Az I. világháború után Európa keleti felén kisállamok tűntek fel Németország és Szovjet-Oroszország között, a zsugorodó vagy eltűnő birodalmak helyén. Ennek az ún. Köztes-Európának kellett volna a kontinentális egyensúlyt garantálnia és „cordon sanitaire”-ként, „egészségügyi övezetként” elszigetelnie Moszkvát. Ám a Finnországtól Görögországig húzódó országlánc törékeny volt: minden láncszeme egy vele ellenségeshez fűződött. Így a versailles-i békerendszertől a nyugati győztes hatalmak hiába reméltek stabilitást, sokkal inkább egy új háború alapjait vetették meg. A kisállamok egymástól és a nagyhatalmaktól is védtelenül maradtak: 1938-tól egymás után váltak Berlin és/vagy Moszkva áldozataivá. A nagyhatalmakkal a régióban csak a finnek tudtak sikerrel dacolni: titkuk a konszenzusos elit volt.

Ki hallott már az észt–lett határvitáról Valga városának kettéosztása, illetve az 1918-ban még svédek lakta Ruhnu szigete miatt? Az utóbbi ügy évekre destabilizálta a lett kormányokat. S bár az 1918–1920 közötti kaotikus balti harcokban részben észt csapatok szabadították meg az orosz és lett bolsevikoktól Lettországot, a két frissen alakult balti állam mégis egy jelentéktelen sziget miatt veszekedett évekig.

De találunk még vitákat szép számmal a Berlin és Moszkva között 1918 után létrejött Köztes-Európában: ennek a Finnországtól Görögországig húzódó országláncnak minden egyes kapcsolódását valamilyen konfliktus lazította meg vagy törte szét. A finnek például a két világháború között megpróbálták elhatárolni magukat a Baltikumtól. A lengyelek a litvánokkal Vilniusról folyó ádáz vitájuk miatt nem fogtak össze az észt-lett-litván trióval. A litvánok 1923-ban elfoglaltak egy kicsiny németek lakta területet: a Memel-vidékről, litvánul Klaipéda kikötőjéről van szó.

Az 1918-ig a magyar korona alá tartozó kikötőt, Fiumét Olaszország szállta meg és annektálta 1924-ben, az alakulóban lévő délszláv egységállammal vívott presztízscsata és különböző „magánakciók” (például d’Annunzio Fiumében kikiáltott prefasiszta szabadállama) után. Fiumében tehát még az annektálás is a helyzet rendezésének számított Oskar Halecki lengyel történész szerint, annyira zavarosak voltak itt a viszonyok. Jól mutatja ezta Budapesti Hírlap 1918. november 9-i híre, amely szerint – az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása után – hol olasz, hol pedig horvát zászló lobogott a fiumei kikötő tornyán, attól függően, hogy ki uralta a városközpontot. Az Újság pedig 1918. december 29-én arról számolt be, hogy a „délszláv hadsereg már elrendelt leszerelését részben visszavonták, mert azt hiszik, hogy az olaszok biztosítani akarják maguknak a megszállt területeket. Belgrádban, a szerb főparancsnokság székhelyén állítólag már ki is dolgozták az Olaszország elleni támadás terveit”. A támadás nem indult meg, de a feszültség Isztria és Dalmácia hovatartozása miatt tartós maradt a két világháború között. Az olaszok mohóságának mindenesetre meglett az a következménye, hogy felgyorsította az Osztrák–Magyar Monarchiából kivált délszláv területek egyesülését Szerbiával, és decemberre megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.

Másik két „győztes”, Csehszlovákia és Lengyelország kisebb háborút is vívott Teschen megszerzéséért. A két új állam határvidékén kitört harcokról szóló híreket Az Újság 1918. december 29-én még cáfolta, miután a krakkói lengyel sajtóbizottság táviratban kérte a lapot „annak megállapítására, hogy a lengyelek nem készülnek harcba szállani a cseh-szlovák hadsereggel”. „Az sem áll, hogy a lengyelek Sziléziában fosztogatnának és hogy Habsburgi Frigyes kastélyát kirabolták volna” – írta a lap. Ám januárban már kirobbant a „hétnapos” háború Prága és Varsó között, és a cseheknek sikerült itt is a népek önrendelkezési elvét megsérteniük (azt, amire annyiszor hivatkoztak a szlovákok esetében, Magyarországtól való elszakításukkor): 140 ezer lengyel anyanyelvű lakost csatoltak magukhoz a rákövetkező zavaros időszakban, Teschen felosztásakor. Így a frissen létrehozott Csehszlovákiában nemcsak 3 millió német, 1 millió magyar (a vitatott csehszlovák népszámlálás 1921-ben csak 745 ezer magyar nemzetiségűt mutatott ki), hanem számottevő rutén és lengyel kisebbség is élt. Az önrendelkezési jogot itt tehát figyelmen kívül hagyták Köztes-Európa kialakításakor a békerendszer megalkotói. Ez nem volt ritka ekkoriban: Székelyföld, a Partium északnyugati sávja, a Vajdaság egyes, főleg Tisza menti vidékei, Dél-Tirol, Dél-Dobrudzsa, Danzig, a Memel-vidék esetében sem vették figyelembe a németek, a bolgárok vagy a magyarok önrendelkezését. Mindez persze a békerendszer elfogadottságát gyengítette a legyőzött országokban. Margaret Lamb és Nicholas Tarling pedig arra hívják fel a figyelmet 2001-es könyvükben, hogy a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia helyén létrejött Csehszlovákia egy „miniatűr monarchia” volt a sokféle nemzetiségével.

 
Az első világháború utáni „rendezés” tehát csak a nyugati nagyhatalmak szempontjából – és az ő szempontjukból is csak átmenetileg – rendezte a helyzetet. Az átrendezés súlyos következményekkel járt, amire példát a nem csak Kelet-Közép-Európával foglalkozó amerikai történész, Timothy Snyder hozott. Az ő megközelítése ugyan inkább a második világháborúra koncentrál, de nem nehéz észrevenni az általa Európai keleti felén kimutatott tömeggyilkosságok első világháborús gyökereit. Timothy Snyder koncepciója ugyanis a sztálini és hitleri tömeggyilkosságok, illetve a holokauszt pusztítását egy viszonylag szűk térségre fókuszálja, azt állítva: a két gyilkos, totalitárius diktatúra ebben az 1933-tól kialakuló kelet-európai „véres övezetben” ölte meg a legtöbb civilt. Összesen 14 millió fegyvertelen ember haláláról van szó – nőket, aggastyánokat és gyerekeket is beleértve. Snyder a „véres övezetbe” a balti országokat, Lengyelországot, a mai Fehéroroszországot és Ukrajnát, illetve kisebb, a térségtől elválaszthatatlan nyugat-orosz területeket is beleért. E térség tehát nem esik teljesen egybe az általunk Köztes-Európának nevezett régióval, de nagymértékű a két térség közötti földrajzi átfedés. Ebben a véres övezetben (amibe Snyder például Magyarországot nem vette bele) 1933 és 1945 között nemcsak 14 millió civilt öltek meg, hanem itt hal majd meg a második világháború minden második katonai áldozata is az amerikai történész szerint.

Tehát súlyos következményei voltak a békerendszernek, amit azonban sokáig nem feltétlenül így láttak, főleg a nyugati történetírásban. A brit történész, A. J. P. Taylor a hatvanas években például a békerendszer kritikusait azzal intézte el, hogy „az 1919-20-ban sebtében meghúzott határok – leszámítva a lengyel-német határt – szinte változatlanul megmaradtak mind a mai napig”. Pedig Taylor is tudta: „A határok még nemzeti szempontból sem voltak tökéletesek”. Ugyanakkor a békerendszer nyomán szerinte „kevesebb nép volt idegen nemzeti fennhatóság alatt, mint bármikor az európai történelem során”. A hatvanas években megjelent értékelése óta azonban jelentős változások történtek a térségben: Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió is szétesett, sőt Jugoszlávia helyén már az utódállamok, sőt az utódállamok utódállamai is hasadni kezdtek, ha Jugoszlávia, Kis-Jugoszlávia, illetve Szerbia és Koszovó bomlási folyamatait nézzük. (Az is igaz viszont, hogy éppen a hatvanas évekhez képest újra megjelentek a térképen a kilencvenes években a balti államok.) Ráadásul Taylor azt is állította, hogy a bolgár, osztrák, magyar és török ügyekben aktív „békeszerzőknek”, így az angoloknak, franciáknak, olaszoknak és a többieknek „viszonylag kevés közük volt ezekhez a békeszerződésekhez, amelyek legnagyobb részt maguktól alakultak úgy, ahogy alakultak. Az új nemzetállamok, amelyeket annyira elítéltek azok, akik nemzete mindig is szabadságban élt, nem Versailles, pontosabban még csak nem is Párizs produktumai voltak. Már javában léteztek, mielőtt összeült a békekonferencia.”

Taylornak ezt az erősen vitatható nézetét csak azért idéztük, hogy Nagy-Britanniában miként tekintettek 45 évvel az első világháború után a térségünkre. Taylor 1963-ban angolul és 1988-ban magyarul megjelent könyvére csak annyiban reflektálunk, hogy a Trianon előtti időszak hazai történései és a szomszédos országok területfoglalásai természetesen nem a francia politikától függetlenül zajlottak le. Mindazonáltal tudni kell, hogy a franciák sem cselekedhettek volna így, ha az angolok például hevesen ellenezték volna a román, a csehszlovák vagy a délszláv térhódítást a Kárpát-medencében. Azaz a magyar történelmi köztudat sem teljesen igazságos, amikor mindent Clemenceau és Párizs nyakába akar varrni, ami Trianonnal vagy a megelőző időszakkal kapcsolatos. Ám az sem állítható, hogy a románok, a szerbek vagy a csehek csak maguktól cselekedtek volna 1918 és 1920 között a térségünkben, és ezt a „békeszerzők” Párizsban karba tett kézzel nézték volna.

Relevánsabbnak tűnik ezért Taylorénál Raymond Aron felfogása, aki tulajdonképpen az első és a második világháborút összekapcsolva egy újabb harmincéves háborúról beszélt. Ezt a 19. századi sikeres német hadvezér, Helmuth von Moltke – aki Franciaországot, Ausztriát és Dániát is legyőzte – már 1890-ben előrevetítette, utólag viszont a francia de Gaulle tábornok emlegette. (Aron pedig de Gaulle elnöki tanácsadója volt, tehát nem véletlen felfogásbeli hasonlóságuk.) Ezt az újabb harmincéves háborút az első világháború lezárása után a versailles-i békerendszer alapozta meg 1918–1920 között. A Párizs környéki békék legsúlyosabb kitétele a háborús felelősség német népre való hárítása volt – ez Bibó István véleménye, de hasonlóan érvel a 21. században a német történész-újságíró, Klaus Wiegrefe is. Vagyis Németország állt a békerendszer megalkotóinak fókuszában, nem Kelet-Közép-Európa. Hogy térségünk mennyire nem volt elsődleges jelentőségű, azt az mutatja, hogy a rendezés éppen a német keleti határok esetében nem volt egyértelmű. S az Osztrák–Magyar Monarchia sorsának megpecsételődése is részben azzal függött össze, hogy az antant nem látott már egyensúlyképző elemet a duális államban: a Monarchia a háború végére ugyanis Németország gazdasági befolyása alá került, így a fenntartása a német gazdasági potenciált erősítette volna a háború után.

Mindez nem jelenti azt, hogy az antant ügyesen és okosan rendezte a határkérdéseket térségünkben. A Köztes-Európát szétszabdaló, a „nyertesek” közötti viták sorából a Bánátról szóló román–szerb küzdelem az egyik jobban ismert eset nálunk. A korabeli Pesti Hírlap számolt be némi elégtétellel arról, hogy a szerbek nem engedték át a torontáli románokat az 1918. december elsejei gyulafehérvári gyűlésre. Az egykori fejedelmi székhelyen így is elég román jött össze, hogy feljogosítva érezzék magukat Erdély elszakítására Magyarországtól, és hogy kimondják az egyesülést a „királyi” Romániával. A Pesti Hírlap ezután írta: „Amíg a tízmillió magyarból egy fog élni, addig Magyarország területéből nem engedünk elhódítani egy részt sem. Erőszakkal teremthetnek átmenetileg kellemetlen helyzeteket, de ha a nemzetiségi vezérek s ezek információjára az entente vezetői a magyarság elnyomásával, s földünk jogtalan elvételével irtják ki a magyar nemzetből a most észlelhető engesztelékeny érzést, akkor csak ők lesznek felelősek azért, hogy elhintik itt a jövendő kor új háborúját.”

Az antant németekkel kötött szerződéséről szóló,„A versailles-i békétlen béke” című tanulmányában Klaus Wiegrefe is leírja: „Az I. világháború győztesei tartós békerendszert akartak létrehozni. E helyett elmélyítették Európa megosztottságát és ezáltal megteremtették a következő nagy háború alapját.” Bár Németország területileg közel sem vesztett annyit, mint például Magyarország, Elzász-Lotaringia kényszerű átadása Franciaországnak nyugaton, a németek lakta Danzig szabad várossá nyilvánítása, illetve a Balti-tengerhez vezető, Poroszországot kettévágó lengyel korridor pedig keleten okozott folyamatos súrlódást a szomszédokkal.

Az első világháború utáni konfliktusforrások közül Dél-Dobrudzsa Románia és Bulgária között „ingázott” évtizedekig, míg a II. világháború után Bulgáriáé lett a terület. Nyugat-Trákia tengerpartja a bolgároktól került a görögökhöz az első világháború után, ami a görög–bolgár viszonyt élezte ki.

A lengyel-belorusz-ukrán területeken szabályos háború folyt Szovjet-Oroszország és Lengyelország között az első világháború után, így itt nem is csupán vitáról volt szó. A balti államok gyakorlatilag mindegyikének, illetve Finnországnak is meg kellett küzdenie a vörösökkel, azaz a szovjet-orosz vagy azokhoz lojális helyi erőkkel 1918-ban és utána. Különösen Lettországban volt erős a szovjet Vörös Hadsereg, amelynek első vezetője – egész Szovjet-Oroszországban – a lett Jukums Vācietis volt. (A lettek egyébként is erősen felülreprezentáltak voltak a Vörös Hadsereg alakulásakor, és később a lett kommunista politikusok közül több is a Szovjetunió legfelsőbb vezetésében kapott helyet. A pártonkívüli Vācietis nem volt köztük, őt Sztálin megölette, ahogy a Vörös Hadsereg korai korszakának legtöbb parancsnokát, akik emlékezhettek a Lengyelország elleni szovjet-orosz támadásra, amikor 1920-ban Sztálin katasztrofális döntéseket hozott).

De az 1920-ban a szovjetek fölött aratott lengyel győzelem, a „visztulai csoda” után is maradt elég konfliktus Varsóban: Lengyelország az összes szomszédjával valamilyen vitában állt. A lengyel korridort már említettük Németország kapcsán. Halecki ezt a német–lengyel határszakaszt tartja az egyik legvitatottabb határnak az első világháborús német „rendezést” elemezve, de megemlíti a vitatott kelet-porosz, illetve felső-sziléziai határokat is. Bibó István viszont a német határrendezés legfőbb problémájának nem ezt tartotta, hanem azt, hogy a nyugati nagyhatalmak megtiltották az Anschlusst, Ausztria csatlakozását az első világháború után Németországhoz. Ezzel továbbra is a porosz befolyás maradt Bibó szerint a meghatározó Németországban. Ráadásul az a fajta porosz felfogás érvényesült, amit éppen porosz területeket kettévágó lengyel korridor erősített: mármint hogy a németségnek (valójában: poroszságnak) „nincs határa”. Vagyis Bibó és Halecki szerint is a versailles-i békerendszer vészes hiányossága volt, hogy Németország keleti határait nem rendezte pontosan.

Más kérdés, hogy az Anschluss tilalmát Ausztria a maga előnyére fordította. Kihasználta azt, hogy az antant némileg kompenzálni akarta a birodalom szétveréséért, és a viszonylagos önmérsékletet tanúsító osztrák elitet azzal jutalmazta, hogy Magyarország nyugati sávját Bécsnek ígérte. Ez csak részben valósult meg, miután népszavazást tartottak a térségben, de a mai Burgenland tartomány végül is így került Ausztriához. Az osztrák nemzetgyűlésben már 1918. november 14-én felvetődött a nyugat-magyarországi területek igénylése – erről a Pesti Hírlap számolt be. Eszerint „Heilinger képviselő indítványozta, hogy Moson, Sopron és Vasmegyéket, valamint Pozsony megye egyes részeit csatolják Német-Ausztriához, főképpen Bécs város népének élelmiszerrel való ellátása érdekében.” Válaszában Renner szociáldemokrata kancellár kifejtette: „Nyugat-Magyarország német területeinek Német-Ausztriába való bekebelezését megfontolás tárgyává teszik, de némiképpen eltérő formában”. A vitából kitűnik, hogy ekkor még Ausztria magát Német-Ausztriának nevezte, mivel bízott abban, hogy csatlakozhat az alakulóban lévő (később weimarinak nevezett) német köztársasághoz.

Ha végignézzük, akkor Köztes-Európa államai közül Litvánia, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia és Magyarország is minden lehetséges szomszédjával valamilyen (területi) vitában állt. A jugoszlávok és a románok hatalmas területgyarapodásaik ellenére akartak még újabb és újabb birtokokat. Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Nagy-Magyarország… – az úgymond történeti jogra támaszkodó követeléseket nem soroljuk tovább – ezek mindegyike kizárta a másikat. A háború vesztesei tragikusan rosszul jártak Versailles-ban, Trianonban, Saint-Germainben, de olyan győztes állam is alig akadt, amelyik elégedett lett volna a Párizs környéki békében elért eredményeivel.

A Kelet-Közép-Európában magukat „túlnyerő” franciák a Közel-Keleten elárulták az angolokat, miután ott nem jutottak megfelelő befolyáshoz. Ezután megegyeztek például a versailles-i békerendszert felrúgó Kemál Atatürkkel, a Törökországot modernizáló vezetővel. Erre viszont az angolok vonultak ki a francia békerendszer mögül térségünkben, destabilizálva Köztes-Európát. E kérdéskört Margaret Lamb és Nicholas Tarling elemzi 2001-es könyvében. Az USA pedig eleve kivonult a versailles-i békerendszer garantálásából, Lambék szerint a szenátusban többek között azért sem ratifikálták a versailles-i német békeszerződést, mert az a Népszövetség létrehozásának ügyéhez kapcsolódott. Márpedig az amerikai szenátorok egyrészt tartottak a bevándorlástól: 1919-ben japán és kínai inváziótól féltek, nem hondurasi karavánoktól, mint 2018-ban. Honduras azonban az akkori szenátusi vitában is előkerült, mégpedig úgy, hogy milyen Népszövetség lehet az, ahol egy „néger” szavazata Libériából, illetve egy „half-caste”, azaz „félvér” voksa ugyanannyit érhet, mint a „nagy” Amerikáé. Reed szenátor hozzászólásának lényege legalábbis ez volt a Congressional Reports–Senate 1919-es kiadása szerint.

Mindez jól mutatja, hogy a háború után Kelet-Közép-Európában egymással acsarkodó kisállamok mennyire labilis nagyhatalmi környezetben próbáltak talpon maradni. Ugyanakkor természetesen nemcsak vitatkoztak: a kisantant néven ismert szerveződés, Csehszlovákia, Románia és a délszláv állam Magyarország elszigetelésére fogott össze, bár a harmincas évek végére ez az együttműködés is erejét vesztette. Akkor hatékony regionális együttműködés nem volt a német terjeszkedéssel szemben.

Köztes-Európa országai tehát a zsugorodó német és szovjet-orosz területekből, a széteső Osztrák–Magyar Monarchia utódaiként, illetve az Európából kiszoruló törökök egykori birtokaiból alakultak ki 1918 és 1920 között. Azok, akiket az antant közülük győztesnek minősített (katonailag egyik sem győzött Németország ellen az első világháborúban), hatalmas nemzeti kisebbségeket kebeleztek be, így destabilizálva magukat a második világháborúig. Köztes-Európában – a finneket kivéve – nem alakult ki egységes vagy konszenzusos (nemzeti) elit, ami a tartós prosperitás záloga lehetne.

Kelet-Közép-Európához a fogalom egyik megalkotója, Oskar Halecki a Svédország, Németország és Olaszország keleti határától keletre eső, bizonytalan körvonalú térséget sorolta, amelynek túlsó, keleti határát Oroszország és Törökország nyugati széle jelöli ki. Ezt a Finnországtól Görögországig észak-déli irányban húzódó sávot szokták más néven Köztes-Európának is nevezni. Ez talán Magyarországon azért lenne pontosabb fogalom, mert nálunk inkább csak Csehszlovákiára (ma már: Csehországra, Szlovákiára), Lengyelországra és Magyarországra vonatkoztatják Kelet-Közép-Európa fogalmát. Amikor a két világháború közötti államok és az európai békerendszerek problémáit elemezte, Bibó István is három történeti nemzet, a cseh, a lengyel és a magyar középkorig visszanyúló államairól és azok újjáéledéséről írt az első világháború után. (A Balkán nemzeteit a nem történetiek közé sorolta Bibó.) A Bibóra később sokat hivatkozó Szűcs Jenő is inkább a lengyel-cseh-magyar térséget értette Kelet-Közép-Európa alatt, amit földrajzilag a Baltikumtól az Adriáig terjedő régióban, az Elba-Lajta határtól keletre határozott meg.

Bibó azt elemzi a versailles-i békerendszer, illetve az azt követő lengyel-szovjet-orosz háború kapcsán, hogy mind a cseh, mind a lengyel, mind pedig a magyar nemzet ragaszkodott történelmi (középkori) határaihoz. S egyikük sem volt olyan bölcs, mint a dánok, akik 1919-ben kijelentették, hogy még a történeti dán területeket is csak népszavazás útján akarják visszakapni Németországtól. Köztes-Európában, illetve Kelet-Közép-Európában tehát a nemzetállami tervek (és az ezt megalapozó nyelvi nacionalizmus), illetve a történeti államhatárok visszaállítására törekvés egymással párhuzamosan érvényesült. Ám mivel e térségben a nemzetek és az államok határai nem estek egybe sem az első világháború előtt, sem pedig utána – ez óriási konfliktusokat okozott folyamatosan.

E térség tehát csak átmenetileg váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a Nyugat – elsősorban Franciaország – számára fontos volt egy „cordon sanitaire”, amely az alakulóban lévő Szovjet-Oroszországot szigetelte el. Nagy-Lengyelország és Nagy-Románia ennek az „egészségügyi övezetnek” a két fő reprezentánsa volt 1920-tól. 1920-ban azonban a weimari német köztársaság defenzívában volt, csakúgy, mint a lenini Szovjet-Oroszország. Köztes-Európa végül mégsem tudott valódi ellenpólust képezni a harmincas években, amikor a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió harapófogójába kerültek az itteni országok, amit főként a müncheni egyezmény a Nyugattal (Csehszlovákia felosztása), illetve a Molotov–Ribbentrop-paktum pecsételt meg 1938–1939-ben.

Utóbbi felosztással egyetlen ország volt képes a térségben dacolni: Finnország, amely a két totalitárius diktátor paktumáról tudomást sem véve, sikeresen állt ellen az 1939-1940-es szovjet offenzívának. (Ráadásul Finnország és Nagy-Britannia volt az a két európai hadviselő állam a második világháborúban, amelynek a fővárosát egyik külső hatalom sem tudta elfoglalni.) Hogyan sikerülhetett ez a finneknek? A Baltikumban 1918–1919-ben tevékenykedtek még német expedíciós hadseregek is, a fehér (cári) orosz csapatok maradványaival együtt. A finnektől a németek viszont zökkenőmentesen vonultak ki, amint arról Az Újság 1918. november 17-én beszámolt. A finn trónra megválasztott – erről a Népszava október 11-én adott hírt – német herceg is diplomatikusan elhalasztotta a döntést a trónra lépéséről, miután a német világháborús vereség után rádöbbent (vagy rádöbbentették) arra, hogy az ország önállóságának nemzetközi elismerését akadályozná uralkodása – erről a Pesti Hírlap 1918. november 13-án írt.

Mindez a Köztes-Európában egyedülállóan sikeres demokratikus átalakulás kezdetét jelentette Finnországban. A Népszava október 4-én még a fehérterror újabb áldozatáról, egy baloldali újságíró elvesztéséről írt, sok ezer korábbi áldozatot említve. Ám az első világháborús német vereség gyökeres fordulatot hozott a finn kül- és belpolitikában. Gyorsan lemondtak a német vezetésű monarchiáról és a fehérterrorról, helyettük pedig a demokratikus irányt választották. Ezt jelezte a Népszava 1918. december 7-i híre is, miszerint „Szűnik a finnországi fehér terror”. A lap szerint a finn kormány ekkortól kezdve „más politikát szándékozik követni a munkásmozgalmakkal szemben és elsősorban a munkásegyesületek helyiségeit és vagyonát akarja a zár alól feloldani. Három lefoglalt nyomdát máris fölszabadítottak. A legfőbb bíróság kimondta, hogy a szociáldemokrata újság ellen hozott betiltó rendeletet december 11-én kezdődő érvényességgel vonják vissza.” A finn munkáslap egyébként „külön rendőri engedély alapján” már a bírósági döntés hatályba lépte előtt megjelenhetett a Népszava szerint. „Első számában megfontoltságra inti a munkásokat” – derült ki a december 7-i hírből. Ráadásul „Redern ezredes, a finn hadsereg német vezérkari főnöke, benyújtotta lemondását”.

Vagyis a német befolyás folyamatosan csökkent Finnországban, s közben az ország Halecki szerint megvédte magát Szovjet-Oroszországtól is katonailag. Mannerheim tábornok, a fehér seregek főparancsnoka 1919–1920-ban kiszorult az aktív politizálásból, mert David Kirby szerint a liberális Kaarlo Juho Ståhlberg legyőzte őt az elnökválasztáson. A finn „fehér” elit nem a Horthy-kor példáját követte, hanem a két világháború között demokratizálta a finn politikai rendszert – ezt Anssi Halmesvirta hangsúlyozza a két országot összehasonlító könyvében. A „fehér” elit kompromisszumra kész irányzatai érvényesültek ezután, és ez az elit nyitott volt a szociáldemokraták felé, akik először 1926-ban jutottak átmenetileg kisebbségi kormányra. Ám igazán 1937-re teremtődött meg az intakt, egységes és konszenzusos finn elit Helsinkiben. A finn történész, Heino Nyyssönen is 1937-et tartja a két világháború közötti belpolitika legfontosabb fordulópontjának, amikor a szociáldemokraták beléptek egy „fehér” koalíciós kormányba. E konszenzus nélkül a szociáldemokraták aligha álltak volna a „fehérek” mellé 1939–1940-ben, amikor a szovjet támadást megállították a „téli háborúban”.

 
Felhasznált irodalom:
A Reichsrat külpolitikai vitája = Budapesti Hírlap, 1918. október 4.
Még egy finn áldozat = Népszava, 1918. október 4.
A perszonális unió = Budapesti Hírlap, 1918. október 5.
Királyválasztás Finnországban = Népszava, 1918. október 11.
Olaszok és horvátok = Budapesti Hírlap, 1918. november 9.
Frigyes Károly hesseni herceg és a finn trón = Pesti Hírlap, 1918. november 13.
Az osztrák-németek magyar területeket követelnek = Pesti Hírlap, 1918. november 15.
A német csapatok kivonulnak Finnországból = Az Újság, 1918. november 17.
A román nemzetgyűlés kimondta a Romániához való csatlakozás = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlés = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
A szerbek visszatartották a román küldötteket = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
A lengyel-cseh harcok cáfolata = Az Újság, 1918. december 29.
A fenyegető délszláv-olasz háború = Az Újság, 1918. december 29.

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról = Történelmi Szemle, 1981/3. 313–359.
Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986. I. kötet, 295–728.
Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986. II. kötet, 185–265.
A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.
Oscar Halecki: A nyugati civilizáció peremén. Kelet-Közép-Európa története. Budapest, 1995.
Margaret Lamb – Nicholas Tarling: From Versailles to Pearl Harbor. The Origins of the Second World War in Europe and Asia. Basingstoke – New York, 2001.
Klaus Wiegrefe: A versailles-i békétlen béke. In: Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010. 216–222.
Hans-Ulrich Wehler: A második harmincéves háború. Az első világháború mint a második viágháború nyitánya és előképe. In: Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010. 23–33.
David Kirby: A Concise History of Finland. Cambridge, 2011.
Timothy Snyder: Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában. Budapest, 2012.
Anssi Halmesvirta: Kedves rokonok. Budapest, 2014.
Szegő Iván Miklós: Észtek és oroszok: 125 év = Korunk, 2014. április, 36–44.
Kovács Zoltán: Népesség- és településföldrajz. [Budapest], 2015.
Szegő Iván Miklós: Miben jobbak nálunk a finnek, és miben vagyunk jobbak mi, magyarok? = 24.hu, 2017. december 6.
Congressional Record – Senate, May 26. 1919. (239. oldal) = Government Publishing Office (US)

 
Készítette: Szegő Iván Miklós