1916. december 6-án a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet, azaz lényegében legyőzték Romániát, majd alig egy héttel később közös békejegyzékben fordultak – az Egyesült Államok közvetítésével – az antant államaihoz. A két esemény között természetesen szoros összefüggés volt: a központi hatalmak miután úgymond „bebizonyították legyőzhetetlenségüket” és „seregeik minden harctéren hatalmas sikereket értek el”, nyilvánvalóan „nem a gyöngeség készteti őket a békés kibontakozás útjának keresésére, hanem az a fölismerés, hogy a háborúnak folytatása esztelenség”. Ugyanakkor maga a kezdeményezés eredetileg éppen hogy a gyengeség, egészen pontosan az Osztrák–Magyar Monarchia kétségbeejtő helyzetének felismeréséből indult ki.
A kiindulópont 1916 nyara volt, amikor a Monarchia három egymást követő esemény miatt került igen súlyos helyzetbe: júniusban a Bruszilov-offenzíva, augusztus elején a 6. isonzói csata, majd augusztus végén a román támadás kihívását végül csak jelentős német segítséggel sikerült megoldani. Ennek következtében a Monarchia vezetői köreiben megerősödött az a felfogás, hogy komoly kísérletet kell tenni a békére, és a közös külügyminiszter ősszel meg is kezdte az általános békeajánlat kidolgozását.
Németországban azonban pont ellentétes hatás érvényesült: a kudarcok hatására a katonai vezetés élére a Hindenburg–Ludendorff páros került, akik – a politikai vezetésben is döntő szerephez jutva – egyértelműen a háború folytatását szorgalmazták. Az év második felében elért sikerek után ők nem voltak hajlandók lemondani a németek által korábban megszállt Belgiumról, az észak-franciaországi és a keleti területekről, amelyre nyilvánvalóan szükség lett volna egy sikeres békeajánlathoz. A céljuk azonban valószínűleg nem is ez volt, hanem az, hogy egy látszatkezdeményezéssel a saját közvéleményük békepártiságát leszereljék, a háború folytatásának felelősségét az ellenfélre hárítsák, sőt, az antant várható elutasítása után igazolni tudják a harc kiszélesítését, azaz a korlátlan tengeralattjáró-háború már akkor tervezett meghirdetését.
A Monarchia és Németország igen eltérő elképzelései közül végül – ahogy a harctereken is – az utóbbi álláspontja győzött. A központi hatalmak békejegyzékének hangneme és konkrétumokat nélkülöző tartalma jelezte az ajánlat „komolyságát”. A jegyzékről beszámoló korabeli Népszava erősen cenzúrázott vezércikkében így hiába szerepelt az a remény, hogy ez „az első lépés, az első komoly kísérlet a békére.” Ugyanakkor az újságban mégiscsak megjelenhetett az a fontos megjegyzés, hogy „csak akkor tarthatjuk komolynak a jegyzéket, ha a központi hatalmak kijelentései a békeföltételekben is kifejezésre jutnak: ha nem törekednek területi hódításra”, azzal a követeléssel, hogy „nyíltan, minden kétértelműség kizárásával a béke föltételeit is tudassák a néppel”. Erről azonban nem véletlenül nem volt szó, így végül az antanthatalmak könnyedén el is utasították a javaslatot, mert az szerintük – Briand francia miniszterelnök megfogalmazásában – „sokkal inkább háborús manőver, semmint békeajánlat”.
Felhasznált irodalom:
Békét! = Népszava, 1916. december 13.
A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. IV/B. kötet. Budapest, 1969. 223–224.
Galántai József: Az I. világháború. Budapest, 2000. 353–356.
Bihari Péter: 1914. A nagy háború száz éve. Budapest, 2014. 326–327.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1916. december 13.
Békét!
[A vezércikk első 12 sorát a cenzúra törölte.]
A központi hatalmak december hó 12-én jegyzéket intéztek az antant-államokhoz, a semleges országokhoz és a pápához, és e jegyzékben fölszólítják az ellenséges hatalmakat a béketárgyalásokra. Ez a jegyzék maga is hangsúlyozza annak a borzalmasságát, hogy immár közel két és fél éve dúl a világtörténelem legrettenetesebb háborúja. „Ez a katasztrófa, amelyet a közös ezeresztendős civilizáció köteléke sem volt képes föltartóztatni, az emberiség legértékesebb javait támadja meg: romba döntéssel fenyegeti azt a szellemi és anyagi haladást, amely a XX. század hajnalán Európának büszkesége volt.”
A központi hatalmak jegyzékükben kifejezést adnak annak, hogy seregeik minden harctéren hatalmas sikereket értek el, és nem a gyöngeség készteti őket a békés kibontakozás útjának keresésére, hanem az a fölismerés, hogy a háborúnak folytatása esztelenség, mert az egymással szemben álló hatalmak nem gázolhatják le egymást. Nincs célja a további mészárlásnak, mert a központi hatalmak „egy percre sem vesztették el szem elől, hogy a többi nemzetek jogainak tisztelete saját jogaikkal és jogos érdekükkel ellentétben nem áll. Nem akarják szétzúzni vagy megsemmisíteni ellenségeiket.” Ennek tudatában a négy szövetséges hatalom a béketárgyalások mielőbbi fölvételére tesz javaslatot. Kiegészítik a jegyzéknek ezt a nyilatkozatát a szövetséges államok miniszterelnökeinek nyilatkozatai, amelyek arról szólnak, hogy a központi hatalmak nem akarnak hódítani, nem akarnak idegen államoktól területeket rabolni.
A szövetséges hatalmak e békejegyzéke az első lépés, az első komoly kísérlet a békére. Amit minden államban vágyva vártak, amiért a szociáldemokrata pártok minden országban a háború kitörése óta rendületlen szilárdsággal küzdöttek: a mielőbbi béke létrejövetelét a központi hatalmak kormányai is szükségesnek tartják. Olaszország, Angolország, Franciaország, Románia, Szerbia és Oroszország szociáldemokratái közül számosan már a háború kitörésének kezdetén követelték a béketárgyalások megindítását. Éles szavakkal elítélték a háborút és a nacionalista őrjöngés közepette vakmerő elszántsággal hirdették, hogy ez a borzalmas háború nem az európai népek csatája, hanem kapitalista érdekekért folytatott harc.
[A cenzúra itt 35 sort törölt.]
Az egész ország izgalmas reménykedéssel várja a további fejleményeket. A központi hatalmak ajánlatában senki sem lát gyöngeséget, mindenki azt a beismerést olvashatja ki a jegyzékből, hogy a háború további folytatása céltalan, és ezért be kell szüntetni, nehogy Európa a koldusok és a nyomorékok világrésze legyen.
A jegyzék még nem tartalmazza a békeföltételeket. Csupán tárgyalásra invitálja az ellenséges államokat, hogy a zöld asztalnál megbeszéljék a további teendőket. Reméljük, hogy a központi hatalmakat nem taktikai okok vezették, amikor a béketárgyalások megindítására javaslatot tettek. Csak akkor tarthatjuk komolynak a jegyzéket, ha a központi hatalmak kijelentései a békeföltételekben is kifejezésre jutnak: ha nem törekednek területi hódításra, ha csakugyan „egy percre sem vesztik szem elől, hogy a többi nemzetek jogainak tisztelete saját jogaikkal és jogos érdekükkel ellentétben nem áll”.
Ezért kell követelnünk, hogy nyíltan, minden kétértelműség kizárásával a béke föltételeit is tudassák a néppel.
[A cenzúra itt 15 sort törölt.]
Ha a központi hatalmak béketörekvései komolyak, ha a német birodalmi kancellár és gróf Tisza István kijelentéseiben bíznunk lehet, ha nem akarják ellenfeleiket megalázni, ha jogaikat és államuk épségét tiszteletben tartják, ha nem zárják al előlük sem a békés fejlődés lehetőségét, akkor rövidesen a béke áldásait élvezhetjük. Nincs erő, amely ebben az esetben meggátolhatná a kibontakozást. Az antant-államok szocialistáinak ebben az esetben becsületbeli kötelességük az, hogy kormányaikat békére kényszerítsék.
[A cenzúra itt 7 sort törölt.]
És a megkötendő egyezségben gondoskodni kell arról is, hogy kiküszöböljék a további háborúk lehetőségeit. Keserves, véres lecke volt az, amelyet Európa népei ebben a háborúban megtanultak. Milliók pusztulása és mérhetetlen szenvedése között tanulták meg a népek, hogy tudatlanok, vakok, esztelenek voltak, amikor sorsuk intézését átengedték az uralkodó osztályok egy kicsiny csoportjának, amely lelketlen közömbösséggel szította a gyűlölködést és örült a háborús összeütközésnek.
A béketárgyalásokon intézményesen biztosítani kell, hogy a különböző országok viszályait nemzetközi döntőbíróságok intézzék el. Elengedhetetlenül szükséges, hogy a béke biztosítására az általános lefegyverezés szükségességét is kimondják, hogy a nagy hadseregek fölösleges voltát fölismerjék, mert az állandó hadsereg és a folytonos őrületes fegyverkezés a béke állandó veszélyeztetését jelenti. Szükséges ez azért is, mert a háborús terhek mellett egyetlen ország népe sem bírja összeroppanás nélkül elviselni a fegyverkezés költségeit. És elengedhetetlenül szükséges, hogy a demokrácia minden államban nagyobb szerephez jusson. Nemzetközi úton kell biztosítani, hogy a népek befolyást nyerjenek a saját sorsuk intézésére, hogy a háború és béke kérdése fölött csupán a nép dönthessen.
[A vezércikk utolsó 17 sorát a cenzúra törölte.]
