„S ezt a cikket csak azért írtuk, hogy […] megdicsérjük Tisza Istvánnak bölcs, megfontolt és a nép kívánságaihoz alkalmazkodó politikáját, amely nem olyan hebehurgya és kapkodó, mint ezeknek az ebadta orosz revolucionistáknak nagy fölfordulása.” – ezzel zárult a Népszava vezércikke 1917. március 27-én. Természetesen nem arról volt, hogy a szociáldemokraták hirtelen pálfordulással beálltak volna a magyar miniszterelnök politikája mögé. Ellenkezőleg, az ironikus állítással azt kívánták illusztrálni, hogy a cenzúra miatt nem írhatják meg az igazi véleményüket a márciusi orosz forradalomról. Pedig e „nagy események” idején – amikor „a régi világ összeomlása és új világ keletkezése megy végbe a szemünk előtt” – a Népszavának volt mondanivalója: március 13-tól kezdve minden lapszámnak legalább az egyik vezércikke az orosz változásokkal foglalkozott. Pontosabban foglalkozott volna, mert a cenzúra „némaságra kényszerítette a szocialista gondolatot és vakságra akarta kárhoztatni az események elé tartott szocialista tükröt”. Így az újság március számainak címlapjain vagy egy rövid közlés szerepelt („Első cikkünk közlését a cenzúra nem engedélyezte.”), vagy az üres hasábok utaltak ugyanerre, vagy esetleg a cikk fele és a címe hiányzott.
Ha az orosz forradalom részletes értékelése és tanulságai nem is, a cenzúra korlátozása ellen történő közvetett és közvetlen tiltakozás simán megjelenhetett akkor a Népszavában – bármily furcsának tűnik ez ma nekünk, akik már ismerjük az elmúlt száz évben sokat fejlődő propaganda eszközeit és módszereit. Sőt, végül a lap összegző értékelését is megismerhették az olvasók március végén, a cikkíró ugyanis az igazi állításai elé egy tagadó mondatot tett a következő módon: „Téves az a széltében elterjedt hit, hogy az orosz forradalom a nép fölszabadítására törekszik; hogy a jogtalanság és zsarnokság bukása az egyik országban meggyöngíti a többi államokban is az elnyomó hatalmakat” stb. Nyilván mindenki, az olvasók és a cenzorok is tudták, hogy ezt pont ellenkezőleg kell érteni, mégis, ez a vezércikk már megjelenhetett teljes terjedelemben.
A cenzúra körüli márciusi (és áprilisban is folytatódó) huzavona azonban egy komolyabb konfliktusra is utalt. Az orosz önkényuralom, a cári abszolutizmus mint ellenség ugyanis korábban jelentős szerepet kapott a háború legitimálásában. 1917 márciusában azonban „Oroszország a forradalom következtében megszűnt a világ legreakciósabb állama lenni és ezt a szerepet ma egy másik állam tölti be” – utalt a Népszava a most már végképp „elmaradott” hazai helyzetre. Ha ez az állítás összességében nyilván túlzó is volt, egyes területeken, például a háború alatt mindenhol fontossá váló választójog tekintetében tényleg európai „sereghajtóvá” vált Magyarország. Mindezek miatt a szervezett munkások és a szociáldemokraták – belső vitákat is folytatva – végül arra jutottak, hogy nem tűrik tovább a több mint két és fél éve tartó háborúval járó korlátozásokat és problémákat, és tiltakozásukat a korábbinál keményebb eszközökkel is kifejezik.
Felhasznált irodalom:
A Népszava címlapjai 1917. március 13. és 31. között
A cenzúra = Népszava, 1917. március 27.
Varga Lajos: Háború, forradalom, szociáldemokrácia Magyarországon, 1914–1919. március. Budapest, 2010. 85–99.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1917. március 27.
A cenzúra
az elmúlt héten némaságra kényszerítette a szocialista gondolatot és vakságra akarta kárhoztatni az események elé tartott szocialista tükröt. De komoly baj ebből nem származott. Hiszen a hivatalos hírszolgálat közölte velünk az orosz események hírét. Ha írni nem is igen írhatunk róla,
azért mégis tény,
hogy Oroszországban kitört a forradalom,
hogy a régi kormányt elcsapták, tagjait bebörtönözték és az uralkodói kinevezést nem keresve, a képviselőház tagjaiból új kormány és a hatalmat gyakorló végrehajtó bizottság alakult,
hogy a cárt lemondatták és letartóztatták,
hogy az orosz államforma megszabásának kérdését az alkotmányozó gyűlésre, vagyis a népre ruházták,
hogy a törvényhozó és önkormányzati szervek megválasztását az általános, egyenlő, titkos választójogra bízták,
hogy az alkotmányozó gyűlés megválasztásánál a nők is szavazni fognak,
hogy a Romanov-dinasztia tagjai egymás után voltak kénytelenek visszalépni trónigényeikkel és lemondani katonai és állami rangjaikról,
hogy a sajtószabadságot, gyülekezési és egyesülési szabadságot kivívta az orosz forradalom,
hogy a népnek békére hajló akarata utat talált arra, hogy megszólaljon,
hogy a Romanov-dinasztia földbirtokát készülnek fölosztani a parasztok között,
hogy az orosz forradalmi pártok egyre inkább kénytelenek a munkások és szocialisták, radikális parasztok és intellektuelek követeléseinek engedve, a demokrácia összes követeléseinek behódolni,
hogy a kadettek, tehát a polgári radikálisok a forradalom két hete alatt kénytelenek voltak nagy utat tenni meg bal felé és hogy elérkeztek a köztársasági államformához.
Mindezekről a tényekről hivatalos hírforrásokból kaptunk tudomást. Ezek a hírek mind a cenzúra szűrőjén szivárogtak keresztül, nem lehet tehát tilos dolog megismételni, összeállítani őket. Nem lehet tehát tilalmas dolog rámutatni, mily nagy utal tett meg Oroszország a forradalom két-három hete alatt, miképpen alakult át a világ legzsarnokibb abszolutizmusából demokratikus köztársasággá. Senki sem tagadhatja, még egy magyar cenzor sem, hogy két hét ilyen átalakulásra nagyon rövid idő. S ha az orosz társadalom átalakulása a forradalom következtében ilyen gyorsüteművé vált, akkor beláthatja az ember annak a Marxtól származó mondásnak az igazságát, hogy a „forradalmak a történelem lokomotívjai”. De mivel az a veszedelem fenyeget bennünket, hogy ezt állítva, cikkünk újból elkoboztatik: inkább azt állítjuk, hogy amint az orosz események is mutatják, a forradalmak kölöncök a társadalom testén-lelkén és néhány hét alatt sok-sok évszázaddal visszavetik a fejlődést.
Mivel egyszer mégis csak akarunk már valami olyast is írni az orosz forradalomról, ami bizonyára megjelenik, hát megírjuk a következőket:
Téves az a széltében elterjedt hit,
hogy az orosz forradalom a nép fölszabadítására törekszik;
hogy a jogtalanság és zsarnokság bukása az egyik országban meggyöngíti a többi államokban is az elnyomó hatalmakat;
hogy a demokrácia inkább felel meg a nép boldogulásának, mint az önkényuralom;
hogy a cár, akinek lelkét annyi kiontott vér és tönkretett élet terheli, megérdemli sorsát;
hogy helyesebb dolog, ha a tehetség és rátermettség, mint a születés előjogán töltik be a legragyogóbb állásokat is;
hogy a nők választójoga nagy haladást jelent;
hogy kívánatosabb állapot a teljes gyülekezési és egyesülési szabadság, mintha becsukják a szakszervezeti titkárt, aki a munkásakat kioktatja törvényen alapuló jogaik érvényesítésére;
s hogy végül Oroszország a forradalom következtében megszűnt a világ legreakciósabb állama lenni és ezt a szerepet ma egy másik állam tölti be.
Mindezek s az orosz forradalommal kapcsolatban burjánzó egyéb e fajta gondolatok és hiedelmek egyenként és összesen mind tévesek. S ezt a cikket csak azért írtuk, hogy ezekkel a hiedelmekkel szembeszállhassunk s velük kapcsolatban megdicsérjük Tisza Istvánnak bölcs, megfontolt és a nép kívánságaihoz alkalmazkodó politikáját, amely nem olyan hebehurgya és kapkodó, mint ezeknek az ebadta orosz revolucionistáknak nagy fölfordulása.
