A Pesti Napló 1917. január 23-i számában rövid közlemény tudósított arról, hogy február elején a „Romániában érdekeltek központjának” képviseletében háromtagú delegáció utazik Bukarestbe, ahol a magyar „közgazdasági érdekek” képviseletéről tárgyalnak az illetékesekkel. A román fővárost a központi hatalmak 1916. december 9-én foglalták el, a megszálló hatóságok az év végén kezdték meg működésüket, így az utazás látszólag még jó időben történt. Valójában azonban Románia megszállása egyértelműen demonstrálta Németország és Ausztria–Magyarország eltérő súlyát.

A megszálló hatóságokat Mackensen tábornagy vezette, a 65 ezer négyzetkilométernyi megszállt területet Bukarest mellett 14 kerületre osztották. (Moldvában, Iaşi székhellyel tovább működött az antanttal szövetséges román kormány.) Ebből csak három havasalföldi kerület került osztrák–magyar irányítás alá, igaz, bolgár vagy török parancsnokság sehol sem alakult. A polgári közigazgatást a román adminisztráció intézte, és a minisztériumok, valamint a bíróságok is tovább működtek, igaz, a megszállók felügyelete alatt. A németek szép számmal találtak együttműködésre hajlandó román politikusokat és polgárokat, és miután egyik megszálló hatalomnak sem volt kellő számú embere a közigazgatás átvételére, ez mindenki számára előnyösnek bizonyult. Az igazi konfliktusok a gazdasági kérdések körül törtek felszínre, méghozzá elsősorban a két szövetséges között.

 
A magyar politikai és gazdasági gondolkodás számára Románia és a Kelet a nagy ugrás, a birodalmi kibontakozás lehetőségét kínálta. Krausz Simon bankár egyenesen úgy fogalmazott, hogy nyugaton nincsenek gazdasági lehetőségek, kelet felé viszont Erdély lehet a magyar tőke ugródeszkája. Ennek megfelelően a „Romániában érdekeltek” nem szűkölködtek jelentős tervekben, mindenekelőtt a kelet felé irányuló áruforgalom lehetőségét akarták megteremteni: vasúti összeköttetést létesíteni egy fekete-tengeri kikötővel (Galaţi) és onnan hajóval eljuttatni az árut rendeltetési helyére. Természetesen Románia erőforrásainak egy részére is igényt tartottak, gabonára, olajra, fára.

A nagy terveket azonban nem nagyon sikerült aprópénzre váltani, amiben az osztrák–magyar diplomáciának és katonai vezetésnek is felelőssége volt. Már a katonai közigazgatás felépítése is jelezte, hogy a döntő befolyás Németországé lesz. Ráadásul az egész megszállás legfontosabb testületében, a katonai kormányzótól is független ún. Wirtschfatsstabban (gazdasági törzs) nem volt képviselője a Monarchiának. Ezek után nem meglepő az sem, hogy a kiaknázható erőforrások legnagyobb része német kézbe került. Például 1917 végéig 272 ezer tonna olajat szállítottak el Romániából, ebből 241 ezer tonna jutott a német keleti hadseregeknek, és csak 26 ezer Ausztria–Magyarországnak, mivel a kitermelést 30 éves időtartamra egy német cég szerezte meg. A gabona elosztása valamivel kiegyensúlyozottabb volt, azonban a termény nem az egyre inkább szűkölködő polgári lakosságnak jutott.  A fakereskedelem monopóliumát egy német–osztrák–magyar cég kapta, és a Monarchia kezébe került a Turnu Severin-i hajógyár.

 
A Monarchia azonban ennél közvetlenebb problémákat sem mindig tudott megoldani szövetségesével. A román hadüzenetet követően a román hatóságok mintegy 15 000 magyar alattvaló (vendégmunkások, vállalkozók) tulajdonát kobozták el. A megszálló hatóságok – természetesen román állami tulajdonból – elvileg kártérítést ígértek. A kártalanítási eljárás azonban hónapokig nem kezdődhetett meg. A németek nem foglalkoztak a magyar alattvalók kérelmeivel, a Monarchiának pedig nem volt képviselője az illetékes testületben, sem küldöttei a megszálló közigazgatásban. A magyar kormány nem talált olyan bírákat sem, akik németül és románul is tudnak, és vállalták volna a kiküldetést az eljárások lefolytatására.

A viszony nagyobb léptékben is egyenlőtlen volt. A nagyszabású magyar tervek mögött nemigen állt mozgósítható tőke, ezért aztán még az erdélyi befektetések (például a földgázkitermelés) is a német érdekeltségek számára kínáltak lehetőségeket. A frusztrációt legfeljebb az oldhatta kissé, hogy a románok szemében kezdetben leginkább elutasított osztrák–magyar megszállók ázsiója fokozatosan nőtt, míg az első időszakban igencsak tisztelt németeké határozottan esett az egyre keményebben fellépő megszálló szervek tevékenysége nyomán.

 
Felhasznált irodalom:
Rigó Máté: Imperial Elites After the Fall of Empires: Business Elites and States in Europe’s East and West, 1867–1928. PhD disszertáció, Cornell University, 2016.
Corni, Gustavo: Occupation during the War. In: 1914–1918 online. International Encyclopedia of the First World War.
Ristović, Milan: Occupation during and after the War (South East Europe). In: 1914–1918 online. International Encyclopedia of the First World War.

 
Készítette: Egry Gábor