A "halálmars" (Forrás: Hadifogoly magyarok története)

Szerbiai hadifogság, tífusz, halálmars és végül a szamarak szigete – Rendhagyó könyvajánló a Szamár-sziget szellemkatonáiról

Kedves anyám, jobb lett volna, ha a harcmezőn elpusztulok, mi a halál azokhoz a kínokhoz képest, amelyeket most elszenvedek. Ki vagyunk téve a csőcselék gúnyjának és gyakran tettleg is bántalmaznak minket, védtelen foglyokat. Ahogy megérkeztünk, leszedték rólunk az egyenruhát és a fehérneműket, ócska, rongyos darócot adtak ránk, még a sapkánkat és a bakancsainkat is elvették. A fagyos havon, gyakran hóviharban is kihajtanak bennünket az erdőbe, ahol mezítláb és hajadonfőtt vágjuk a fát a nisi kórházak, meg a fogolytábor parancsnoka, valami orosz ezredes számára. Férges pajtában alszunk, rohadt szalmán, még a ragályos betegek sincsenek elkülönítve, ott hemperegnek közöttünk.

Eddig az idézet egy honvédtizedes leveléből, amit a Pesti Hírlap 1915 februárjában közölt. Az újság ebben az időszakban sorra jelentetett meg olyan híreket, melyek a szerbiai hadifogságba kerültek nyomorúságos életkörülményeiről szóltak. A közös külügyminisztérium ekkor már hivatalos lépéseket is tett: megkereste az amerikai nagykövetséget, hogy járjon közbe a szerb külügyminisztériumban a foglyok sorsának enyhítése érdekében. A helyzet azonban lényegét tekintve mit sem változott – erről a milánói Corriere della Serának Nišben lévő haditudósítója számolt be, aki engedélyt kapott a hadifogságban lévő osztrák és magyar katonák meglátogatására. A közkatonák sorsa meglehetősen nehéz volt, súlyos munkát kellett végezniük, ugyanakkor nem kaptak megfelelő ellátást és ruházatot, sokukon még mindig annak a nyári egyenruhának „foszlányai” voltak, amelyben fogságba kerültek. A tisztek helyzete valamivel jobb volt. A szám szerint 630 tisztet kaszárnyában helyezték el, ágy nem jutott mindegyiküknek, de szalmazsák igen – szólt a tudósítás.

Lábadozó magyar hadifogoly-tisztek (Forrás: Hadifogoly magyarok története)
Lábadozó magyar hadifogoly-tisztek (Forrás: Hadifogoly magyarok története)

 
Néhány nappal később a Radničke Novine – szerb baloldali ellenzéki lap – támadta a szerb kormányt, amiért az nem tanúsít a hadifoglyokkal szemben megfelelő magatartást. A kormány végül a szerb sajtóiroda útján kommünikét adott ki, amelyben kijelentette, hogy a lap által felsorolt esetekre elrendelte a szigorú és pártatlan vizsgálatot. A „vizsgálat” eredményeképpen utóbb megnyugtatták a közvéleményt, hogy az osztrák és magyar hadifoglyok olyan bánásmódban részesülnek, amely megfelel a nemzetközi jognak. (A hadifoglyokat a nemzetközi jog alapján méltányos bánásmód illette meg: az őket „fogva tartó” államnak gondoskodnia kellett többek között elhelyezésükről, élelmezésükről, ruházatukról – a fogságba esett közlegényeket megfelelő díjazás ellenében foglalkoztathatták, a tisztek azonban rendfokozatuknál fogva mentesültek a munkavégzés alól.)

1915 tavaszán már nemcsak a rossz bánásmódról szóltak a Szerbiából érkező hírek: szinte robbanásszerűen terjedt a kiütéses tífusz. A fertőzés továbbterjedésének megakadályozására Görögország elrendelte valamennyi beérkező utas orvosi megfigyelését, Bulgáriával megszűnt az összeköttetés, a Romániával való kapcsolattartást pedig fertőtlenített vasúti kocsikkal kívánták biztosítani. A járványnak rengeteg orvos és ápoló is áldozatul esett, a hiányukat hadifogoly-orvosokkal próbálták pótolni. Az itt állomásozó Vöröskereszt jelentése szerint Szerbiában gyakorlatilag minden hiányzott a betegség leküzdéséhez: a megfelelő egészségügyi személyzet, a gyógyszerek, elegendő ágynemű és fehérnemű. A járvány a hadifoglyokról utóbb a civil lakosságra is átterjedt, a tífusz itt szedte legtöbb áldozatát: a mintegy félmillió regisztrált megbetegedésből 150 000 halállal végződött.

Hadifogoly orvosok Kragujevácban 1915-ben (Forrás: Hadifogoly magyarok története)
Hadifogoly orvosok Kragujevácban 1915-ben (Forrás: Hadifogoly magyarok története)

 
Mindeközben folyamatosak voltak a harcok. 1915 elején, a törökök vereségeit követően stratégiai fontosságúvá vált Szerbia elfoglalása, mivel Konstantinápoly utánpótlását egy, a Német Birodalomból a Monarchián és Szerbián át haladó vasútvonalon kívánták biztosítani. A Szerbia elleni hadjárat végül 1915. október 5-én kezdődött, a központi hatalmak seregei két hónap alatt szinte letarolták az országot, aminek civil lakossága is menekülni kényszerült. A szerb hadsereg maradéka az itt őrzött több tízezernyi hadifoglyot is maga előtt hajtotta, noha eleinte még azt sem lehetett tudni, mi lesz a további sorsuk. Végül az 1915 novemberében kötött szerb-olasz megállapodás értelmében Olaszország átvette a még életben lévő hadifoglyokat és még ez év decemberében megkezdték behajózásukat a Szardíniához közeli Asinara (l’asinara = szamár) szigetére.

A sziget nagyjából 50 km², legnagyobb hosszúsága észak-déli irányban 17,5 km, legnagyobb szélessége 7 km. 1915 végéig fegyenctelep és a hosszújáratú hajók vesztegzár-állomása volt. Területén elszórtan 16-18 forrás van, ezek közül mindössze nyolc vize iható. A források legnagyobb része a melegebb időszak beálltával teljesen elapad, a vízhiány elkerülése érdekében már ekkor két darab 500 m³ űrtartalmú ciszterna épült. A szigeten lévő összes férőhely: 1112 fő – tető alatt. Ehhez képest nagyjából 23 és fél ezer hadifoglyot készültek ide átszállítani 1915–1916 telén. Sokan már az úton elpusztultak – részben fertőzés, részben tengeribetegség, részben pedig éhhalál következtében. Mivel pontos listák nem készültek, eltérőek a számadatok is. Egyes források szerint csupán 500 fő vesztette életét az utazás során, míg mások ezt a számot kétezer fölöttire taksálják. A sziget – ahogy a fenti adatokból is látható – egyértelműen nem volt képes befogadni és ellátni a hadifoglyok tömegeit. Ráadásul az utolsó (legénységi) hajókon lévő fertőző betegeknek köszönhetően pillanatokon belül elterjedt a kolera és a vérhas – újabb áldozatokat követelve. A szigetről a háború végeztével alig néhányan tértek haza. Sokan még a háború idején a francia légiókhoz kerültek, ott folytatták „halálmarsukat”.

A szerb hadifogságba esett katonák története igen kevéssé terjedt el a hazai köztudatban. Teljes körű, tudományos igényű feldolgozása mind a mai napig várat magára, de az első lépéseket már megtette Margittai Gábor, aki újságíróként eredt az egykori szellemkatonák nyomába. Olvasmányos riportregénye párhuzamos idősíkokba kalauzolja olvasóit: egyszerre kísérhetjük útjukon az egykori hadifoglyokat és a szerzőt, aki a helyszínre többször is visszatérve gyűjtögette „információmorzsáit”, hogy a fennmaradt naplók és visszaemlékezések segítségével „kerekké” tegye történetét. Munkáját végigkövethetjük blogján (http://szamarsziget.blogspot.co.at), összegzése pedig könyv formájában is elolvasható.

 
Felhasznált irodalom:
Szerbiai foglyaink sorsa = Pesti Hírlap, 1915. február 22.
Látogatás a szerbiai foglyoknál = Pesti Hírlap, 1915. március 4.
Hadifoglyaink sorsa Szerbiában = Pesti Hírlap, 1915. március 6.
A kiütéses tífusz pusztítása Szerbiában = Pesti Hírlap, 1915. március 6.
A szerbiai tífusz = Pesti Hírlap, 1915. március 10.
A járványos Szerbia = Pesti Hírlap, 1915. március 20.
Szerbia, a járványok országa = Pesti Hírlap, 1915. március 31.
Hadifogoly magyarok története. 1. kötet. Szerk.: Baja Benedek, Pilch Jenő et al. Budapest, 1930.
Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái. Budapest, 2014.

 
Készítette: Kaba Eszter