Kevés ellentmondásosabb megítélésű szereplője van a magyar irodalomtörténetnek, mint Balázs Béla (1884-1949).  A magyar közönség főleg onnan ismerheti Kodály Zoltán egykori Eötvös Collegium-beli szobatársának nevét, hogy Bartók Béla az ő mesejátékaiból írt  operát és balettet az 1910-es években: A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi is egy-egy Balázs-mesén alapul. Külföldön azonban a filmesztétika egyik megalapítójaként jegyzik nevét a Látható ember című, 1924-es, műfajteremtő összefoglalása miatt. Miután Balázs szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, 1919-ben emigrálnia kellett, és a weimari Németország egyik legkeresettebb forgatókönyvírója lett. Ő írta Leni Riefenstahl első filmjének, a Kék fénynek (1932) is a forgatókönyvét – kedvenc színe a kék volt –, és a rendezőnővel szerelmi viszonyba is keveredett. Mivel Balázs tagja volt a Német Kommunista Pártnak, nemsokára elváltak útjaik: Balázs Béla Moszkvába ment, ahonnan 1945-ben azzal a céllal tért haza Magyarországra, hogy megújítsa a magyar filmet. Radványi Géza vele együttműködve készítette el a Valahol Európábant (1947), vagyis nem mindennapi tehetségű alkotóról beszélünk. Balázs azonban elsősorban költőnek tartotta magát. „Holnaposként” indult 1909-ben, 1911-ben jelent meg első verseskötete, A vándor énekel: „Más nyelven és magának énekelget, / mint szél kezében elszakadt levél, / s talán nem ő, hanem a szél zenél” – írta róla az Új könyvekre című versében Babits Mihály. Balázs Béla azonban nem sok elismerést kapott a modernizmust a népies hangokkal elegyítő stílusa miatt. Emiatt barátja és legfőbb propagálója, Lukács György egy egész kötettel állt ki mellette 1918-ban, amikor Balázs Béla és akiknek nem kell címmel kiadta  Balázs Béla-méltatásainak gyűjteményét. Karinthy Frigyes vicces, de igaztalan megjegyzése szerint Lukács György ezzel a könyvével egészen aránytalanul osztotta ketté a világot: Lukács Györgyre és Balázs Bélára, valamint mindenki másra. Rákosi Jenő lapjában, a Budapesti Hírlapban se voltak túl jó véleménnyel Balázs Béla költészetéről. Bár világháborús önéletrajzi novellafüzére, a Lélek a háborúban patriotizmusát elismerték, 1916-ban megjelent verseskötetét, a Trisztán hajójánt gúnyos kritika tárgyává tették az 1916. december 14-i számban, amint az a Modern költő című cikkben olvasható.

Felhasznált irodalom:
-ő: Modern költő = Budapesti Hírlap, 1916. december 14.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1916. december 14.
Modern költő

Trisztán hajóján, ez egy szépen – nyomatilag szépen – kiállított verses könyv címe, melynek szerzője, Balázs Béla, megtisztelt azzal, hogy egy példányát munkájának megküldve, hogy: „őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel egy »modern költő«, aki mégsem érzi magát sem idegennek, sem ellenségnek.”
Ez a leírás megtisztelt, de meg is döbbentett. Hogy jön egy magyar költő arra a keserű gondolatra, hogy én neki, vagy ő nekem, tehát egymásnak ellensége lehetnénk? Azért, mert én azokat, akik magukat moderneknek tartják, újítóknak hirdetik, holnaposoknak nevezik, gyakran korholom? Akkor minden tanítót (akár természetesen hivatott, akár nem hivatott tanítómester) ellenségének nézheti az, akinek a lecke szól. És minden orvost, aki keserű medicinát preskribál, ellenségének a beteg. Pedig egyik is, másik is legnagyobb jótevőnk és legjobb barátunk. Ha én nem szeretném a magyar irodalmat, ha nem nézném testvéri szemmel munkásait: bizony beérném azzal, hogy csak azokkal foglalkoznám közülük, akik ízlésemnek megfelelnek és gyönyörűségemre vannak. És ebből annyi van eddigi hazai irodalmunkban és a világirodalomban, hogy bőven el lehetnék a modern irodalom nélkül, irodalmi gyönyörűségem minden csorbája nélkül. Ha aztán mégis foglalkozom velük, nem hajthat más érzelem, mint irodalom, írók és költők szeretete, és a vágy, hogy mindeniket óvjam a kártól és a veszedelemtől. Hogy néha drasztikus eszközökhöz is nyúlok? Nos, az iskolában valamikor az intés, korholás, becsukás, virgács, az én időmben még a skutika járta. A két utóbbit az iskolából kitiltották — vannak pedig pedagógusok, akik azt mondják: kár volt. Az irodalmi kritikának nincs, aki illetékesen korlátot szabjon eszközeire nézve, csak a jó ízlés, a tudás és az ítélet. Alkalmazhatjuk a drasztikusabb eszközöket is, ha lelkiismeretünk mer érte felelni.
Tehát a modern költő. Mi az? A forma? A tartalom? Avagy nem lehet elképzelni azt, hogy a legmodernebb tartalmat egészen antik formában adja elejbénk a költő? Volt-e valaha modernebb költő, mint Vörösmarty Mihály, aki jobban megrázta és fölrázta korát, mint bármely más költő, éspedig a görögök és latinok hexametereivel a Zalán futásában. Mert végre is az a legmodernebb költő, aki kora lelkéből dalol. Viszont most nem rég olvastam egy Balázs Béla értelmében modern költőtől is verseket antik formában, alkaikus versekben teljesen modern tartalmat. És ún. legmodernebb költőink szaggatott, sok tekintetben formátlan költeményeit nem előzte-e meg a csalfa Macpherson a maga Osszián-verseivel?
Például:

Oh Te,
Ki oda fönn tova gördülsz,
Kereken, mint őseim pajzsa.
Oh nap, honnan van sugarad?
És örökké való tüzed?
Kilépsz, szépségedben dicsőn.
Rejtőznek előled a csillagok is’
A hold maga, halványan, hidegen
Az elmúlás hullámjába merül… stb.

Ha helyes értelme nem volna e szabad soroknak, írhatta volna bizony a legeslegmodernebb magyar is. Nincsen új a nap alatt. Nincs modern és nem-modern költő, csak költő van. És aki igazi, az a világ végéig modern marad. Mert a költő az Istenből kapott részt, az Isten pedig örökkévaló részben és egészben. Így a költő is örökkévaló. Ez az igazság. A többi tülekedés, érvényesülés, üzlet, kenyér, hiúság, karriercsinálás stb. Lehet válogatni benne bőven.
De lássuk hát Balázs Béla barátunkon magán, mit ért ő modern költő alatt. (Balázs Béla egyébként nekem sem idegen. Olvastam egy prózában írt háborús könyvét, amelyből két benyomást kaptam. Az egyik az, hogy nem közönséges tehetségű ember, akit érdemes figyelemmel kísérni, a másik az, hogy lelki világa, vagy mondjuk költői lelkiismerete a háború lelki és testi rázkódásaitól válságba, majdnem meghasonlásba jutott, s háborús könyve nem egyéb, mint az ő vergődése ebben a meghasonlásba!!! Ezért érdekelt új könyve, mellyel most foglalkozom: vajon hova jutott vergődésével?)
Verseskönyvét Trisztán hajójáról egy Számadás című vers nyitja meg. Tedd föl, szíves olvasóm — ülvén mellém a kandallóhoz —, tedd föl a pápaszemedet és nézzünk bele ebbe a versbe. Mert fölületes olvasással könnyen kapjuk e költeményektől azt a benyomást, mintha volna bennük valami; de azt inkább csak sejteni, meglátni nem, sem megérteni nem lehet, íme az első strófája:

Elébed hajtom fáradt számadó
Dalaim nyáját
Számold, csak számold: hiábavaló;
Nevükkel hívnod.
Az életréteg java kint veszett.
Bitangul lelkem tilosaiban
Csak ennyi van.

Mit kell e strófából megértenünk?
A költő, végigtekintvén verses kötetén, azt találja, hogy biz az egy kicsit sovány. Sovány általában ahhoz képest, amennyinek egy megfelelő kötetben lenni kellene, vagy esetleg az árához képest. Szükségét érzi hát, hogy erről a dologról néhány strófában, előszóképpen az olvasónak beszámoljon.
Hogyan? Egy képet talál ki erre. Magát fáradt számadó juhásznak mondja, aki nyáját beszámolni az olvasó elé hajtja. Az olvasó hiába számolja, sőt nevén is hiába szólítja az elejbe terelt juhokat, mert a java elveszett kint az életréten és „bitangul lelke tilosaiban csak ennyi van.”
Azt hiszem, értelmes prózába átírva ez az első strófa értelme. Hogy ezt is kihozzam, egy barátom segítségére volt szükségem. Hogy ez a kép miért zavaros, elmosódott és helytelen – amiért aztán az egész homályos is, – kitűnik a következőkből: A költő a fáradt számadó, versei a nyája, az olvasó a számon kérő, aki számolja, sőt nevén is hiába hívja a verseket vagy juhokat, amelyek nincsenek. Mint lehet számolni azt, ami nincs, miként lehet nevén hívni azt, ami nem létezik.
De ha most nincs is, annak előtte megvolt. (Persze, nem a közönség számára volt meg, csak tán a poéta számára. De akkor hogy kérheti számon a közönség? Vagy talán azokról a versekről van a szó, a melyeket a költő folyóiratokban kiadott, de nem talált utóbb arra valóknak, hogy a kötetbe is fölvegye? És azt gondolja most, hogy ezeket reklamálja az olvasó?) Mindegy, a költő — még mindig mint számadó juhász — azt mondja: a java kint veszett az életréten.
E  sor szerint az élet egy rét. Ott legeltette dalait s a java ott veszett. Azt most nem kérdem, hogy kell-e egy költőnek tudnia azt, hogy a réten sohasem legeltetnek juhokat. Réten régente legeltették éjjelente, sarjútakarítás után az ökröket. Most már ez is aligha fordul elő rendes gazdaságban. A jó gazda ma már takarmányozza s éjjel pihenteti az ökreit, hogy másnap újult erőben állíthassa munkába. De kell-e mindezt a költőnek tudnia? Azt hiszem, nem kell. De ha nem tudja, akkor ne használja föl, amit nem tud, költői hasonlatokra. A hasonlat arra való, hogy a gondolatot világosabbá, szemlélhetővé tegye. Az inkorrekt hasonlat erre nem alkalmas. Sem Aranyban, sem Petőfiben, sem Csokonaiban, sem Homerben ilyen hibás hasonlatot a természetből nem is lehet találni. Ez egészen modern úzus a költészetben: eredetiségnek mondják, de ha jól megnézzük, inkább felületesség és tudatlanság.
A strófa vége az, hogy a mi megmaradt a versekből, az bitangul a költő lelkének tilosaiban van. Igen ám, de hiszen a költő a számadó juhász. Tehát a megmaradt nyájrész a juhász tilosaiban van. Ennek éppen semmi értelme sem volna, ha el nem fogadnók azt a föltevést, hogy itt a költő elejti hasonlatát, most már nem juhászról van szó és nem juhokról, hanem a költőről és dalairól. Ezek a dalok, amelyek az új kiadásban foglaltatnak, ezek maradtak meg neki, ennyi van, de – és e szókban játszik át a hasonlat a gondolatba – bitangul, a költő lelke tilosaiban. A juh tudniillik akkor bitang jószág, melyet be lehet hajtani s zálogot lehel róla venni, ha tilosba megy: idegen ember legelőjére vagy lelkére.
Mit kell e szerint értenünk azon, hogy a költő dalaiból ennyi van bitangul az ő lelke tilosaiban? Hát az ő lelke nem az ő sajátja? Ha az, akkor nem bitangul vannak a dalai a lelke tilosaiban, hanem jog szerint. Mert a tilos tilos ugyan, magamra nézve is, a magam területén is.
De ha én eresztem bele a nyájamat, azzal megszüntettem a tilost és a nyáj nem bitangul van benne. Az ilyen keresett, fogyatékos és konfúzus hasonlatok még akkor sem felelnek meg semmi célnak, ha az ember még ki is tudná okosodni, hogy mi a költő lelkének a tilosa? Azt akarja mondani, hogy lelkének vannak rejtett és tilos részei, ahova senkit sem ereszt, ahol még a dalai is bitangul vannak csak? De akkor hogy juthat eszébe új kötete révén (belépti díj a könyv ára) beereszteni a profán nagyközönséget ebbe a tilos szentélybe?
A szíves olvasó látja, hogy aki meg akarja érteni a modern költők erőszakolt és keresettséggel pompázó alkotásait, annak jól begyakorolt rébuszfejtőnek kell lennie. A képrejtvények megfejtése pedig néha elég jó szórakozás, de éppenséggel nem esztétikai és költői gyönyör.
Világos, hogy a költemény nem lehet hideg, prózai előadása a gondolatoknak. Világos, hogy képek, szokatlanságok, titokzatosságok fordulnak elő a jó költeményekben. Azonban a képeknek nem szabad képtelenségeknek, a szokatlanságoknak nem szabad furcsaságoknak és különcködéseknek, a titokzatosságnak nem szabad homálynak és érthetetlenségnek lennie.
Mondjam-e tovább? Így lehet végigmenni a bevezető vers minden strófáján, sőt a Trisztán hajója minden porcikáján. Csupa keresettség, erőltetettség, homályosság, erőszakosság. A tehetség bélyege itt-ott egy soron, egy kifejezésen, néha egy-egy strófán, ritkán egy egész versen, fájdalmas látványa a divat rombolásának, ép tagok eltorzulásának.
Az én édesanyám falusi háztartást vitt. Sokszor megesett vele, hogy esti szürkületben vagy éppen éjjel, mikor a hold bevilágított egy-egy padlásablakon, a padlásra kellett mennie, ahova persze gyertyát nem vitt magával. El szokta mondani, hogy megesett vele, hogy egyszer-egyszer valami ijesztő félelmes alakot pillantott meg a padlás egy-egy homályos zugában. Tolvaj volt, rabló volt, kísérlet volt: ez a gondolat rohanta meg s ilyenkor szívdobogva megállt. De, tette hozzá, nem szokott megfutni, hanem mereven rászegezte szemét az ijesztő alakra, s így mindannyiszor kisült, mikor hozzászokott a szeme a homályhoz, hogy a kísértet nem egyéb, mint egy seprűnyél vagy meszelő, amelyre rá volt vetve egy mosogató vagy egyébféle rongy.
A modern poézis száz meg száz terméke a maga erőltetett titokzatosságával, kereseti rejtelmességeivel, homályosságával s egyéb értelmetlen modern kellékeivel, ha jól a szemébe néz az ember, csak ilyen kísértet, melyet nagy megtiszteltetés lenne szellemnek nevezni.
Nagy része ezeknek a moderneknek engemet egészen hidegen hagy. Tudom, hogy az olvasó közönségből is csak azokat tudják lóvá tenni, akik minden félhomályban félnek a tolvajtól, betörőtől és a kísértetektől a nélkül, hogy olyan bátor ízlésük s jó szemük volna, mint az én édesanyámnak. De nagyon sajnálom közülük azokat, akikben egyébként meg lehet látni a komolyabb tehetséget. Ezek a költői divat hóbortjának az áldozatai. Szerencsére ez a divat már átment a karikatúrába. Mert amikor kezdtek, akkor még valahogy elfogadható volt a dolog. Ellenben a fejlődése, ahova ma már jutott, megdöbbenthetné magukat a megtévedt poétaembereket is.
A Balázs Béla verseiből még csak ki lehet, ha az ember éppen megerőlteti magát, valamely értelmet hámozni. Mert ez irány első követői még csak új, csak modern irodalom voltak: a holnap. Ezek követői, köztük Balázs Béla már a modernebbek. De van bizony már legeslegmodernebb is, amely lebunkózza és teljesen hitelvesztetté teszi minden elődét. Íme, egy példa. Lengyel József úr Martalócz címen ilyen verset ír és közöl egy arravaló folyóiratban:

Ó fej, szétröpülő, őrjöngő expansió!
Éjjel.
A koponya véres lapátai borzalmat kanalaznak össze
Vértől sáros föld.
Kifolyt szemek csatornája az agyvelő hajlata.
Szüzek forró ágya!
(És én kivert bikája minden csordák nőstényének)
Asszonyért feszülő testem.

Nemde, hogy nem kell ennél több? Ez a példa mutatja, hol végződik az, amit némelyek tudatlanságból, ízléstelenségből, divatutánzásból, föltűnés vágyából vagy egyéb lelki nyavalyából kezdtek. Ez egy irodalmi kolera-járvány. Hiszen vannak szellemi, erkölcsi járványok is, nemcsak a testet támadó bacillusok. Molière a Tudós nőkben és a Précieuses ridicules-ben megörökítette azt az irodalmi járványt, mely az ő korában dühöngött. Azok a részben ravasz, részben féleszű tudósok, akik az akkori szalonokban az asszonyokat bolondították szonettjeikkel, madrigáljaikkal, valósággal hiteles ősei a mi hóbortos holnaposainknak.