ellenben már a legsúlyosabb esetekben is képesek rá. A mai műszem e mellett teljesen a valódi benyomását kelti, amely még a hunyorítást se akadályozza. A műszem dr. Heming találmánya. Egy különleges anyagból készítik a szemet körülvevő héjakat, amiket a beteg ragasztóanyaggal megfelelően megerősít. Természetesen ezt a művészi volta mellett is egyszerű készüléket tisztítani is lehet és kell is, sőt idővel a héjakat is ki kell cserélni. A szem elvesztése ugyan pótolhatatlan veszteség, mégis ez a művészies segítség javítja a szeme világát vesztett egyén külső megjelenését, elvéve azt a zavaró benyomást, amit a fél szem mindenkiben kelt.