A hadirokkantak visszavezetése a polgári életbe a háború első éveinek egyik legfontosabb kihívása volt. A segélyezést mindenki csak ideiglenes megoldásnak tekintette, ugyanakkor abban nem nagyon volt vita, hogy állami és társadalmi feladat minden eszközzel segíteni őket abban, hogy megfelelő foglalkozást űzve gondoskodhassanak magukról.
A művégtagok kikísérletezése, a gondozók alkalmazása és a rokkantak számára megfelelő foglalkozások kiválasztása mellett, ahogy számuk egyre nőtt, társadalmi integrációjuk is egyre markánsabb kérdéssé lett. Győr vármegye főispánja közösségi áldozatvállalással, sajátos, ám a korszak eszméitől nem idegen megoldással kísérletezett. A hadirokkantaknak külön kertvárost akart építeni, ahol művelhetik a kertjüket és dolgozhatnak a műhelyeikben. Figyelemre méltó, hogy a városrészt modern közművekkel látta volna el. Így nem csak azt érhetik el, hogy a rokkantakból, menházban, kegyelemkenyéren tengődő eltartottakból szorgos munkaerő legyen, hanem a csupa rokkantból álló közösségben emberi módon élhetnek – hangzott a vármegye főispánjának érve.

Felhasznált irodalom:
Épül a rokkantak kertvárosa = Pesti Napló, 1916. február 23.

Készítette: Egry Gábor