Ha máskor nem, a feröeri válogatott elleni selejtező mérkőzések idején eszünkbe juthat, hogy az I. világháború idején Dánia is gyarmattartó ország volt. Ám nem csupán a Nagy-Britannia és Izland közt fekvő atlanti-óceáni kis szigetcsoport tartozott a dán koronához 1948-ig, illetve a kétharmad részt állandóan hó és jég borította Grönland, amely 1953 óta autonóm tartományként kötődik az anyaországhoz. E kettőt, Feröert és Gröndlandot tehát nem veszítette el Dánia, de 1917-ra megszűnt „amerikai típusú” hatalom lenni – noha korábban a dán hajók, akárcsak a jobban ismert angol, portugál és norvég társaik, eljutottak távoli kontinensekre, ahol kisebb-nagyobb szigeteken ki is tűzték a dán királyi felségjelvényeket.
A nagy felfedezések utáni első tengeren túli hódításuk Indiában járt sikerrel. Ahogy a portugálok Goán hoztak létre fontos kereskedelmi támaszpontot a 16. században, a dánok Trankebarban, a 17. század elején. Egy évszázaddal később pedig Calcutta mellett, Serampore-ban jött létre dán telep. A dánok a 19. század közepéig tartották meg indiai erődeiket, akkor mindkettőt eladták Nagy-Britanniának.
Szintén azokban az években – egészen pontosan 1850-ben – szabadult meg Dánia apró afrikai területétől, amely helyi, aranyparti szövetségesük veresége után egyébként is már négy évtizede üresen állt. Dánia – amelynek szintén megvolt a maga 1848-a – ekkor már egy éve alkotmányos monarchia volt. Az akkori forradalmi hullám hozta meg a rabszolgaság eltörlését a Dán Királyság három amerikai gyarmatán: St. Thomason, St. Johnon és St. Croix-n. A Karib-térségben – pontosabban Puerto Ricótól nyugatra – fekvő szigetek területe (352 négyzetkilométer) együttesen is kisebb volt a mai Budapestnél, összlakosságuk pedig mindössze 41 ezer fő körül alakult.
Az angol, illetve holland példához hasonlóan még egy kereskedelmi társaság, a Dán Nyugat-Indiai Guinea Társaság kaparintotta meg a szigeteket: a két kisebbet az 1670-es években fegyverrel, a legnagyobbat, St. Croix-t 1733-ban vásárlással. A 19. század közepén azonban napirendre került az eladásuk, mivel a rabszolga-felszabadítás után már nem érte meg fenntartani a távoli birtokot. Potenciális vevőnek a közelben fekvő Egyesült Államok, illetve Németország számított. Előbbi – az 1823-as Monroe-doktrína nyomán – ebben az időszakban már úgy tekintett Latin-Amerikára mint saját érdekterületére. A szomszédos Puerto Rico mégis előbb került amerikai kézre az 1899–1902 közti spanyol–amerikai háború eredményeképpen. Igaz, 1899-ben hajszál híján amerikai bázissá vált a három dán sziget, mivel a két kormányzat már megállapodott, ám a dán törvényhozás egyik kamarája, a Landsting – 32:32 szavazati aránnyal – végül nem hagyta jóvá az adásvételt. Németország pedig a század utolsó évtizedeiben kezdett rohamba tengerentúli hídfőállásokért a német újraegyesítéssel „elvesztegetett” évek után. Ám az 1864-es schleswig-holsteini háborúban megnyert Dél-Schleswiget nem kívánta „visszaszolgáltatni” a legyőzött Dániának a három kis szigetért.
Az I. világháború kezdetén tehát a három sziget még mindig dán kézben volt. A világháborúba való bekapcsolódás Dánia számára nem tűnt reálpolitikai lépésnek, hiszen területi követelése azzal a Németországgal szemben volt – a schleswig-holsteini háború óta –, amely minden szempontból erősebb volt a 2,8 milliós királyságnál, és a néhány nap alatt lerohant Belgiumhoz hasonló természetes védelemben sem reménykedhetett volna: a dán–német határ teljesen sík. Ráadásul gazdasága rendkívül nyitott volt: a szinte teljesen agrártermékekből álló exportját 1917-ig sikerült megőriznie, az angol áruk Németországba történő továbbszállításától tartó Nagy-Britannia rosszallása ellenére.
Dánia a háború kezdetén kinyilvánította semlegességét, de – akárcsak Hollandia – erőteljes mobilizációt is elrendelt. Ugyanakkor a királyság túl fontos volt stratégiailag, hogy ennyivel „megússza”. Németország számára kulcsfontosságú volt, hogy ellenőrzése alatt tartsa a Balti- és az Északi-tenger közti átjárókat, amelyek két semleges állam, Svédország és Dánia partvidékén vezettek. Így Dánia – megszegve 1912-ben tett semlegességi nyilatkozatát – német követelésre tengeri aknákat fektetett le.
Az I. világháború alatt Dánia számára egyre nagyobb teherré vált távoli, apró „gyarmatbirodalmának” fenntartása. Az Est 1916. augusztusi tudósítása szerint a szigetek eladásában a dánokat erősen motiválta az a veszély, hogy egy gyarmatai háborúba sodorhatták volna Dániát, illetve az a tény, hogy a szigetek lakossága is függetlenedni akart Dániától. Előbbi fenyegetés nem volt túlságosan nagy, azonban az Egyesült Államokat motiválta, hogy a lehetőségét is kizárja annak, hogy Dánia esetleges német megszállása nyomán Németország megjelenjen a Karib-tengeren. Természetesen ennek valós esélye meglehetősen csekély volt, hiszen Németország 1914 előtt meglévő saját csendes-óceáni és afrikai állásait sem tudta hosszabb távon megőrizni. Az azonban már valóban dán biztonsági érdekként jelentkezett, hogy a három sziget, ha gazdát cserél, az mihamarabb történjen meg, hiszen 1916 második felében már egyre több jele volt annak, hogy az Egyesült Államok hadba léphet. Márpedig a dán semlegességet éppen a szomszédos Németország számára kérdőjelezte volna meg, ha egy ellenséges államnak adja el a gyarmatait. A szigetek érdeke – mivel fő terményük a rum és a cukornád volt – pedig elsősorban áruik amerikai piacra juttatása volt, amit leginkább az USA-hoz tartozással valósulhatott meg.
A titkos tárgyalások végül eredményre vezettek, a szerződést 1916. augusztus 4-én írták alá a felek – és ekkoriban került be a téma a sajtóba is. Az Egyesült Államok 25 millió dollárt fizetett Dániának a három szigetért. A következő hónapokban sor került – minden fennakadás nélkül – a szerződés parlamenti jóváhagyására. Az Amerikai Virgin-szigetekre átkeresztelt területet 1917. április 1-jén vette hivatalosan is birtokba az USA, amelynek kongresszusa 1917. április 6-án nyilvánította ki, hogy háborúba lép Németországgal.
Felhasznált irodalom:
Nils Arne Sørensen: Denmark
Schepelern, Otto: Dansk Vestindien: En bittersød historie
A dán szigetek eladása = Az Est, 1916. augusztus 13.
Készítette: Takács Róbert
