Olaszország 1915. májusi hadba lépése a központi hatalmak ellen – egyben egy újabb front megnyitása – komoly sokkot okozott Magyarországon is. Ezt a háborús propaganda gyűlöletkeltéssel is próbálta „kezelni”, így válhatott a lapokban olaszok állandó jelzőjévé az „áruló” és a „hitszegő”. E „kedélyes” légkörből is kitűnt Az Est egyik augusztusi vezércikke, amely egy – akkor még – ismeretlen helyszínű földrengésről szóló tudósítás kapcsán is abban reménykedett, hogy „az olasz csizma lakói kapták az újabb fenyítést”, hiszen „még a természettől is elvárjuk, hogy lesújtson azokra, akik a világháború legnagyobb hitványságát követték el”. A polgári lap már nem először fejezte ki harcos nacionalizmusát, de az olaszok elleni masszív gyűlöletkeltés már a Népszava heves tiltakozását is kiváltotta. A szociáldemokraták válaszcikkükben azzal érveltek, hogy a „modern hadviselésnek egyik legfontosabb alapelve, hogy a háborút nem valamely ország lakossága – az olasz csizma lakói – ellen, hanem a hadseregek egymás ellen viselik” – sajnos ez a szép elv a 20–21. századi történelemben elég kevéssé érvényesült. Ugyanakkor rámutattak, hogy az olaszok többsége nem feltétlen támogatja a háborút, és az ottani háborús hangulat megteremtésében pont Az Est újságírójához hasonló uszítók, az osztrákok és németek ellen gyűlölködők játszottak főszerepet. Mindezek miatt, ha már valakit „rongy fajtának” kell nevezni, akkor a Népszava szerint az nem az egyes népeket illeti – mint Az Est cikkében az olaszokat –, hanem a háborús uszításban bűnös politikusokat és újságírókat.

Felhasznált irodalom:
„Rongy fajta” = Népszava, 1915. augusztus 11.

 Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. augusztus 11.
„Rongy fajta”

A „rongy fajta” – ez természetesen az olasz. Így olvassuk ezt „Az Est” című lap augusztus 11-i számában. „Az Est” vérszomjas cikkírója nem elégszik meg azokkal a csapásokkal, amelyeket a hivatalos hadi jelentések szerint az osztrák–magyar hadsereg és a tiroli meg karintiai hegyek mérnek az olasz hadseregre, hanem azon fölül a természeti erők minden pusztítását kívánja Olaszország „rongy fajtának” nevezett népére. A Kebmenáchem Ciceszbeiszer tollára méltó és lelki emelkedettségről tanúskodó írás bevezetése így hangzik:
Földrengés volt valahol és türelmetlenül várjuk a tudósok értesítését, melyik ország népét fenyítette meg a Föld. Titokban mind azt reméljük, hogy a gyalázatos hitszegők, a hitvány árulók, az olasz csizma lakói kapták az újabb fenyítést. Határtalan elkeseredésünk nem elégszik meg azokkal a csapásokkal, amelyeket fegyvereink mérnek ennek a rongy fajtának fejére, még a természettől is elvárjuk, hogy lesújtson azokra, akik a világháború legnagyobb hitványságát követték el. 
A modern hadviselésnek egyik legfontosabb alapelve, hogy a háborút nem valamely ország lakossága – „az olasz csizma lakói” – ellen, hanem a hadseregek egymás ellen viselik. Éppen azért kell – ez az uralkodó nézet – külső jelekkel és szervezettel fölismerhető hadsereg, hogy a háború minden irtózata erre az ország lakossága, nők, gyermekek, aggok, betegek, otthon dolgozók fölé és elé tartott emberpajzsra: a hadseregre sújtson le. Azt a hadviselést, amely a harcban részt nem vevőket sújtja, amely ártatlanokat pusztít el, barbár hadviselésnek ítélik még ma is. És mint ahogy elítélik azt a hadviselést, amely a lakosságot és nem a hadsereget pusztítja el, azonképpen tiltakozik minden hadviselő fél az ellen is, hogy a lakosság – nem a hadsereg – részt vegyen az ellenállásban. Emlékezzünk csak a belga franc-tireur harc ellen fölhangzó német katonai tiltakozásra.
[itt a cenzúra törölt egy részt]
Az újságírók azonban mindig vérengzőbbek, mint a katonák és a vezércikkíró nem hajlandó belenyugodni a nemzetközi jog legalapvetőbb és legelemibb, minden hadviselő fél érdekeit egyaránt szolgáló rendelkezésekbe. Az ellenséges hadseregek mindig azzal a szóval vonulnak be az ellenséges földre: nem viselünk háborút a békés lakosság ellen, csak a hadsereg ellen. De az ellenséges újságírónak kevés az a mészárlás, ami a harctereken történik: ő az „olasz csizma lakóinak”, tehát asszonyoknak, gyermekeknek, aggoknak, betegeknek, internált honfitársainknak és esetleg fogságba jutott katonáink vérére is szomjazik, mert hiszen ezek az olasz csizma lakói. Mi az újságírásnak ezt a módját tartjuk rongy-újságírásnak, gyalázatos és undorító, felelőtlen és ostoba kútmérgezésnek. Csak az a szerencse, hogy még a földrengésnek is több esze van, mint egy ilyen tintakulinak és tollbetyárnak.
Ami pedig a „rongy fajta” elnevezést illeti: ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyar újságírók nagy részének volna oka igen hevesen tiltakozni az ellen, hogy egyesek bűneiért és gazságáért az egész fajtát tegyék felelőssé. Azért például, mert a posztócsalók, bakancsbetyárok, élelmiszer-uzsorások nagy része ahhoz a fajtához tartozik, mint „Az Est” főszerkesztője: nem volna méltányos dolog ezt a bizonyára igen tiszteletreméltó urat a sikkasztók és hadseregcsalók „rongy fajtájához” számítani és őt ezzel a címmel meggyalázni. Az olasz nép a maga egészében éppen olyan kevéssé „rongy fajta”, mint a világnak akármelyik másik népe. Ez a nép túlnyomó nagy többségében nem akarta a háborút s biztos, hogy ma nincsen forróbb vágya, mint hogy visszatérhessen a békés munkához. Ennek a népnek nagy többsége – művelődési fokának alacsonyságánál fogva – mint csapást, mint kikerülhetetlen végzetet, mint ráparancsolt szörnyű áldozatot viseli el a háborút.
[itt a cenzúra törölt egy részt]
Ha mar éppen ilyen szigorú szavakkal akar a szerkesztőségbeli emberirtó hajigálózni s valakiket rongy fajtának akar nevezni az olasz háborúval kapcsolatban: akkor nevezze rongy fajtának a [itt a cenzúra törölt pár szót], Mussolinik fajtáját, akik akarata ellenére vágóhídra hajtották az olasz népet; nevezze „rongy fajtának” azokat a nyilvános kútmérgezőket, amilyen például Olaszországban a „Corriere della Sera” című nagyon elterjedt napilap, amely a háborús uszítás és az osztrák meg német gyűlölet szításával alapját vetette meg a háborús hangulatnak, mind ama gyalázatosságok elkövetésének, amelyek miatt kénköves tűzesőt, földmegnyílást imádkozza le „Az Est” cikkírója a gyermekük elvesztését, férjük pusztulását sirató olasz asszonyokra és apátlan árvákra.
De kár volt ezt a hosszú cikket megírni. Ilyen írásokra, aminő „Az Est”-nek ez a cikke, csak egy cáfolat és egy válasz van: Pfuj!