Egy kalandor pályafutása ívelt fel 1918 elején: az 1848-ban Magyarországra támadó Windisch-Graetz herceg unokája, Windischgrätz Lajos a közélelmezésért lett felelős a Wekerle-kormányban. Élete során botrány botrányt követett: „Lala herceg” zavaros ügyeit a romlott krumpli eladásától a frankhamisítási ügyön át a Gestapóval való feltételezett együttműködésig sorolhatjuk.
Egy nagykőrösi gazdaember állítólag egy kocsi uborkáért 1000 koronát is kapott, ami akkor egy munkás vagy tisztviselő több havi fizetésének megfelelő összeg volt – a fővárosi lapokban ez a hír borzolta a kedélyeket 1917 nyarán. „Olyan képtelen jövedelemeltolódás ment itt végbe a falusi termelő javára
A dán vaj már az I. világháború idején olyan fogalom volt, mint a rendszerváltás idején a smörgåsmargarin. Nem is csoda, hiszen a hazai tejtermékkínálat 1916-17-re már valójában nem is nevezhető kínálatnak, olyan mértékű lett az áruhiány. A még létező élelmiszerek forgalmát és árát is
„Hogy várható valamely tömegtől nem mondjuk lelkesedés, hanem a kitartásnak, az önfegyelmezésnek a legkisebb mértéke, amikor ideje javarészét, türelmét megemésztően, idegeit megőrlően a legszükségesebb élelmiszerek bevásárlására kénytelen pazarolni, nagyon gyakran: hiába.”
Betiltott gyűlések, a munkások és a gyáriparosok „osztályközi mozgalma”, közös küldöttség és memorandum a miniszterelnökhöz – mindezek a drágaság elleni küzdelem állomásai 1915 őszén. Az üggyel végül az országgyűlés is foglalkozott:
Hiánycikk; ha van, akkor is drága, de legalábbis hamisított – mi az? A háború idején többféle „jó válasz” (vagyis élelmiszer) létezett a fenti kérdésre. A Népszava 1915. októberi számaiban legtöbbször talán a legkönnyebben hamisítható tej került terítékre.
1915 szeptemberében érdekes kísérlet történt Szegeden: vissza lehet-e térni az ármaximalizálás előtti, tisztán piaci koordinációhoz, azaz mi történik, ha a mezőgazdasági termelők szabadon értékesíthetik az árujukat? Már a háború kezdetén megindult
