A nemzetiségi alapú politikai konfliktusok szinte már maguktól értetődőek voltak az Osztrák–Magyar Monarchiában. A háborút megelőző évek sem szűkölködtek mindebben, a birodalomnak sem a magyar, sem az osztrák részén. A dualista berendezkedés kihívói közt szerepeltek cseh, szerb, horvát pártok és politikusok, akik valamennyien azt szerették volna elérni, hogy a Monarchián belül ők is államisághoz jussanak.
A különböző délszláv nemzetiségek lakta területeken erre vonatkozóan két elképzelés dominált. A Horvát Jogpárt, majd az Igazi Jogpárt, illetve a Horvát Parasztpárt elsősorban a meglévő horvát autonómia kereteire építette volna a Monarchián belül maradó, de Magyarországgal azonos helyzetű Horvátországot, amit Dalmáciával és Bosznia-Hercegovinával is egyesíthetőnek gondoltak. Ezzel szemben állt a jugoszlavizmus számos változata. Ennek képviselői a délszláv nemzetek egységén és egyenjogúságán alapuló közjogi átalakítást szorgalmaztak, vagyis a szerbeknek, szlovénoknak és horvátoknak is egyenrangú helyet szántak. Többségük, így az 1905-ben alakult Szerb-Horvát Koalíció horvát vezetői is, a Monarchián belül, egy trialista berendezkedés harmadik államalakulatként képzelték el az új délszláv államot. De persze akadtak olyanok is, akik inkább abban bíztak, hogy Szerbia sikeresen elcsatolja a délszlávok lakta régiókat.
Az első világháború kitörése szorosan összefüggött a délszláv problémákkal. Nem meglepő tehát, hogy a kezdetben sikeres, ám hamar politikai defenzívába szorult horvát jugoszlavisták, Ante Trumbić és Frano Supilo a világháborúban újabb lehetőséget látott arra, hogy immár akár a Monarchia bukása árán is valóra váltsák terveiket. Ehhez azonban célszerűbbnek látszott távozni a Monarchia területéről. Emigrációban aztán hivatalosan 1915. április 30-án létrehozták Jugoszláv Bizottságot.
A héttagú, csak horvátokat magába foglaló bizottság helyzete nem volt egyszerű. Szerbia még sikeresen védte határait, és az antanttól területének kiterjesztését várta, nem egy délszláv állam megalakítását. Az antant hadicéljai között ekkor még amúgy sem szerepelt a Monarchia felosztása, kifejezetten stabilizáló szerepet tulajdonítottak ennek az államalakulatnak Délkelet- és Kelet-Európában, viszont a délszláv állam egyértelműen csak így jöhetett volna létre. Ráadásul 1915. április 26-án, Londonban aláírták a szövetségi szerződést Olaszországgal is. Ebben pedig az szerepelt, hogy Trieszt, az Isztria, Fiume, Észak-Dalmácia és a szlovének lakta területek egy része, vagyis a leendő délszláv állam fontos területei Olaszországot illeti a békekötés során.
A Jugoszláv Bizottság tehát, hasonlóan egy sor másik emigráns szervezethez mindenekelőtt arra törekedett, hogy az antant szövetségesként fogadja el. Ami azt is jelentette volna, hogy elismerik egy egységes, ámde három törzsből (szlovén, horvát, szerb) álló jugoszláv nemzet létezését is. Ezzel pedig akár az olaszoknak tett ígéreteket is érvényteleníthetik. Ennek érdekében a bizottság tagjai nem sokat tehettek tájékoztatáson, propagandán és lobbizáson kívül. Ennek fő eszköze volt lapjuk, a South Slav Bulletin, a lobbizást pedig a külügyminisztériumban is elsőrendű szakértőként számon tartott, a térséget jól ismerő Robert William Seton-Watson (Scotus Viator) és Henry Wickham Steed, a Times korábbi bécsi tudósítja segítette. Rajtuk keresztül lehetőségük nyílt nem csak arra, hogy cikkeket helyezzenek el az angol lapokban, hanem a személyes kapcsolatfelvételre is. Néhány nagyobb szabású akcióra is sor került. 1916-ban, az 1389-es rigómezei csata évfordulóján például gyűléseket, koncerteket, előadásokat, iskolai rendezvényeket szerveztek, vezércikkeket és a szerkesztőhöz intézett leveleket jelentettek meg. Ez azonban csak korlátozott eredményeket hozott, a nagyhatalmi logika egyelőre nem kedvezett a jugoszláv terveknek, ezért a művelt középosztályt akarták meggyőzni, hogy a közvélemény nyomásával kényszerítsék a brit kormányt törekvéseik elfogadására.
Ennek elérése érdekében nemcsak a jugoszláv népek egysége mellett érveltek, hanem az új állam létjogosultságát is igazolni kívánták történelmi és stratégiai érvekkel. Ebben kiemelt szerepet kapott a „kereszténység védőbástyájának” igen elterjedt toposza. Eszerint a horvátok és szerbek már a 14–15. század óta vérüket áldozták Európa megmentéséért az oszmán hódítástól. Ez nemcsak közös történelmet jelent, hanem fel is jogosítja őket arra, hogy jutalmul elnyerjék önálló államukat. Egyúttal pedig képessé teszi rá az új Jugoszláviát, hogy ismét betöltse a védőbástya szerepét, ezúttal azonban már a Délkelet-Európát nyugatról fenyegető veszedelemmel szemben. A német imperializmus (vagy a propagandában a „porosz iszlám”) ellen erős nemzeti államalakulatokra lesz szükség. Ezért még az amúgy is a német imperializmus szolgálatába szegődött és degenerálódott Osztrák-Magyar Monarchia (az „oszmán iszlám örököse”) felszámolása sem nagy ár – hirdették. Már nem a kelet fenyegeti a nyugatot, hanem a liberalizmus és demokrácia eszméit korrumpáló Németország a keletet.
A bizottság propagandamunkájának legérdekesebb eleme azonban egyértelműen Ivan Meštrović szobrász és építész. A szecessziót és szimbolizmust archaikus, klasszikus és ókori keleti formákkal ötvöző, világhírű Meštrović, aki a háború kitörésekor haza akart térni, de erről lebeszélték, a bizottság egyik alapítója volt. 1915-ben a Victoria and Albert Museumban rendezhetett önálló kiállítást, ennek már a címe is politkai felhanggal született: „a délszláv szobrász“. A horvát népballadákat, nemzeti legendákat és a szláv kultúrát is felhasználó munkáit, valamint személyes sikerét könnyedén állította a délszláv állam eszméjének szolgálatába is. A Bizottság viszonylagos sikerét azonban elsősorban mégis a katonai helyzet változása hozta meg. Szerbia megszállása, Románia veresége és főként az orosz forradalom nyomán a nagyszerb terveket képviselő emigráns Pasić-kormány kénytelen volt beleegyezni egy alkotmányos és a három nemzetiség egyenjogúságán alapuló délszláv állam léterhozásába. Az ezt rögzítő, 1917. július 20-án kiadott korfui nyilatkozat után már csak győzni kellett.
Felhasznált irodalom:
Connie Robinson: Yugoslavism in the Early Twentieth Century. The Politics of the Yugoslav Committee. In: Dejan Dokić, James Ker-Lindsay (szerk): New Perspectives on Yugoslavia. Key Issues and Controversies. London, 2010. 10–26.
Sokcsevits Dénes–Szilágyi Imre–Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Budapest, 1994.
Bíró László: A jugoszláv állam 1918–1939. Budapest, 2010.
Készítette: Egry Gábor
