„Vannak, kik a háborúval hamar végeznek; barbárságnak, őrületnek, összes kultúránkból való kivetkőződésnek, a haladás sínjeiről való kisiklásnak mondhatják; de érzem – bár ugyancsak nem vagyok a háború barátja –, hogy aki így végez vele, az nem sokat értett meg belőle.  Nem értette meg s nem látott bele e világtörténeti tünetek pszichológiájába; nem pedig azért, mert azt gondolta, hogy megért benne mindent, azt is, amit érteni nem lehet. Ez pedig nagy tévedés; hiszen nemcsak a háborúban, hanem minden egyébben, sok mindenféle van, amit érteni nem lehet. Már pedig épp a háborúban van – úgy látszik – ebből az érthetetlen elemből a legtöbb!” Így kezdődik Prohászka Ottokár püspök a „háború lelkéről” szóló, 1915 tavaszán megjelent elmélkedése. Prohászka Ottokár 1915-ben – 57 évesen – már egy évtizede állt a székesfehérvári püspökség élén, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. Ezen felül a politikailag aktív egyházi vezető ott bábáskodott az 1890-es években a Katolikus Néppárt, illetve a hazai keresztényszocialista mozgalom születésénél. Sajátos központi alakja volt a magyar katolicizmusnak, aki a Vatikánnak túl modern volt – három írását is betiltották –, miközben a polgári és baloldali moderneknek túlságosan is konzervatív. Szenvedélyesen gyűlölte Adyt, a Nyugat körét és a szociáldemokráciát, és még inkább a „kapitalista zsidóságot”, amelyet a kereszténység és magyarság elnyomójának látott és láttatott. Prohászkát a mérsékelt háborúpártiak táborába sorolhatjuk, aki nem lelkesedett a vérontásért, de elismerte a háború elkerülhetetlenségét, és azt a Monarchia igaz ügyeként védelmezte. „A léleknek életigénye a béke, hogy harc s háború a békéért folyik, hogy az egész életnek küzdelmes volta egymás éltének mélységesebb békéjét keresi, hogy e békétlen tapasztalati világnak befejezetlensége a béke s harmónia szebb s fölényesebb világát, a mértékek, az egyensúly a boldogság ideáljainak megvalósítását sürgeti. S így azután ennek a háborús világnak adventjében radikális erővel ébred föl a lélek vágya a béke s a harmónia világa után s imánk a béke szerzőjét sóhajtja. Fölismerjük, hogy a béke szerzőjének országa a mi hazánk s hogy azt annál lelkesebben, – mondhatnám: – az élet ösztönével kell keresnünk.” – írta A háború lelke című esszéjében. Vagyis azt az igen elterjedt álláspontot képviselte, miszerint ezt a háborút azért kell a fronton harcolók és hátországban maradók együttes erőfeszítésével megvívni, hogy ez legyen az utolsó háború, amely után eljöhet a béke, a Jó tartós világa. Avagy: „tört szívek romjain, megőrlött lelkek omladékán leng új idők s új kultúrák zászlaja”.
A püspök érvelése szerint pedig a katonák áldozatvállalása, szenvedése a legnagyobb keresztényi erényeket hívja elő. „Ilyen például a hősiesség. Mennyire rokon ez a vallásossággal s nevezetesen a kereszténységgel! Mikor jó kedvvel, lobogó zászlókkal vonul ki a nemzet ifjúsága s a férfiaknak teljes erőben álló korosztálya s azután egy hét múlva haza vánszorog, ki láb, ki kar, ki szem nélkül – mikor a fiatal életek hosszú sora úgy szakad le a földre, mint a suhogó kasza alatt a tegnapnak s a mának nyíló, mezei virága, – mikor úgy adják oda életüket, mint valamit, amit azokért a nagy eszményekért, amilyenek haza, nemzet, becsület, kötelesség, hűség; s mindezek fenekén végre is az Isten, odaadni természetes. Sőt annyira természetes, hogy arról kételkedni sem lehet: hát nem ez-e az, amit az írás mond, hogy »nem tartom életemet becsesebbnek magamnál«.”
Az Est úgy méltatta Prohászkát, mint a költőt és filozófust, akinél senki nem értette meg jobban a háború lényegét. És a kötetet mindössze 4 koronáért árulták a kiadóhivatalban – bárkinek.

Készítette: Takács Róbert

A háború lelke = Az Est, 1915. március 17.