„Hát, persze, hogy az olaszok, megint az olaszok! Botfülű idióta mind!” – fakad ki újra és újra Mozart Miloš Forman Amadeusában, a Peter Shaffer világsikerű bulvárdarabjából készült briliáns kosztümös filmben, amikor a bécsi udvart megszálló talján muzsikusok lobbijának tulajdonítja, hogy minden törekvése ellenére sem sikerül álláshoz jutnia. Norbert Elias torzóban maradt munkájából, a Mozart – Egy zseni szociológiájából tudjuk, hogy a géniusz nem az olasz konkurencia miatt végezte fiatalon egy meszes gödörben, de az opera szülőhazájából – a műfaj a 17. században született meg Mantovában – érkező muzsikusok dominanciája valóban sok muzsikust frusztrált, így a magyarokat is. Nem meglepő ezek után, hogy amint az „áruló” Olaszország hadba lépett az antant oldalán, a magyar zenészek megragadták az alkalmat, hogy fellépjenek a hazánkban muzsikáló olasz zenészek ellen – a budapesti Operát a Wagner-korszak után 1912-től ismét az „olasz iskola” uralta, 1913 és 1919 között Egisto Tango volt a főzeneigazgatója –, hazafias felbuzdulásnak állítva be azt, ami inkább egzisztenciális kérdés volt a magyar zenészeknek. 1915 májusának végén az Országos Magyar Zeneegyesület nyilatkozatot tett közzé „a külföldi és speciálisan az olasz zenészek túlzott kultusza ellen”, amely hátráltatja a magyar zenei kultúra „nemzeti irányú fejlődését”. A Magyarország 1915. május 31-én tette közzé a nyilatkozatot, amely becsmérli az olasz muzsikusokat és méltatja a „jobb és különb” magyarokat.

Felhasznált irodalom:
A budapesti Operaház 100 éve. Szerk.: Staud Géza. Budapest, 1984.
Az olasz muzsikusok ellen = Magyarország, 1915. május 31.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1915. május 31. 
Az olasz muzsikusok ellen

– Az Országos Magyar Zeneegyesület nyilatkozata –

A közelmúlt napokban élénk feltűnést keltett a közvéleményben, hogy egyes olasz muzsikusok, akik nálunk többé-kevésbé előkelő zenei pozíciót foglalnak el, az olasz háború kitörésekor egyszerűen hátat fordítottak hazájuknak s noha alig egy-két év óta vannak hazánkban s nyelvünket sem ismerik, sőt eszük ágában sincs magyarul megtanulni, azt a kényelmes megoldást választották, hogy hirtelenében magyar állampolgárokká lettek. Ez a dolog nemcsak zenei körökben, hanem a közvéleményben is érthető feltűnést keltett. Foglalkoztatta az eset az Országos Magyar Zeneegyesület választmányát is, amely ez alkalom kapcsán rávilágít arra, hogy zenei kultúránk nemzeti irányban való fejlődését a külföldieskedés és főleg az olasz muzsikusok túlzott kultiválása hátráltatja s az a körülmény, hogy a kitűnően képzett s külföldön is nagyra becsült magyar zenészek jó része elől szinte teljesen el van zárva nálunk az érvényesülés útja és lehetősége.
Az Országos Magyar Zeneegyesület ifjú Toldy László dr. elnök, Major J. Gyula ügyvezető elnök és Kereszty István főtitkár aláírásával nyilatkozatot adott ki a fenti ügyben tartott választmányi üléséről. A nyilatkozat önérzettel állapítja meg, hogy „mi ma sokkal jobb zenészek vagyunk, mint az olaszok” s a zene némely ágában jóval többet és különbet produkálunk. Az alábbiakban szó szerint reprodukáljuk az Orsz. Magyar Zeneegyesület nyilatkozatát, amely nagyon sok igazságot tartalmaz. Különösen igazak azok a vádak, miket a külföldi és speciálisan az olasz zenészek túlzott kultusza ellen emel, s e tekintetben teljesen egyetértünk a nyilatkozat minden sorával. Egészen más, ha kimagasló művészi egyéniségekről volna, így azonban perhorreszkálnunk kell minden olyan törekvést, amely a magyar művészet rovására jogosulatlanul tolja előtérbe az idegent.
Az Orsz. Magyar Zeneegyesület nyilatkozata egyébként így hangzik:
„Visszapillantva a nem is oly régi múltba, a magyar operai művészet fénykorát a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben leljük fel, mert akkor egymásután adtak elő Erkel, a két Doppler, Császár, Fáy Gusztáv és más hazai szerzőink operáit, még pedig magyar énekesekkel, magyar karnagyokkal, sőt nemcsak Pesten, ahol diadalmasan megküzdöttünk a híres német színház operájával, hanem számos vidéki városban is; egy debreceni színigazgató, B. Szabó József operatársulatával még Bukarestben is fényes sikert aratott! Összehasonlítva azt a korszakot a mai, vagy mondjuk: tegnapi állapotokkal, szomorúan csak süllyedést állapíthatunk meg; egy félszázad múlt el azóta, s az egész országban még mindig csak egyetlen városban vannak operaelőadások! S még ebben az egyetlenben is milyen óriási küzdelemmel és áldozatokkal lehet az operát fenntartani, és ami szintén süllyedés: nem magyar zeneszerzők műveit s nem magyar énekesek s nem csupán magyar karnagy vezetésével adják itt elő… Fölmerül az a kérdés, ha tudtak Magyarországon jóravaló, színvonalon álló zeneszerzők és egyéb művészek teremni, akkor, mikor még híre sem volt itt zenei (s erősen dotált) főiskolának: hogyan van az, hogy ma nincsen az országban elég képzett és tehetséges zeneszerző, sem énekes, sem dirigens?
A felelettel készen vagyunk: igenis van mindenfajta jeles és jó zenészünk; csak rosszakarat vagy mániáig fokozódott külföldieskedés nem akarja őket itthon elismerni. Bizonyság: hogy számtalan magyar művész él külföldön, elismerve, szép állásban, tehetségéhez és tudásához méltóan. Itthon ellenben sok a külföldimádó, túl sok az olaszbarát és az olasz zenész. Minden más pályán, ha állás, üresedés van betöltendő: körülnéznek, hogy van-e itthon arravaló ember? S csak ha magyar nincs, akkor tesznek lépéseket külföldi erőért. Így kellene cselekedni, esetleg pályázat útján, az Operaházban s egyáltalán a zenészvilágunkban fölmerülő más üresedések alkalmával is. Egyébiránt bizonyos, hogy mi, ma sokkal jobb zenészek vagyunk, mint ma az olaszok; aminek kritériuma az, hogy szimfónia, dal és kamarazene terén jóval többet és különbet produkálunk. Olasz hegedűművész, sőt zongoraművész, alig van külföldön: otthon annál több, mert az olasz pártfogolja a maga embereit, ellentétben a magyarral. Úgy-e, akár Reiner Frigyest, aki a mintaszerű drezdai operának jó, akár más magyar karnagyot, soha fel nem szólította a magyar királyi Operaház, hogy dirigáljon. Pedig a mai olasz karnagyok állítólag ötvenhatezer korona fizetéséből tíz magyar karnagyot szerezhetett volna az Operaház és nem bánta volna meg. Pedig egyrészt képtelenség, hogy a karnagy idegennyelvű legyen: nyelvünket, frazeológiánkat értenie kell, enélkül felburjánzik a sok rossz szövegfordítás és az érthetetlen szövegkiejtés; de másrészt felesleges is az olasz karnagy nálunk: az olasz opera ma is, amennyiben nem Wagner nyomán halad – a legkönnyebb műfaj: ilyen feladattal akármelyik magyar karnagy is megbirkózik. Mint ahogy felesleges az Operaházban magyar énektanár is: akinek még énekelnie kell tanulnia, az még nem való az Operaházba, itt kész művészeket akarunk; a karnagynak feladata megszerezni azt az „utolsó csiszolást”, amelyre a kész énekesnek még esetleg szüksége van.
Felsőbb helyen, az intéző hatalom székében, sajnos, ezt alig tudják, mert nem szakemberek foglalkoznak zenei ügyekkel, hanem jogászok, akiknek eszükben sincs azzal törődni, hogy a legmagasabb képzettségű, tehát legfelső feladatokra méltó zenész az iskolai ének vagy a zongorajáték abc-jét tanítja. A háborúban önkényesen leszállított fizetéssel! – csak azért, mert nem olasznak, hanem magyarnak született.
A társadalomnak öntudatra kell ébrednie, hogy e tarthatatlan viszonyokat igazi kultúrállapot váltsa fel.”