A háborúknak általában velejárója az epidemiális betegségek megjelenése nem csupán a fronton lévő katonák, hanem a civil lakosság körében is. A Nagy Háború idején sem volt ez másként. A háború első évében, már 1914 augusztusától folyamatosan cikkeztek a lapok koleragyanúról, utóbb már a ténylegesen diagnosztizált esetekről számoltak be. A kolerafertőzés nem volt ismeretlen Magyarországon. A szennyezett vízzel, emberi ürülékkel és az ezekkel közvetlenül érintkező nyers élelmiszerekkel terjedő betegség tüneteit – a gyors kiszáradáshoz vezető, szűnni nem akaró hasmenést és a hányást – először 1831-ben diagnosztizálták hazánkban. Az utolsó nagy járvány (1914 előtt) 1872-ben volt, ekkor közel kétszázezerre tehető a halálesetek száma. A kolera 1914 decemberére lecsengeni látszott (de nem tűnt el teljesen, egészen 1917-ig regisztráltak megbetegedéseket), helyét egy másik betegség vette át: a tífusz. A korábban börtönlázként is emlegetett kór, a kiütéses tífusz (nem keverendő össze a hastífusszal) főként a rossz higiénés körülmények között élő, zsúfolt közösségekben fordult elő, a ruhatetű közvetítésével terjedt egyik emberről a másikra. Tünetei: magas láz, hidegrázás, fejfájás, izomfájdalom, utóbb étvágytalanság, majd fogyás. A fertőzés megakadályozásának egyetlen módja – az antibiotikumok megjelenése előtt – a megfelelő tisztálkodás és a ruhanemű gyakori cseréje: ez azonban a lövészárkok mélyén és a fogolytáborokban egyszerűen lehetetlen volt. 1914-1915 telén Szerbiában a tífusz óriási pusztítást végzett: közel 150 ezer ember (zömében osztrák-magyar hadifogoly) esett áldozatul a járványnak. A tífusz később a keleti frontot is megjelent: török közvetítéssel jutott el Oroszországba, ahol a járvány 1917-1918-ban csúcsosodott ki, itt sem kímélve a hadifogolytáborok lakóit. A tífusz ellenszeréül szolgáló vakcinát a két világháború között fejlesztette ki Rudolf Weigl lengyel biológus.

Készítette: Kaba Eszter

A tífusz új gyógymódja = Pesti Hírlap, 1915. január 20.

Báró Korányi Sándor egyetemi tanár a tífusz kezelésnek új módjáról tartott előadást a budapesti orvos egyesületben. Az új eljárás Ihikava japán orvostanár nevéhez fűződik, akinek új tífusz-oltóanyagával a nyár óta kísérleteznek a budapesti egyetemi klinikákon Korányi, Bálint, Preisich és Fenyvessy tanárok. Ihikava tanár módszere szerint az új szérumot a vérkeringésbe kell befecskendezni. Egy fél köbcentimétert fecskendeztek be egy-egy betegbe a japán tanár szérumából; néhány órával utóbb rázóhideg jelentkezett, a hőmérséklet emelkedett, amit azonban a betegek elég jól viseltek. A kritikus hőmérsékletesés után a kedvező esetekben azonnal normális hőmérséklet állott be, úgyhogy a beteget lábadozónak lehetett tekinteni. Egyes esetekben a hőmérséklet még néhány napig abnormális volt, nehéz jellegzetes tünetei azonban eltűntek. Vannak esetek, amikor a befecskendezés látszólag hatástalan, még akkor is, ha többször ismétlik. Kiderült, hogy az eredménytelen esetek annál gyakoribbak, minél későbben alkalmazzák a szert, míg ha az injekció idejekorán történik, a hatása meglepő. Huszonnégy óra lefolyása alatt a nehéz tífuszos láz, öntudathiány, a delírium eltűnik és kimaradnak a további hőemelkedés és a béldaganatok is. Korányi professzor pedig huszonkilenc esetben alkalmazta az új szert, a vakcinát. Két esetben későn alkalmazták. Tíz esetben az eredmény kitűnő volt, kilenc esetben javulás állott be, míg a többi esetben nem volt befolyással. Azokban az esetekben, amikor a betegség kitörése után öt napon belül alkalmazták az oltást, a tífusz nyomban gyógyult, míg a később oltott esetekben már kisebb eredmény mutatkozott. A biztos eredményhez szükséges az, hogy a diagnózis elég korán megállapíttassék. Bálint Rezső egyetemi tanár tizennyolc esetben alkalmazta az új eljárást, amelyek közül öt esetben rögtön gyógyulást, hat esetben pedig kétszeri oltás után akkora javulást tapasztalt, hogy a betegség 19 nap alatt gyógyult teljesen. Preisich magántanár huszonegy tífuszost oltott be ily módon és csak négy esetben volt eredménytelen az oltás. A budapesti orvosegyesület bizottságot küldött ki a kísérletek folytatására és az oltóanyag tökéletesítésére.