1916 fordulatot hozott a magyar munkáskérdésben. Lezárult a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalom „zuhanórepülése”, amelyet a háború kitörése okozott, a szervezett munkások száma dinamikusan növekedni kezdett, a taglétszámmal párhuzamosan a szakszervezetek jelentősége is megnőtt. Ebben a folyamatban jelentős szerepe volt a kormányzat által 1916 elején létrehozott panaszbizottságoknak. Az érdekegyeztetésnek ez az új intézménye az első hónapokban azonban inkább csak „sóhivatal” volt, érdemi döntési jogkör hiányában. A nyilvánosan megfogalmazható, ugyanakkor sok esetben nem orvosolt panaszok szülte elégedetlenség így több helyen a törvények által tiltott sztrájkokhoz vezetett: februárban a soroksári Lipták Gyárban, májusban a diósgyőri vasgyárban, június elején a petrozsényi bányákban, július elején pedig a csepeli lőszergyárban tiltakoztak a munkások. Ez utóbbi már közvetlenül érintette a hadsereg ellátását, így igen magas szinten, a Monarchia hadvezetésében is foglalkoztak vele. Ezt követően, július közepén megbeszélésre került sor a magyar miniszterek és a szociáldemokrata vezetők (Garami Ernő és Buchinger Manó) között. Végül Hazai Samu honvédelmi miniszter módosította a panaszbizottságról szóló korábbi rendeletét, megadva azoknak a helyszíni döntési jogot.
A Népszava – néhány kritikai megjegyzése mellett – üdvözölte az intézkedést, vezércikke szerint „a szervezett munkásság elégtétellel fogadhatja szervezeti munkájának ezt az újabb vívmányát”. A mozgalom fontosságát hangsúlyozó optimizmust a következő fél év eseményei igazolták: a panaszbizottságok több mint hatszáz ügyet tárgyaltak, és azok kétharmad részében jogosnak ismerték el a munkások egyéni vagy kollektív panaszait. Mindez nagyban hozzájárult a szakszervezeti mozgalom további erősödéséhez, amely a háború végére megkerülhetetlen gazdasági, társadalmi és politikai tényezővé vált.

Felhasznált irodalom:
Reformálják a panaszbizottságokat = Népszava, 1916. július 21.
Varga Lajos: Háború, forradalom, szociáldemokrácia Magyarországon, 1914–1919. március. Budapest, 2010. 33–38.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. július 21.
Reformálják a panaszbizottságokat

A hadfölszerelő üzemekben alkalmazott munkások annak idején a háborúra való tekintettel, más eszközök híján, megnyugvással fogadták a honvédelmi miniszternek a panaszbizottságokra vonatkozó rendeletét. Igazuk tudatában a naponként ismétlődő jogfosztások és bérredukciók halmazát terjesztették a panaszbizottságok elé. Türelemmel, komoly méltósággal várták panaszaik elintézését. Sajnos, a panaszbizottságok munkája meddő volt. A szakszervezetek képviselői emberfölötti fáradozással igyekeztek ugyan a panaszbizottságokban a panaszok orvoslását kisürgetni, legtöbb esetben fáradozásuk hiábavaló volt, mert a panaszbizottságnak nem volt döntési joga.
A munkáltatók ismerték a panaszbizottság gyöngéjét. Hatalmuk tudatában fütyültek a miniszteri rendeletre, annak rendelkezéseit nem hajtották végre és a növekvő profit biztosságáért hideg nyugalommal vették tudomásul. Hogy a gyárakban a panaszok és ennek következtében a munkások között a nyugtalanság és elkeseredés fokozódik.
A fokozódó nyugtalanság hatása alatt a Szakszervezeti Tanács, az érdekelt szakszervezetek és a Népszava már hónapokkal ezelőtt sürgették a panaszbizottságok reformálását. Rámutattunk arra, hogy döntési jog nélkül a panaszbizottságok működése a legjobb akarat mellett hatástalan marad. A szakszervezetek és a szervezett munkások fáradozásának, erőteljes föllépésének végre meglett a kívánt hatása.
A honvédelmi miniszter július 19-én rendeletet bocsátott ki, amelyben a panaszbizottságok összetételét új alapokra fekteti és elrendeli, hogy a panaszbizottság „a hatáskörébe utalt ügyekben, ha a békés kiegyenlítés nem sikerül, késedelem nélkül végérvényesen határoz.” Az eddigi gyakorlat szerint, ha békés kiegyenlítés nem sikerült, a panaszbizottság az ügyet fölterjesztette az illetékes miniszternek, aki a döntés jogát magának tartotta fönn. Természetes, hogy a miniszter a döntési jog érvényesítésétől húzódozott. Ennek tulajdonítható, hogy öt hónap alatt számtalan panasz mellett a miniszterek egyetlen esetben sem éltek a döntés jogával. Ezentúl a panaszbizottság tehát nemcsak békéltetni fog, hanem a hozzáutalt ügyekben közvetlen dönt is.
A rendeletnek ezt a részét föltétlenül helyesnek és célravezetőnek tartjuk. Nyomatékosan figyelmébe ajánljuk azonban az illetékes tényezőknek, hogy a rendelet csak abban az esetben fogja célját elérni, ha nem marad nyomtatott betű, hanem gyakorlatilag is alkalmazni fogják. Nem szabad vég nélküli vizsgálatokkal az ügyek elintézését a végtelenségig elnyújtani, hanem minden bürokratikus formaság mellőzésével, alapos és gyors vizsgálat után késedelem nélkül kell dönteni a fölmerült panaszok dolgában.
[…]
A rendelet nem szünteti meg a hadfölszerelő üzemekben fönnálló valamennyi sérelmet. Bizonyos azonban, hogy egy újabb lépést jelent előre és ennek a segítségével, a szakszervezetek vezetése mellett a munkások sok értékes eredményt tudnak majd elérni. Annál inkább remélhető ez, mert tudomásunk szerint a rendeleten kívül még egy újabb intézkedés fog történni, amely egy különösen kiáltó sérelem ellen fog jogorvoslati módot nyújtani.
A szervezett munkásság elégtétellel fogadhatja szervezeti munkájának ezt az újabb vívmányát. Ez a siker arra kell, hogy ösztönözzön mindnyájunkat, hogy a jövőben még nagyobb összetartással és fokozottabb bizalommal álljunk kipróbált és érdekeinket egyedül megvédő érdekképviseleteink, szakszervezeteink mellé, amelyek e nehéz időkben, a mozgási szabadság hiányában is megtalálják azokat az eszközöket és módokat, amelyekkel a munkások jogos érdekeit még a leghatalmasabbakkal szemben is megvédhetik.