Az Est

Egy város pusztulása – a hátországban

1917. május 21-22-én leégett Gyöngyös belvárosa: 24 ember meghalt, 8000 ember maradt fedél nélkül, 580 ház és 1400 melléképület semmisült meg az akkor mintegy húszezres településen. A tűz a kórház mosókonyhájából indult el, ahonnan átterjedt a főtér házaira, majd a viharos erejű szélnek köszönhetően rövid időn belül elharapózott. A délután öt órakor keletkezett tűz még másnap délben is tombolt Az Est beszámolója szerint.
A városnak már aznap kész rehabilitációs terve volt, ugyanis az a helyi vezetés számára már korábban is nyilvánvaló volt, hogy a gyöngyösi belváros „időzített bomba”, előbb-utóbb le fog égni. A történet kifejezetten „magyaros”, már a katasztrófa idején kirajzolódott, hogy számos mulasztás és később végzetesnek bizonyuló döntés vezetett a tűzesethez. Ahogy Az Est vezércikke kifakadt: „A tüdővészesek, az analfabéták, az emberi méltósághoz méltatlan igénytelenség országa a miénk. Sürgessük-e a közigazgatás államosítását, mint orvosságot? De hát mivel különb az állam, mint a megye? Ugyanazok az emberek, ugyanaz a szellem mind a kettőnél. A bátyámuram–öcsémuram rendszer itt is, ott is.”
Pedig a felkészülésre több mint egy évtized állt rendelkezésre. Gyöngyöst ugyanis már a századelőn érte egy hasonló katasztrófa: 1904-ben a város kétharmada lett a lángok martaléka. Az oltást akkor is (és 1917-ben is) szinte lehetetlenné tette, hogy a belváros szűk sikátoraiba, keskeny zsákutca-rendszerébe nem tudtak behatolni járműveikkel a tűzoltók, illetőleg a város vízellátása is megoldatlan volt, így a vizet is messzebbről kellett hozatni az oltáshoz. Akkor az egyik következtetés az volt, hogy meg kell szervezni a város vízellátását. Ám a Mátrából nem lehetett gazdaságosan és nagy mennyiségben vizet csatornázni, míg a belvárosi artézi kút létrehozására irányuló próbafúrások eredménytelenek voltak: 80 000 koronát emésztettek fel, de 450 méter mélységből sem tört fel a víz. Igaz, – a számos alföldi város vízellátásában segédkező – Zsigmondy Béla talált vizet jó másfél kilométerre a várostól délre, ám a városvezetés ennek felhasználását a belvárosi kutak reményében leszavazta.
Az Est nem kis malíciával jegyezte meg, hogy a vízvezetékrendszer kiépítését Gyöngyös a csinos, de haszontalan aszfaltozott utak megépítése miatt tette zárójelbe. A fővárosi liberális lap ebben a döntésben a „vidéki mucsaiság” és a kisebbrendűség-érzéstől hajtott kivagyiság keverékét vélte felfedezni. Gyöngyös e beszámoló szerint Egerrel, a gyorsabban fejlődő megyeszékhellyel mérte össze magát, és azért szavazott az utak felújítására, hogy e téren is utolérje Egert. Ráadásul az útépítést egy létező adónemből, a kövezetvámból anyagilag is lehetett finanszírozni, míg a valamivel olcsóbbra taksált vízhálózat megépítése érdekében újabb adót kellett volna kivetni – azaz az anyagilag a kevésbé fájdalmas verziót támogatták a közgyűlésben.
Az 1917-es tűzeset okozója közvetlen emberi mulasztás volt: a városi tűzoltó-parancsnokság elrendelte ugyanis a kórházi mosókonyha bezárását, ám azt nem hajtották végre. A tűzvész után IV. Károly nem sokat tétlenkedett, azonnal elhatározta, hogy felkeresi a bajba jutott várost. „Zászlók nem lengtek a házak tetejéről, mert a házaknak már nincsen tetőzetük; lobogódísz és diadalkapu helyett romok és üszkök várták Károly királyt és felséges hitvesét a leégett Gyöngyösön.” A király kétórás, ceremóniát mellőző látogatása nemcsak a vagyonukat vesztett lakóknak jelentett vigaszt és reményt, de egyúttal kiváló alkalmat biztosított arra, hogy a sajtó megerősítse az egyszerű, a néppel együtt érző – sőt Mátyás királyként a nép között elvegyülő – uralkodó imázsát. A királyi hintó lépésben hajtott, és IV. Károly alkalmat adott sokaknak – még azoknak is, akiket a kísérete már nem akart a színe elé engedni –, hogy pár szót váltsanak vele, s így osztozzon bánatukban. Ki-ki elmondhatta, hogy mi mindene veszett oda a tűzben, háza, két üzlete, kicsiny boltja, születendő gyermekének ruhái. „Zita királyné is minden szegény asszonynak és férfinak kezet nyújtott, úgyhogy végül fehér kesztyűje egészen fekete lett.” IV. Károly az egyik tűzoltót, aki már 25 éve tagja volt a városi tűzőrségnek, spontán ki is tüntette egy érdemkereszttel, amint meghallotta, hogy megmentette a város 6 vagonnyi rézgálic-készletét. A bortermelő vidéken a szőlő kártevői elleni védekezésben használt vegyület különösen nagy becsben állt, a polgármester e készletet a város legnagyobb vagyonaként említette.
A kétórás látogatás után IV. Károly a szintén Gyöngyösre látogató Tisza Istvánnal együtt felszállt a vonatra és elindult Vámosgyörk felé. Utóbbi így felelt az őt szintén megéljenző tömegnek: „Csend legyen, csend! Kicsiny ember vagyok én már!” – hiszen előző nap adta be a királynak lemondását.

Felhasznált irodalom:
Gyöngyös = Az Est, 1917. május 23.
A királyi pár a leégett gyöngyösi nép között = Az Est, 1917. május 25.
Tarján Vilmos: A leégett Gyöngyös újjászületése = Az Est, 1917. május 27.
A nagy gyöngyösi tűzvész évfordulóján. Forrás: http://www.vk-gyongyos.bibl.hu/harchiv/20080501_tuzvesz.html

Készítette: Takács Róbert