Népszava, 1914

„Vadat és halat, s mi jó falat”

Mert nézd, tisztelt halászó és vadászó ősöm, aki annak idejében Ázsia mezőin és vizein szabadon és korlátozás nélkül űzhetted ezt a szép és családfönntartó mesterséget – a te ivadékod a Duna-Tisza környékén, a Tátra, Mátra, Fátra vidékén nem folytathatja a mesterségedet szabadon és korlátozás nélkül.” 1917 májusában a Népszava szerkesztői egy álhírre csaptak le gúnyosnak szánt glosszájukkal. A Gyerünk a Balatonra! című cikkük arra a téves információra reagált, miszerint az élelmiszerszükséglet miatt a belügyminiszter engedélyezte volna, hogy a Balatonon bárki minden korlátozás nélkül szabadon halászhasson, azaz úgymond visszatértek volna a mitikus törzsi idők, amikor még mindenhol szabad volt a halászat és a vadászat is.
Azonban az államok kialakulása után, így a Magyar Királyságban is ezek a jogok a kezdetektől korlátozottak voltak: még ha egységes szabályozás sokáig nem is létezett, minden egyes vidékeken csak meghatározott személyeknek vagy csoportoknak volt privilégiuma a halászatra vagy vadászatra. A 19. század végén aztán a kapitalista gazdasági rendszernek megfelelően általános szabályozás, külön halászati törvény született, valamint a „halászati jog csak társulva hasznosítható” alapelvnek megfelelően kapitalista jellegű tulajdonhasznosító és érdekvédelmi szervezeteket hoztak létre. Ezek közül a Balaton Halászati Társulat a tó halászati hasznosítását 25 évre bérbe adta az 1900-ban létrehozott Balatoni Halászati Részvénytársaságnak. Ebből fakadóan az első világháború idején a kormánynak nem is állt módjában, hogy a balatoni halászatot bárki számára engedélyezze (illetve ehhez különleges, a magántulajdont korlátozó törvényi intézkedésre lett volna szükség).
A másnapi Népszava meg is tette a szükséges helyreigazítást, amelyből kiderült, mi lehetett a téves hír oka: a tényleg létező élelmiszerszükséglet miatt a földművelési minisztérium megengedte a balatoni halászati társaságnak, hogy pontyokra a korábban tilalmasnak számító idő alatt is korlátlanul halászhasson.

Felhasznált irodalom:
Gyerünk a Balatonra! = Népszava, 1917. május 10.
A Balatonon nem szabad halászni = Népszava, 1917. május 11.
Halászat = Magyar Néprajz. Budapest, 2001.
Párizs Ágnes: A balatoni halászat = História, 1999/5−6.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. május 10.
Gyerünk a Balatonra!

Ne gondolja senki, hogy a belügyminiszter nem tud az élelmiszerszükségről. Tud bizony, mégpedig szomorú tapasztalatok alapján tud erről. Olvassa a lapokból, olvassa a hivatalos jelentésekből, hogy élelmiszerszükség van. Mi is tudjuk, sőt érezzük, és hogy a kettő között mi a különbség, azt ez az öreg nóta szépen megmondja:
Te csak tudod, én meg érzem,
Mekkora a szegénységem…

Aki ezt a nótát fabrikálta, az még akkoriban nem gondolt sem a belügyminiszter úrra, sem ránk, de még csak a közélelmezés sem forgott az ő elméjében, de azért a nótája ráillik arra a viszonylatra, ami a belügyminiszter úr és köztünk vagyon a közélelmi szükségletek terén.
És ha tudja a belügyminiszter úr, hogy mi szükséget érzünk, hát teljesíti is a kötelességét és segít minket a bajunkban. Példának okáért − hogy a nagyon sok közül csak egyet emlegessünk föl − elrendelte az élelmiszerszükségre való tekintettel, hogy a Balatonon bárki minden korlátozás nélkül szabadon halászhat.
Mert nézd, tisztelt halászó és vadászó ősöm, aki annak idejében Ázsia mezőin és vizein szabadon és korlátozás nélkül űzhetted ezt a szép és családfönntartó mesterséget – a te ivadékod a Duna-Tisza környékén, a Tátra, Mátra, Fátra vidékén nem folytathatja a mesterségedet szabadon és korlátozás nélkül.
Vadászni akarok? Akkor először is lőjek magamnak fegyvertartási engedélyt. Ha ezt meglőttem, ejtsek magamnak egy kis fegyveradóra való pénzt. Ha ez megvan, induljak cserkészni vadászjegy után, amit a királyi adóhivatal csak bizonyos pénzek lefizetése után nyom a tarisznyámba, és ha már ezen is túl vagyok, akkor szabadon és korlátozás nélkül vadászhatok legyeket és poloskákat; de vadakat még nem, mert ahhoz elébb vadászterületet is kell lőni, ami azt teszi, hogy bérelnem kell olyan vidéket, ahol az összes vadászati jogaimat érvényesíthetem. A szobában, az udvaron ez bajos.
Halászni akarok? Ehhez sem elég a horog, a hal meg az én akaratom, hanem kell hozzá halászati engedély, partbérlet és egyéb nyavalya. Szegény embernek elég volna ugyan a hal is, a vad is, de azért van vadászati és halászati tilalom meg korlátozás, hogy a szegény ember el ne rontsa a gyomrát a jó falatokkal, mert a betegség sem szegény embernek való.
De most már nem kell sopánkodni, nem kell borzalommal hallgatni a vásárcsarnoki halárakat, nem kell panaszkodni, hogy a réztepsiben nem sül a harcsa, hogy hústalan napokon szabad, de nem lehet halat enni, hanem föl kell kerekednünk honkereső őseink módjára, és el kell zarándokolnunk a Balaton partjára, ahol korlátozás nélkül és szabadon halászhatunk az élelmiszerszükségre való tekintettel. Csak nem szabad válogatósnak lenni, hogy én nem szeretem a balatoni fogast, én utálom a balatoni süllőt, mert szálka van benne. Jobb, mint a pattogatott kukorica vagy az üres krumplifőzelék, tessék elhinni.
A horgászati eszközök beszerzése nem kerül nagy megerőltetésbe. Mindössze azzal kell tisztába jönnünk, hogy van-e nekünk a Balaton partján egy kis villánk vagy nincs, mert úgy sejti az ember, hogy nem szoktunk valamennyien Siófokon nyaralni, amíg ez a háború tart, és nem feleselhetünk minden pillanatban a tihanyi visszhanggal, ha a pesti kofával összeveszünk. Miután tisztába jöttünk vele, hogy leginkább nincs, egy kis gondot okoz nekünk, hogyan is élhetünk azzal a polgári jogunkkal, amiket a belügyminiszter úr a rendeletében − tekintettel az élelmiszerszükségre – ránk ruházott?
Csakugyan bajos. Ha gyalog-karaván módjára a Balatonra megyünk, ugyan elég lesz-e a partja az elhelyezkedésünkre? Ha elég lesz, azután a horgunkat valamennyien a vízbe nyújtjuk, elfér-e benne, és ha elfér, a legutóbbi balatoni halszámlálás statisztikája szerint hányadrész hal jut egy-egy horogra?
Mindenesetre ezt számítsuk ki előbb, mielőtt elindulnánk a Balaton partjára őseink mesterségének a folytatására és tapasztaljuk ki azt is, hogy ha hal nem jut, az éhségünket csillapítja a balatoni víz színjátszása, a tihanyi visszhang vagy a kecskeköröm?

Népszava, 1917. május 11.
A Balatonon nem szabad halászni

Egy kőnyomatú lap híradása nyomán megírtuk, hogy a kormány az élelmiszerszükségre való tekintettel fölfüggesztette a Balatonon a halászati korlátozásokat és hogy ezentúl a Balatonon bárki halászhat. Most illetékes helyen azt mondják, hogy ez a hír téves. A Balatonon a halászás joga 1925-ig a Balaton halászati bérlő részvénytársaság tulajdona és így a kormánynak nincs módjában a közönségnek a Balatonon való halászást megengedni. A téves hír alighanem onnan eredt, hogy a földmívelési minisztérium az élelmiszerszükségletre való tekintettel megengedte ennek a társaságnak, hogy pontyokra a tilalmi idő alatt is korlátozatlanul halászhasson. De ehhez csupán a társaságnak van joga.