A Monarchia hadserege 1915 januárjában kétségbeesett vállalkozásba kezdett. Az orosz hadsereg 1914 végére lerohanta Galícia nagy részét, körülzárta Przemyśl erődjét és sikerült betörnie Magyarországra. Bár Przemyślt egy ízben sikerült felmenteni, 1915 elejére az ismét gyűrűbe zárt erőd helyzete egyre kétségbeejtőbb lett. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök, elkerülendő 130 000 katona és jelentős mennyiségű hadianyag elvesztését, valamint a közvélemény demoralizálódását úgy döntött, hogy német segítséggel megkísérli az erőd ismételt felmentését. A január–februári offenzíva végül elakadt a kárpáti hóban és hidegben, részsikereket azonban elért. Így február 18-ára sikerült visszafoglalni Bukovina fővárosát, Czernowitzot (románul Cernăuți, ukránul Csernyivci).

A bukovinai harcokról a Pesti Napló számos tudósításban adott hírt. A helyszíni beszámolók nem csupán a megszálló orosz csapatok kegyetlenkedését, rablásait, erőszakoskodását mutatták be szinte már kéjes részletességgel, hanem a katonák hősiességét – köztük kiemelt helyet kapott a k. u. k. haderő kötelékében küzdő Román Légió. Eszerint a lojális bukovinai román politikus, Aurel Onciul által szervezett, rosszul felszerelt alakulat tagjai fáradtságot nem ismerve harcoltak, olykor kézifegyverekkel tüzérütegeket megrohanva. Az osztrák lapok viszont kifejezetten jól szervezett és jól felszerelt alakulatként jellemezték a Légiót. Ha ehhez a nehezen magyarázható különbséghez hozzávesszük, hogy a nemzetiségi kérdésben korábban igencsak kemény fellépést követelő magyar újság részletesen bemutatta a tartomány román lakóit ért sérelmeket is, akár meglepő hangnemváltásról is beszélhetünk.

Ennek persze voltak kézzelfogható politikai okai is, hiszen az elvileg Németországgal és Ausztria-Magyarországgal szövetséges Románia 1914 nyarán semleges maradt, politikusai körében pedig erős volt az antant melletti elköteleződést támogatók tábora. A Pesti Napló maga is gyakran idézte a bukaresti újságok cikkeit, a politikusok nyilatkozatait, érezhető aggodalommal kutatva, merre billen majd a mérleg nyelve, míg a román újságok pedig a bécsi és budapesti lapokat szemlézték hasonló lelkesedéssel. A bukovinai románok orosz megszállás alatti megpróbáltatásai tehát arra is alkalmasnak tűnhettek, hogy egy orosz-román szövetség támogatottságát Bukarestben gyengítsék.

 
A románok hősiességét, helytállását, hűségét részletező írások azonban tágabb keretben is értelmet nyernek. A Pesti Napló korábban a kemény, magyarosító nemzetiségi politika híve volt, például a háború kitörését megelőző hónapokban is támadta Tisza István miniszterelnök megegyezési kísérletét a román nemzetiségi vezetők egy részével. A háborús erőfeszítés hatására viszont már viszonylag korán hangnemet váltott. A nemzetiségek megbízhatatlansága helyett az egyszerű románok, illetve szlovákok hősi helytállása, hűsége és hazafisága lett tudósításai témája. Ugyanis a magyarországi szlovákok képe is jelentős mértékben átalakult 1914 őszétől kezdve, a háború idején kristályosodott ki a magyaroktól is elkülönülő, jó hazafi népcsoport képe, akiket végre nem érhet a pánszláv befolyásoltság vádja. Mindez egybeesett a kormány nemzetiségpolitikai erőfeszítéseivel is.

Éppen a nem magyar katonák hősies helytállására hivatkozva Tisza és miniszterei számos, főként praktikus engedményt tettek a nemzetiségeknek. A nyelvhasználat terén kiemelkedett az az egyébként hatékonysági szempontból sem lebecsülendő intézkedés, ami az iskolákban engedélyezte a tanulók anyanyelvének használatát – a tanítást segítő nyelvként. (Vagyis a tanár anyanyelven is elmagyarázhatta a magyar nyelvű tananyagot, illetve a magyar nyelv és irodalom tárgy szövegen túl eső részét.) Emellett a hitoktatás nyelvét illetően is lazítottak a szabályokon. Szintén gyakorlati értéke volt a nyilvános gyűlések megtartását szabályozó új belügyminiszteri rendeletnek, ez a szokásokon alapuló, valamint egyházi rendezvények kapcsán egyértelművé tette, hogy azok nem engedélykötelesek. Szimbolikus értelemben azonban egyértelműen a nem magyar nemzeti jelképek használatára vonatkozó rendelet bírt jelentőséggel. Ennek már a szövege is sajátos volt, legnagyobb részét a nemzetiségek hazafiságának emelkedett stílusú dicsérete teszi ki. Rendelkező része hatályon kívül helyezi a magyarországi nemzetiségek „történetileg kialakult” nemzeti színeinek és jelképeinek használatára vonatkozó korábbi teljes tilalmat, és engedélyezi, hogy azokat – amennyiben nem azonosak más államok színeivel és jelképeivel – a magyar nemzeti színek egyidejű, hasonlóan feltűnő használata mellett, nyilvánosan viseljék.

A Pesti Napló tehát nem volt egyedül a nemzetiségek ábrázolásának gyors, bizonyos tekintetben radikális megváltoztatásával. Az idill azonban – legalábbis ami a román nemzetiséget illeti – csak 1916 augusztusáig tartott. Miután Románia megtámadta a Monarchiát és csapatai, ha csak rövid időre is, benyomultak Erdélybe, a románok hirtelen gyanakvás tárgyává lettek. A hatóságok letartóztatásokat, internálásokat hajtottak végre, a román csapatok távozását követően pedig számos eljárást indítottak kémkedés vagy a megszállók tevékeny megsegítése vádjával. (Mint az egyébként ilyen esetekben lenni szokott, nem ritkán csupán egyéni konfliktusok „rendezésére” próbálták felhasználni a hatósági gyanakvást a feljelentők.)

Erdélyben azonban a nemzetiségi politika is újra változott, igaz, ebben nem kis szerepet játszott az, hogy Tisza bukása után a Pesti Napló által is támogatott politikusok, például Apponyi Albert kerültek kormányzati pozícióba. A mögöttük álló erdélyi „körök” pedig mindenekelőtt azt szerették volna elérni, hogy az Erdély feletti magyar uralom soha többet ne kerülhessen veszélybe. Ennek megfelelően sor került az oktatáspolitika szigorítására, a később a két világháború közti Romániában hírhedté vált ún. kultúrzónák felállítására (az itt tanító magyar tanerők jelentős kereset-kiegészítésre számíthattak, cserébe elvárták, hogy hatékonyan magyarosítsák tanulóikat), a földbirtokforgalom korlátozására, illetve az -eladások egyedi, minisztériumi engedélyhez kötésére, és nagyszabású, hatóságilag segített vallási térítő akciókra. Emellett tervek születtek az észak-erdélyi román lakosság áttelepítésére Dél-Erdélybe, vagy akár Moldvába, ahonnan a csángókat telepítették volna a helyükre, egy magyar nyelvű ortodox püspökség létrehozására, és felmerült a közigazgatás teljes államosítása is, ami egyúttal kizárólag magyar hivatalnokok alkalmazásával járt volna.

A szlovákok hűségét azonban szinte 1918 októberéig alig valaki kérdőjelezte meg. A közös megpróbáltatások és nem utolsó sorban az uralkodó iránti hűség egy pillanatra talán valóban létrehozták a korábban és később is csupán vágyott nemzeti, hazafiúi egységet.

 
Felhasznált irodalom:
8200/1914. BM. eln. számú rendelet
114.000/1914 sz. VM. számú rendelet
A VKM 1914. 1797. eln. számú megkeresése az egyházi főhatóságokhoz
Die Kämpfe um unsere Gebirgsfestungen im äußersten Osten. = Innsbrucker Nachrichten, 1915. március 25.
Ein Hinterhalt. =  Neues Wiener Journal, 1915. február 3.
Manfred Rauchensteiner: Der Erste Weltkrieg und das Ende der Habsburgermonarchie.  Köln, Weimar, Wien, 2013.
Egry Gábor: Erdélyiség, regionalizmus, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője, 1913–1918. = Századok, 2013/1. 3–32.
Vörös László: A „leghazafiasabb magyarok” vagy egy „szabad nemzet”? A szlovákok szociális reprezentáció a magyar sajtóban 1914–1918. = Korridor, 2014/3. 25–60.
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918. VII. (1914–1916). Budapest, 1999.
Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918). = Erdély története. III. kötet. Szerk.: Szász Zoltán.  Budapest, 1986.

 
Készítette: Egry Gábor