Minek köszönhető a 20. század „őskatasztrófája”, az első világháború? Talán egy történelmi kérdésnek sincs akkora irodalma, mint az első világháború kitörésének. Az egyik legeredetibb választ a zseniális A. J. P. Taylor (1906–1990) adta, aki kevesebbet kutatott a levéltárakban, de annál többet gondolkodott: az első és máig legnevezetesebb brit „médiatörténész” több munkájában is kifejtette a meghökkentő „menetrend-elméletét”, amely abból az alapfeltevésből indul ki, amelyet az emberek nem szeretnek elhinni, hogy „nagy eseményeknek apró okai vannak”.
A. J. P. Taylor elméletét először az 1963-ben megjelent – és magyarra 1988-ban lefordított – Az első világháború képes krónikája című kiadványában fejtette ki, legrészletesebben az 1969-es War by Timetable című munkájában, és végül a How Wars Begin című 1979-es könyvében is ismertette, amely az azonos című, szokása szerint jegyzetek nélkül, szabadon megtartott 1977-es televíziós előadássorozatán alapult. Taylor szerint 1914 nyarán egyik nagyhatalom se akarta kirobbantani a háborút. Teóriájának három kiindulópontja van: a tartalékosok mozgósítása nem feltétlenül jelent háborút, inkább csak fenyegetést, amellyel a nagyhatalmak diplomáciája előszeretettel is élt a 19–20. század fordulóján. Fontos szempont, hogy egy mozgósítást le lehet állítani, de – hogy a harmadik előfeltételt idézzük – nem lehet improvizálva alakítgatni, mivel a katonákat vasutakon szállítják, márpedig a vasúti menetrendek a legszigorúbb számításokat követelik meg.
Ahogy Wolfgang Schivelbusch A vasúti utazás története – A tér és az idő iparosodása a 19. században című ismert munkájában kifejtette, a menetrendek épp azzal tudták „demokratizálni” a 19. századi Európát, hogy mindenkire vonatkoztak: egy vonatot nem lehetett egy akármilyen kiváltsággal bíró úr kénye-kedvére bármikor elindítani, mint egy hintót vagy egy automobilt, mert a vasutak megkövetelték a szigorú menetrendek létezését. 1914 nyarán minden mozgósítási terv a vasúthálózatra épített, így a mobilizáció minden szakasza percre pontosan ki volt számolva hónapokkal, évekkel a világháború kitörése előtt, és ezeken a terveken csak úgy nem lehetett alakítani. Taylor hangsúlyozta, hogy ha csak egyetlen vonat irányát is megváltoztatták, minden másét meg kellett változtatni, és újra kellett tervezni. És – a kritikusai szerint erősen túlozva – azt is kijelentette, hogy bármely változtatás a menetrenden, de még egy vonat késése is azt jelenthette, hogy nemhogy 24 órát, de akár fél évet is veszíthet az adott hatalom, mert ha minden borul, ennyi ideig tartott volna, amíg a következő mozgósítási menetrend elkészül.
Azok a történészek, akik nem Németországot teszik felelőssé az első világháború kirobbantásáért, jellemzően Oroszország felelősségét hangsúlyozzák: e nézet szerint az a döntés jelentette a legnagyobb lökést a világháború felé, hogy utóbbi állam elrendelte az általános mozgósítást. Ez szélesítette ki ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia lokális konfliktusát. A. J. P. Taylor szerint azonban Oroszország éppen hogy meg akarta fékezni még időben a balkáni konfliktus kirobbanását azzal, hogy kinyilvánítja: kész támogatni Szerbiát, és e kijelentésnek súlyt adva elrendeli csapatai mozgósítását. De akkor miért volt szükség általános mozgósításra?
Oroszország csak a Monarchia elleni mozgósítást rendelte volna el, azonban az orosz tábornokok rámutattak, hogyha Oroszország csak a Monarchia ellen mobilizál, akkor teljesen védtelen marad Németországgal szemben, ezért elvetették a részleges mozgósítást. Másnap a katonai vezetés ráeszmélt, mennyire rettenetes ez a tétlenség, viszont már nem maradt más eszköz a további fenyegetésre, mint az általános mozgósítás. Holott Oroszországnak nemhogy Németország, de még a Monarchia ellen sem voltak támadó szándékai – mutat rá Taylor a világháború kitörésének abszurditására. A tábornokok addig őrlődtek, a vezérkari főnök pedig addig tépelődött, míg II. Miklós – aki alighanem a valaha volt leggyengébb akaratú cár volt– meg nem ragadta az alkalmat, hogy végre megmutassa, ki is uralkodik Oroszországban, és a parancsára elrendelték az általános mozgósítást. De hogy az egész ügynek mekkora jelentőséget tulajdonított II. Miklós, mutatja, hogy az aznap esti naplóbejegyzésében kellemes nyári melegről és tengerparti fürdőzésről is tett említést, de mozgósításról nem.
Ekképp került a kézről-kézre dobált kézigránát Németországhoz, csak az volt a probléma, hogy Németország esetében már nem volt különbség a mozgósítás és a háború között. Miért? A legtöbb ország számára a mozgósítás ugyan a háború felé tett jelentős lépés volt, de messze nem jelentett háborút. A Brit Királyi Haditengerészetet többször is mozgósították az első világháború előtt, legutoljára 1911-ben, Oroszország 1913-ban is mozgósított, mégse háborúzott aztán, vagyis ahogy A. J. P. Taylor megállapította: a mozgósítást fenyegetésként alkalmazták a nagyhatalmak. Kivéve egyet, amelynek erre nem volt lehetősége.
A német katonai vezérkar Németország 1871-es egyesítése óta monomániásan dolgozott a kétfrontos háború megoldásának problémáján, vagyis hogy a németek egyszerre tudjanak hadat viselni a két fenyegető szomszéd, Oroszország és Franciaország ellen. Utóbbi két állam ugyanis 1894-ben egy védelmi szövetséget kötött, mely szerint a másik fél megtámadtatása esetén kölcsönös katonai segítséget nyújtanak egymásnak. A német vezérkari főnököknek – az idősebb Moltkének, Schlieffennek és az ifjabb Moltkénak is – egyként meggyőződése volt, hogy Németország nem tud egyszerre két fronton harcolni. De ahogy az a vezérkari főnökökkel gyakran megesik: nem volt igazuk. Hiszen 1914 és 1918 között Németország sikeresen viselt hadat egyszerre két fronton is, vagyis egy téves előfeltevés diktálta a vezérkar tervezgetéseit, és ezzel lényegében Németország politikáját is. De tévednek azok – nyomatékosította Taylor –, akik a németek tervezgetésében a háború kirobbantásának szándékát vélik felfedezni, ugyanis egy vezérkar mi mást is csinálna békeidőben, minthogy terveket készít elő, valószínű és valószínűtlen esetekre is. Egy terv elkészítése nem jelenti azt, hogy a tervezők akarják is azt a háborút, pláne, hogy ki is fogják robbantani.
Mit lehet tenni akkor, ha egyszerre két fronton kell hadat viselni, és a fixa idea szerint a kétfrontos háborúhoz nem áll rendelkezésre elegendő erőforrás? A német válasz az lett, hogy Németországnak mindenképp elsőként kell támadni, és az első csapásnak olyan megsemmisítőnek kell lennie, hogy azzal menten kiütik a háborúból egyik ellenfelük. Mivel úgy gondolták, hogy Oroszországra túl nehéz rövid úton döntő csapást mérni hatalmas távolságai miatt, Franciaországot választották elsődleges célpontnak. Ám Franciaország németországi határa meg volt erősítve, ezért már az 1890-es években eldöntötték a német vezérkarban, hogy a Párizsba menő útnak Belgiumon át kell vezetnie, noha hosszú idő telt el, amíg a teljes tervet kimunkálták: 1905-ben készült el a hírhedt „Schlieffen-terv”. A francia erődítményrendszer megkerülése mellett a másik lényeges eleme az volt a Schlieffen-tervnek, hogy Franciaország legyőzésére mindössze 40 napot szánt, és nem lehetett helye késésnek, mert különben Oroszország mozgásba lendül, és Németország nem tudja elkerülni a kétfrontos háborút. A kényszeres sietség azt jelentette, hogy abban a pillanatban, amikor a németek elindítják a mozgósítást, a háború mellett is döntenek. Más országok mozgósítási tervei véget értek ott, hogy a katonákat a barakkjaikba szállítják, a német tábornokok azonban az azonnali frontra vitelükben gondolkodtak.
Taylor „menetrend-elmélete” tehát azt hangsúlyozza, hogy az első világháborút egyik nagyhatalom sem robbantotta ki, hanem tulajdonképpen a támadók elrettentésére szánt fegyverkezés, a mozgósítás kérlelhetetlen logikája, a menetrendek változtathatatlansága, a kölcsönös félelmek mennyisége ért el egy „kritikus tömeget”. Amint Oroszország a németektől való félelme miatt általános mozgósításba kezdett a részleges helyett, hogy azzal elrettentse a Monarchiát, a beszorított Németország számára nem maradt más lehetőség, minthogy kihasználja legalább a kezdeményezés előnyét, és maga csapjon le előbb.
Ha pedig mégis háborús felelőst kell keresni, akkor az egy halott ember volt: az 1913-ban elhunyt Alfred von Schlieffen, mert az ő ideája volt, hogy Németország nem tehet különbséget mozgósítás és háború között. És aztán a precízen kimunkált és kiszámított mozgósítási tervet nem lehetett csak olyan könnyen megváltoztatni a vasúti menetrendek kötöttsége miatt. Vagyis a 19. századot lezáró világháborút elindító mozgósítási hullám tragikus csúcspontja volt a „vasutak” korának, a megelőző évszázad technikai fejlődésének, amely végül rabul ejtette az embereket.
E. H. Carr szerint egy történész munkája nemcsak annak a kornak a forrása, amelyről szól, hanem annak is, amikor készült. És ha ebbe belegondolunk, akkor könnyen nyilvánvalóvá válhat, hogy a pacifista, az atomfegyverkezés ellen és a nukleáris fegyverzet csökkentéséért aktívan kampányoló A. J. P. Taylorban valóban az 1960-as évekbeli hidegháborús pszichózis munkált, amikor elméletét kiokoskodta. A félelem attól, hogy vagy az USA-ban, vagy a Szovjetunióban lesz egy magas rangú katonai vezető vagy politikus, aki a másiktól való félelmében úgy dönt, hogy nincs más megoldás, le kell csapni előbb, és meg kell nyomni a rakétákat visszavonhatatlanul kilövő „piros gombot”.
Felhasznált irodalom:
A. J. P. Taylor: How Wars Begin. London, 1979.
A. J. P. Taylor: A Personal History. London, 1983.
A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.
Adam Sisman: A. J. P. Taylor. A Biography. London, 1994.
Wolfgang Schivelbusch: A vasúti utazás története – A tér és az idő iparosodása a 19. században. Budapest, 2008.
Készítette: Csunderlik Péter
