Az Est

Kávéházak a háború második évében

Budapest az 1910-es évek elején tele volt kávéházakkal – ahogy ez a Monarchia, úgy Magyarország szinte minden városára is igaz volt. Wilhelm Droste így írt erről: „… a bécsi kávéház szellemének érdeme, hogy ez a típus, messze a városon túl, a Monarchia egész térségében csodálatos természetességgel terjedt el. A legkisebb városka is igyekezett saját kávéházzal bizonyítani, hogy létfontosságú sejtje az Organizmus egészének. Mint ahogy Mária Terézia idején a sárgára pingált barokk építmények demonstrálták a Habsburg Monarchiához való kötődést, úgy váltak 1900 körül a kávéházak elmaradhatatlan jelévé a hovatartozásnak, bizonyítékává annak, hogy egy helység igenis képes kitekinteni saját határain túlra is. Így a legeldugottabb vidék is teremtett magának egy csöppnyi kozmopolita csillogást. Ha a város valamivel nagyobb volt, egészen biztosan több kávéház is üzemelt benne, különböző arculattal.”
A kávéház olyannyira jelképe lett a városi életnek, hogy a kávéház-látogató a hátország jellegzetes alakjává vált. Sőt, Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke után Kávéházi Konrádoknak nevezték azokat, akik az asztal mellől okoskodtak, mit is kéne a szerb, a muszka – és 1915-ben már – az olasz fronton tenni a győzelemért.
„Te különös, mulatságos és félelmes, ezerszer leírt és leírhatatlan emberfajta, te önző és gúnyos, lusta, élelmes, ravasz, buja és fáradt, érdekes és tökéletlen lény, páratlan emberpalánta, melyet a Teremtő Budapest üvegházaiban nevel” – szólította meg a vendéget Az Est 1915 márciusában, hogy aztán felkészítse a „legrosszabbra”: délelőtt tíz után nem lesz tejeskávé, délután pedig „ozsonnakávé”. Másnap aztán gyorsan tisztázta a lap, hogy kávé-, illetve tejkorlátozásról nincs szó, de a friss péksüteményekről, illetve aprósüteményről valóban le kell mondani a későn érkezőknek mind Budapesten, mind Bécsben. A császárvárosban április második felében életbe lépő jegyrendszer a kávéházi kiszolgálást is érintette: a tudósítás szerint a pincérek a jegyzetfüzet és ceruza mellé ollót vettek magukhoz, és „mikor jött a reggeliző közönség, a fizetőpincér vagy a kis újságos gyerek beszedte a kenyérjegyeket, levágta a szelvényt és hozott érte hadikenyeret”.
Természetesen az ellenséges haderővel a lövészárkokban farkasszemet nézők nem értékelték túlságosan nagyra a kávéházi asztaloknál hozott áldozatokat. Így a haditudósításokban kézenfekvő volt, hogy a katonák zord feltételeit a kávéházakban melegedők könnyű életével ellenpontozzák. Nagy Endre humorista például a Kávéházi Vendéghez intézte írását, amiben a magyar katonák emberfeletti erőfeszítéseit igyekezett bemutatni: „Ön talán ma reggel megint haragudni fog, hogy egyrészt a zsömlye egy nüánsszal sötétebb és másrészt hogy már megint nem fogtuk össze egy marékba az orosz cár hadseregét és nem tettük oda ön elé bokrétának reggelije mellé.”

Felhasznált irodalom:
Nagy fába vágom = Az Est, 1915. március 22.
A kávéházak tejes kávéja és friss süteménye. Hírek = Az Est, 1915. március 23.
Bécsben nincs apró sütemény. Hírek = Az Est, 1915. április 3.
Kenyérutalványok Bécsben. Hírek = Az Est, 1915. április 13.
Nagy Endre: Megbeszélés a támadásra = Az Est, 1915. május 9.
Wilhelm Droste: Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában = Budapesti Negyed, 1996/2–3.

Készítette: Takács Róbert