Népszava, 1914

„Csak a falábú katonák kocogása hallatszott”

A háború első évét követően már mindennapi témává váltak (ha lehet egyáltalán így fogalmazni) a rokkant katonák, ahogy ezt a Népszava 1915 őszi cikkei is mutatják. Több tudósítás szólt az Oroszországból hazaszállított rokkantak történetéről (még úti beszámoló formájában is), valamint kis hír foglalkozott a frontról hazaérők várható kitüntetésével. A lap a szakmozgalmi hírek között Garbai Sándor Szakszervezeti mozgalom és a rokkant katonák című előadását hirdette. Bittner János képviselő a háborúban rokkanttá vált katonák önálló keresethez juttatása ügyében nyújtott be indítványt a fővárosi közgyűlésnek. Az 1915 szeptemberében felállított Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal értesítése szerint pedig a kereskedelemügyi miniszter távíró- és távbeszélő-tanfolyamok szervezésével kívánta előmozdítani, hogy a rokkant katonák mielőbb újra „keresetképessé” váljanak.
A rokkantak utógondozása volt a témája az újság egy hosszabb riportjának is, amely a fővárosi, Pozsonyi úti műhelytelep és iskola működését mutatta be. Az oda tartozó 643 rokkant katona – nagy részük földműves volt – itt tanulhatott új mesterséget (pl. szabó, cipész, szíjgyártó, asztalos, lakatos, festő-mázoló, borbély), továbbá az analfabéták, képzetlenek számára betűvetést és elemi iskola ismereteket is tanítottak. E kérdésben (is) az állami szerepvállalás fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét hirdető szociáldemokrata lap üdvözölte ezt a kezdeményezést, amely a rokkantakat foglalkoztató műhely és iskola tevékenységének tárgyszerű leírásában is megmutatkozott. Egészen a riport utolsó részéig, ahol éles stílusváltás következett: egy olyan záróképpel, amely magának a rokkantságnak, és így közvetve a háborúnak az értelmetlenségét hirdette:
„Amikor a telepről távoztam, a rokkant katonák is haza igyekeztek, a délelőtti munkájukat befejezték. Ebédhez siettek.
A lassan, vigyázva lépegető, furcsán bicegő, ingadozó járású, mankós katonák egész tömegét láttam magam előtt. Bent a telepen, a műhelyekben nem volt olyan szembeszökő a csonkultságuk. Elszórtan láttam őket, ülve, nem is vettem észre, hogy ennek is, annak is hiányzik az egyik, hiányzik mind a két lába. Most azonban, itt a szabadban húszan, harmincan, ötvenen egy tömegben verődtek össze, ez a kép már más volt, ez a kép már nem hagyhatja érintetlenül a legkeményebb szívet sem.
A szél erősen belesüvített az arcomba, de mintha, semmit sem éreztem volna belőle. Egyszerre valami forróság ömlött el rajtam, a szám kinyílt, mintha szólni akarnék az előttem bicegve bukdácsoló katonákhoz, de torkomon akadt a szó. Amikor végre több száz lépés után szemeim hozzátörődtek a lesújtó látványhoz, egyre csak ez a kérdés forgott az eszemben:
– Miért… hát miért?!
És nem felelt senki, csak a falábú katonák kocogása hallatszott.”

Felhasznált irodalom:
Oroszországból Moszkván, Péterváron, Svédországon át haza. Kicserélt rokkantak utazása. I–II. rész = Népszava, 1915. november 3–4.
Újabb rokkant szállítmány Szibériából = Népszava, 1915. november 6.
Nyolcvanhárom rokkant hazatérése Oroszországból = Népszava, 1915. november 7.
Távíró- és távbeszélő-tanfolyamok rokkantak részére = Népszava, 1915. november 7.
Mi jár a rokkantságért? = Népszava, 1915. november 15.
A megrokkant katonák között. Séta a Pozsonyi úti műhelytelepen = Népszava, 1915. november 28.

Készítette: Ignácz Károly